*Nishinoya POV*
A fejem teljesen elnehezült, mikor Asahit kiterelték tőlem. Most haragszik rám, ugye? Minden joga megvan rá, ahogy az egész csapatnak is. Hiszen tönkretettem az estéjüket, a Nekoma felett aratott győzelmük estéjét. A bűntudat szörnyű érzése átjárta az egész testemet, a feszültség megfeszítette minden izmomat, és levezetésként nem volt jobb alternatívám, mint a párnámba harapni. Hogy lehettem ilyen meggondolatlan? Tudtam jól, hogy ha azt a vetődést megcsinálom, a fejemre fogok érkezni, ami kétesélyes. Erre nemhogy utána még segítettem volna a csapatnak, amint közölték velem az egyértelműt, miszerint nem ütöm meg a szükséges szintet, főleg nem aznap, összeestem a kispadon, és Asahi szeme láttára vitt el a mentő, mert agyrázkódást kaptam egy olyan dolog végrehajtása közben ami a kötelességem. Van ennél szánalmasabb?
Talán soha nem voltak vegyesebbek az érzéseim, mint mikor láttam, hogy mindennek ellenére eljött és ugyanúgy viselkedett velem, mint addig. Egy pillanatra úgy éreztem, fontos vagyok neki.
És mindezek után képes voltam elmarni magamtól...
Könnybe lábadt szemekkel hevertem a hátamon, a plafonon egy repedést nézve. Forgott velem a szoba, de két óra alatt hozzászoktam, ugyanakkor nagyon reméltem, hogy hamar abbamarad és mehetek a fenébe. A legfurcsább dolog azonban az volt, hogy a gyomrom is szaltózott minden egyes mozdulatra, holott ez az utolsó amire az ember agyrázkódással számítana.
Tíz perc telhetett el, mikor beengedték hozzám a következő látogatót. Addigra mindenem elnehezült és a szememet is nehezemre esett kinyitni.
Az illető gyors, hangos léptekkel érkezett, annyira hasonlított az ő lépéseire...
- Asahi...? - suttogtam, remélve, hogy visszajött hozzám.
- Tesó... - hallottam egy hangot az ajtó felől, de az nem Asahihoz tartozott. Tanaka állt az ajtóban, a kezében szorongatva egy nagyobb csomagot, és egy raklapnyi nasit és édességet.
- Tanaka! - ültem fel, miközben éreztem az arcom lángra lobbanni. Kérlek, ne kérj magyarázatot, miért vártam ide Asahit, imádkoztam magamban.
- Jobban vagy? Elég pocsékul néztél ki ma a meccsen. - vallott színt, mire elröhögtem magam. Tanakával olyan egyszerű beszélgetni! Semmi bonyolultabb érzelem nincs, hogy bezavarjon...
- Ja, csak kicsit megrázkódott az agyam, de túlleszek a dolgon. - túrtam a hajamba. - Hoztál nekem kaját? - téptem ki a kezéből az egyik adag csokis-banános pockyt, és neki is álltam eltüntetni azt. Mindig kiröhögtem a lányokat, hogy csokit etettek a barátnőikkel, ha azoknak szerelmi bánatuk volt, de hatásosnak bizonyult a módszer, egymás után vesztek el a kis rudacskák.
- Te Noya... Amúgy Asahi megvan? - kérdezte Tanaka, a tarkóját masszírozva. Abbahagytam a zabálást és a kopaszra szegeztem a tekintetem: Mi van Asahival?
- Nem tudom...Mi van vele? - A francba, feltűnően megváltozott a hangom, nem? - kérdeztem magamtól.
- Kinn ül egy padon a kórház előtt, és nekem úgy tűnt kész van, mint a matekházi... Tudsz róla valamit?
- Micsoda?! - fagyott le az agyam.
- Noya? - kérdezett, mikor látta, hogy kimászom a takaró alól.
- Megbántottam...- motyogtam... - Azt hiszem, nagyon megbántottam..
- Nem lehet, hogy csak aggódik érted? - veregette meg Tanaka a vállam. - Tudod, nem tudom mi van köztetek, de...
- Semmi! - mordultam rá, és dühös arccal néztem farkasszemet a haverommal. Nem akartam, hogy tudjon erről bármit, pont azt szeretem a barátságunkon, hogy egyszerű, úgyhogy az utolsó dolog, ami hiányzott az életemből, az az, hogy rájöjjön erre az egészre Tanaka.
De mégis...
Benne bízom a legjobban, miután a szüleim kiestek a képből.
Talán itt lenne az ideje, hogy segítséget kérjek, gondoltam, érezve, hogy már nagyon is az erőm határán vagyok. - Vagyis....
- N-Nishinoya, mire akarsz kilyukadni? - kerekedett ki Ryu egyébként mandulavágású szeme.
- Én..Én... - szorult ökölbe a kezem, és igyekeztem minden határozottságom összeszedni.
- Te mi? - biccentette oldalra a fejét.
- Én semmi. - nyögtem legyőzötten. -  Meggondoltam magam.
- Naa - ült le az ágyra, hogy a fejmagasságomban legyen. - Mondjad csak, ki vele!
- Mindegy. Igazából csak ki akartam lógni a kórházból. - nevettem, de hamiskás hangom lehetett, mert Ryu nem nevetett velem.
- És ehhez hogy jött Asahi?  - firtatta.
- Tőle akartam bocsánatot kérni. - vágtam rá.
Lassan azonban a sok álldogálástól és az erős impulzusoktól szédülni kezdtem ismét, és lehuppantam az ágyra Tanaka mellé.
- Francba. - bámultam remegő öklöm. - Annyira gyenge vagyok.
- Tesó... Alsó középben egyszer egy meccs előtt összekaptam a csajommal és annyira nem tudtam koncentrálni, hogy sikeresen meghúztam a vállamban egy izmot leütés közben. Két hétig nem tudtam pályára állni. Ehhez képest te nem aludtál két napig utána pedig egy teljes szettet végigjátszottál agyrázkódással. Mi az, hogy te béna lennél? Egy hét és jöhetsz vissza! - vigyorgott, mire az én arcom is kissé felderült.
Vidám pillanatunknak megint az a már-már irritáló nővérke vetett véget.
Tanaka elindult az ajtó felé, majd megállt és visszanézett. Egy borítékot tartott a kezében.
-Ezt az öreged küldi. Ahogy a nagyobb zacskót is.
Elkomorodtam. Apa... Mi történt, hogy nem jön be? Talán...anya miatt?
- Várj! - kaptam el Tanaka kabátját.
- Tes'...
- Akarok írni egy üzenetet Asahinak. - kaptam a kezembe egy tollat és egy papírt.
- Miért nem küldesz neki SMS-t? - kérdezte Tanaka, meglepődve buzgóságomon.
- Mindig is tuskóságnak tartottam SMS-Ben komolyabb dolgokat közölni. - sercegett a toll a papíron, miközben szórakozottan szóltam Ryuhoz.
"Kedves Asahi!
Tudom, hogy most alighanem haragszol rám, vagy ne adj' isten magadat okolod a történtek miatt, de kérlek, ne haragudj! Főleg magadra ne! Király voltál a meccs alatt, te vagy a legjobb ász! - írtam a kis üzenetem, lelki szemeim előtt láttam, ahogy apró mosollyal néz a papírra, miközben a soraimat olvassa. - Igazán hálás vagyok, hogy meglátogattál, gyere holnap is! Pacsit küld a suliból lógó liberótok, Noya"
- Ugh... - nyöszörögtem fel, mikor befejeztem a levelet és félbehajtottam a papírt. - Ez nem volt egyszerű!
- He?! - kukkantott bele Tanaka - Kanjikkal?! Mióta tudsz te ilyen jól írni velük? (Író Megj.: Az átlagos/az alatti középiskolás japán diákoknak amilyen Hinata/Noya/Tanaka, nehezére esik a kanjikat kiolvasni/leírni)
- Amióta majdnem nem mehettem el Tokióba, mert készültem elhasalni
belőlük. Na szia! Gyere holnap is suli után! - nevettem, és útjára engedtem a barátomat.
Elterpeszkedtem az ágyon, azon gondolkodva, mit fog szólni Asahi a levelemhez. Vajon megmutatja Sugának? Vajon ő bele fogja látni a sorokba amit igazán írni akartam? Nem tudtam.
Az asztalon azonban a kis boríték fenyegetően hevert, nem fedve még fel, amit apám írt.
Halványan remegő kézzel nyúltam a fehér papírért és letéptem a borítékot.
Olvasni kezdtem.
*Mei-chan*
Haliii!
Bocsi a csúszásért, beteg vagyok :(
UPDATE
ÁCSIKA. VALAHONNAN TERMETT 2K OLVASÁS SKACOK.
MI AZ ANYÁM
KÖSZI
Remélem tetszett azért ez a kis rész, annak ellenére, hogy nagyon semmi nem történt (😅), sietek a következővel!
Mei