*Asahi POV*
Még nem volt erőm hazaindulni, de Yuu következő látogatója, Tanaka tizenöt perccel később kivágtatott az épületből, valakit keresve a tekintetével. Végül a fejforgatást akkor fejezte be, amikor meglátott engem. Még ugyanazzal a lendülettel odarohant hozzám és a kezembe nyomott egy gyűrött borítékot. Kérdőn nézhettem rá, mivel magyarázkodni kezdett.
- Noya-kun küldi. Fontos lehet...kanjikkal írta. - zihálta a kopasz, a térdére támaszkodva
- É-Értem. - mosolyogtam. Akkor talán nem haragszik rám. A fiú tovább sprintelt iszonyú kötelességtudattal, több, mint valószínű, Suga megáldotta azzal a feladattal, hogy megvigye a hírt az elsőéveseknek, a liberónk még egyben van és magánál. Ez a gondolat az egész csapatot kicsit összeszedheti poraiból - mindenkinek sokat jelentett az a motiváció, ami Noyából egyszerűen áradt felénk. Félve nyitottam ki a borítékot, amire meglepetésemre - Noya jobb szereti az egyszerűsített jeleket használni- valóban kanjikkal volt írva a nevem. A kezemben a vékonyka papír megremegett, az utolsó szó végén elmosódott tinta beszínezte az ujjam.
Kedves Asahi! - írta remegős, bizonytalan kanjikkal. - Tudom, hogy most alighanem haragszol rám, - Hogy én rá, csodálkoztam, majdnem felnevetve a képtelenségen. Hogy tudnék én rá haragudni? - vagy ne adj' isten magadat okolod a történtek miatt, de kérlek, ne haragudj! Főleg magadra ne! Király voltál a meccs alatt, te vagy a legjobb ász! Igazán hálás vagyok, hogy meglátogattál, gyere holnap is! Pacsit küld a suliból lógó liberótok, Noya
Sosem hittem volna, hogy egy húszsoros levél alatt így meg lehet járni a teljes érzelemskálát, de így történt. Az elején szörnyen éreztem magam, hogy Noyának, mikor a fő feladata a pihenés lett volna, azon fáj a feje, hogy én haragszom-e, de vége...
Gyere holnap is.
Egy ígéret, egy elfogadás. Várni fog. Örömömben magamhoz szorítottam a lapot.
- Soha nem fogod kidobni, nemde? - mosolygott Suga, akinek érkezését észre sem vettem.
- Így van. - csuktam be a szemem, magam elé képzelve Noyát ahogy ezeket a sorokat mondja.
- Mit írt? - kérdezte a feladó, én pedig a kezébe adtam a papírt.
*Nishinoya POV*
Apám gyorsan írt, tintapacás levelét fogtam a kezemben. Rettegtem a tartalmától. Túl sok jel utalt arra, hogy nagyobb a baj, mint az elképzelem. A végzetembe beletörődötten sóhajtottam fel, az oldalamra feküdtem, belefúrtam a fejem a párnába és olvasni kezdtem.
"Yuu!
Ne haragudj rám, hogy nem mentem be hozzád, az a helyzet, hogy talán csak rosszabb lett volna. Nincsenek jó híreim.
A gyomrom görcsbe rándult az utolsó mondatra. Mi a fene történhetett még két nap alatt? Nem volt már elég?!
Édesanyád hazajött tegnap este, hogy megbeszéljünk néhány dolgot. Úgy tartotta, ez az iskola nem tesz jót neked és át akart helyezni egy tokiói iskolába, ami természetesen költözéssel járna.
Mi? - fagytam le. - Nem! Inkább meghalok!
Tudom. Soha nem tennéd ezt meg, ezért elleneztem az ötletet. Erre ő még az addiginál is jobban felhergelte magát, és kijelentette, hogy amennyiben nem támogatom azt, hogy neked jó életed legyen a közös családunkban, neveljelek fel egymagam.
Hogyan?! - üvöltöttem, ezúttal hangosan, megtörve az esti kórház csendjét. Már nem érdekelt, ha egy nővér bejön, vagy talán az sem, ha maga az Atya Isten sétál be a kórterem ajtaján. A döbbenetemnek hangot kellett adnom és ha nincs más társaság, a falak is jók lesznek hallgatóságnak.
Már visszaszólni sem volt időm. Ragaszkodott a váláshoz, és mivel már elég idős vagy, te dönthetsz, hol akarsz maradni. Sajnálom Noya. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. Kérlek, ne emészd magad, nem a te hibád volt. Ez a dolog talán már régebb óta érett, mint ahogy te vagy én gondoltuk volna. Az utolsó vita csak olaj volt a tűzre és az első perctől kezdve nem rólad szólt.
Ha úgy döntesz, nem maradsz velem, egy dolgot szeretnék még mondani neked: csináld amit szeretsz és szeress, akit akarsz! Soha ne hagyd, hogy befolyásolják az életed!
Szeretlek, Noya
Apukád"
- Persze, hogy veled maradok. - nyögtem a kórház csendjébe. - Hogy is tehetnék mást?
Egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon, nekem pedig már annyi erőm sem volt, hogy letöröljem, csak bámultam magam elé, nem is realizálva igazán, ami történik körülöttem. Éreztem, ahogy a hideg kis csepp végigcsorog az állam vonalán, le végig a torkomon, amiben akkora gombóc nőtt, hogy megszólalni sem tudtam volna többet.
Az órára néztem: kicsivel elmúlt tizenegy óra, én pedig nagyon-nagyon egyedül vagyok. Nem fogom bírni. Nem akarom végiggondolni a történteket. Valaki, könyörögtem a lelkem mélyén, valaki legalább egy terhet vegyen le a vállamról!
Tudtam, esélyem nincs ép elmével túlélni az éjszakát egyedül egy szűk szobában, összezárva az ólomsúlyú gondolataimmal, így megpróbáltam könnyíteni a dolgon. Első körben az jutott eszembe, hogy idehívom Asahit, de nem akartam az én fájdalmam a nyakába zúdítani. Így feladtam a beszélőtárs-keresést és egyszerűen felhívtam apámat.
A döntés fájdalmas volt. Fájdalmasabb, mintha a lelkem egy részétől kellett volna megválnom és eszembe jutott minden kedves emlék, ami anyámhoz fűzött. Ahogy gyerekkoromban együtt festettünk, ahogy olvasott nekem esti mesét, amilyen türelmesen segített nekem a röplabdázás felé tett első lépéseimben.
Érdemes-e ezt eldobnom magamtól? Hiszen a harmadéveseket fél évig látom, utána magam is elmegyek. Mi értelme?
És ha azért is maradok, ami a lelkem mélyén a legfontosabb indokom...Lesz-e bármi foganatja?
Talán épp az lenne a megoldás, ha elmennék Tokióba, és megszabadulnék attól, hogy egy fiút szeretek. Találnék valami aranyos lányt, később a feleségem lenne és vér szerinti gyermekeink lennének.
Talán ez lenne a helyes megoldás, de képtelen vagyok megtenni. Soha nem tudnám itthagyni a Karasunot. Életem legszebb két évét töltöttem itt és még távolról sincsen vége. És apám... többet tett értem, mint anyám valaha is tudott. Soha de soha nem hagyott magamra, bármilyen szituációról legyen szó. Vakon megvédett, ha bántódásom esett, és tiszteletben tartotta a döntéseim.
Kiszáradt ajkamon egy halovány mosoly jelent meg. Ma végre ennek az egésznek vége lesz. Nincs több veszekedés. Csak végre nyugalom lesz otthon, apámmal végülis jól kijövünk. Semmi sem állhat kettőnk közé Asahival, ha arról lenne szó. Teljes életet élhetek.
Betárcsáztam apám számát a telefonomban és már hívtam is.
Meghoztam egy végleges döntést.
*Mei-chan*
Sziasztok!
Most egy kicsit a másik könyvem oldalára dőlt a mérleg az elmúlt napokban, amiért bocsánatot kérek, de úgyis egyszer majdnem egy hónapot kihagytam ott ennek a könyvnek az érdekében úgyhogy nézzetek el ;)
Remélem tetszett ez a rész, sziasztok!
Mei