A kórházban voltunk. Már nem akartak minket beengedni Noyához. Megígérték, hogy hamarosan jobban lesz, de most pihennie kell. Az ajtó előtt álltam, minden ízemben remegve és vártam, hogy kapjunk róla valami hírt. Már estefelé járt az idő én pedig ugyan nem fáztam, rázott a hideg. Nem is kívülről.  Inkább belülről,  a mellkasomból indult ki minden egyes hullám, minden részemet átjárva és a torkomat szorongatva, miközben időnként a vállam rángás - szerűen összerázkódott. Tudtam, hogy nem fogom bírni. Nem hoztam gyógyszert, nincs nálam víz, se senki aki tudná, hogy kell ezt kezelni. Egyedül maradtam és rettegek.
Suga tehetetlenül ült a vasból készült padon, és az ajtót és a telefont felváltva szuggerálta. Mivel én képtelen voltam megszólalni, ő vette fel a közvetítő szerepét. Ő értesítette Noya és az én szüleimet, ő tartotta a kapcsolatot a csapattal.
Végül, miután a folyosón való járkálás már nem bizonyult sikeresnek és a lábaim felmondták a szolgálatot, leültem Suga mellé a padra. A kezem a térdvédőmre szorítottam és a padló köveit bámultam. Hirtelen egy kezet éreztem, ahogy ütemesen veregeti a hátamat. Felnéztem a kéz tulajdonosára és Sugawara kedves mosolyával és megértő tekintetével találtam magam szembe. Ezekben a pillanatokban olyan volt, mint az anyukám.
- Asahi...Tudom, ez nem a megfelelő pillanat...De beszéltél már vele? - óvatosan hozta fel a témát, még úgy is, hogy nem tudja, min ment keresztül a barátságunk az elmúlt napokban.
- Úgy nézek ki, mint aki beszélt vele? - kérdeztem keserűen.
- Pedig lassan kellene... Tudod... Ez az utolsó évünk itt - emlékeztetett lehajtott fejjel. Mindhármunk szíve belefájdult a gondolatba. - A csapathoz ugyan vissza fogunk járni, de legalábbis igyekszünk nyilván úgy alakítani az órarendünk, de nem lesz ugyanaz.
- Tudom, de... Ennek az egésznek a létező leghalványabb esélye sincsen! - temettem a tenyerembe az arcom, a folyamatos pánik és a sok aggódás megtette hatását, a fejem úgy sajgott, mintha darabokra akarna szakadni.
- Lassan össze kellene szedned magad. - mosolygott apró könnyekkel a szemében, elérte az elmúlás érzése, hogy középiskolás éveink lassan véget érnek. Én csak bólintottam.
- Könnyen beszélsz. Daichival első év óta működik közöttetek a kémia. De én és Noya... Most ment tönkre a meccse, amire már egy éve várt. Mikor fog szerinted ebből talpra állni? Nem akarok még én is bezavarni...
- Asahi! - ölelt át anyu, mikor beért a kórházba. Mögötte Noya apja ácsorgott félszegen és kialvatlanul. Még nem jöttek helyre a dolgok, nem igaz? Még a szüleit is összeugrasztottam. Miért én? Miért én rontok el mindent? Hogy jövök én ahhoz, hogy egy ilyen életvidám, energikus fiú életét megbonyolítsam?
- Anya... - nyöszörögtem.
- Jól vagytok, kincsem? - borult a nyakamba, könnyei átáztatták a vállamon a trikót. - Én... Annyira aggódtam értetek! Noya jól van? Te hogy bírod a kórházban? Jajj, de rosszkor jött ez az egész!
- Nekem mondod... - sötétült el az arcom.  Őt nem traktáltam a részletekkel, de azért nagyjából tudta, hogy semmi, de tényleg semmi nincs rendben, még véletlenül sem.
- Jajj, kicsim! - sóhajtott fel. - Tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked, de kérlek, az ő érdekében próbálj erős maradni. - mosolygott. - Akkor neki is könnyebb lesz. Ne tegyél túl sok súlyt a vállára.
Halkan felnyögtem. Suga ennek pont az ellenkezőjét mondta három perccel azelőtt. Semmi másra nem lett volna abban a pillanatban szükségem, mint tanácsra, pedig tudtam, bármelyikről van szó, nem tudom meg tenni. Nem vagyok bátor, vagy erős... Nem vagyok olyan, mint Yuu.
Az ajtó lassan kinyílt, erős, fehér fény áramlott ki a szobából, és kilépett rajta egy ápolónő az arcán udvarias mosollyal.
- Felébredt. - mondta. És ettől az egyszerű szótól, mintha újra színek lettek volna az életemben. Jobban van. Helyre fog jönni! Velem marad!
Felpattantam a padról és szinte magammal víve a berendezést indultam be a kórterembe, de a lány megállított.
- Óvatosan. Még nincs teljesen tudatában önmagának. Ne nagyon várj most tőle komplexebb beszélgetést. Hamar ki fog merülni. - csitított Suga, de előre engedett, mert egyszerre csak egy ember lehetett bent látogatni.
Amilyen halkan csak tudtam, beléptem és megláttam a megtestesült védtelenséget heverni a vaságyon. Noya vonásai kisimultak voltak egy fehér ingben hevert, a takaró csak derékig takarta el.  Az ágya melletti éjjelszekrényen a térdvédője foglalt helyet.
- Asahi. - derült fel az arca, mikor meglátott.
- Nishinoya. - mondtam, afféle köszönésképpen és a hangomba annyi szeretetet csomagoltam, amennyire képes voltam.
- Eljöttél! - mosolya lassan fültől fülig ért, és lecsusszant az ágyon, állig beburkolózva a takarójába. Olyan volt, mintha nem is ő lenne, vagy esetleg egy minimum öt évvel ezelőtti ő.
- Igen. - ültem le az ágya végébe, mivel messze nem ért végig rajta a lába. - Képzeld! Megnyertük a meccset!
- Tudom - mosolygott.
- Honnan? Még magadnál voltál? - kérdeztem meglepetten.
- Dehogy - nevetett afféle "ugyan kérlek" hangnemben. - Már a teremben sem voltam, mikor elkezdődött a menet. Egyszerűen csak tudom. Túl jól játszottatok, hogy elbukjátok.
- Játszottunk. - pontosítottam, kiemelve a végét, hogy éreztessem vele, hogy ő is legalább ugyanannyit tett a dologért, mint én.
- A-aa. - rázta a fejét, kicsit keserűen. - A meccspontnál kitették a szűrömet. Nem játszottam elég jól.
- Noya, ne okold magad. - ösztönösen megsimogattam az arcát, de mikor észrevettem, mit művelek, visszahúztam a kezem. - Kérlek. Fantasztikus voltál. Egyszerűen csak... - kerestem a szavakat, de mielőtt megtalálhattam volna őket, Noya félbeszakított, dühös, heves hangon, ordítva.
- Agyrázkódást kaptam, mert figyelmetlen voltam. Felelőtlenül vetődtem, azután a labda után, ami nem is az enyém lett volna. Én... Kockáztattam a sportkarrierem egy pillanatnyi dicsőségért, és íme az eredmény! - tárta ki a karját, majd visszazuhant az ágyra, mintha lemerült volna benne az elem.
- Mi folyik itt? - toppant be az ápolónő. - Nishinoya, pihennie kell! - szólt rá a felhevült arcú fiúra, majd felém fordult. - Itt tudná hagyni most egy kicsit?
Erőtlenül bólintottam és kiléptem a kórterem ajtaján. Szótlanul elmentem a családom és barátaim előtt, lesétáltam a lépcsőn, és kitörtem a kórházból végre a friss levegőre. Leültem az első padra, amit megtaláltam, próbáltam minél lassabban venni a levegőt...
És abban a pillanatban az egész életem kilátástalannak tűnt.

*Mei-chan*
Tényleg nem tudok mit fűzni a dologhoz, ezt mindenki magában dolgozza meg :D . Remélem tetszett, sziasztok!
Mei

U.i.: Megint tettem zánít a videó szekcióba. Szintén Kimi No Uso-s de ez kicsit ismertebb :)