*Asahi POV*
Yamaguchi szervája éppen, hogy csak a háló fölött ment, ami kitűnő csel lehetett volna, de az ideges Kuroo abban a pillanatban, amint a túloldalra került a labda, fogadta, Kenmának passzolta és hátrarohant. Ez az ő leütése lesz, az biztos. De a feladó biztosra ment, és a fiú legnagyobb megdöbbenésére a mellette álló punknak adta fel, aki felugrás és különösebb hercehurca nélkül passzolta vissza nekünk. Daichi egy vetődésben elérte a blokkunk fölött elegánsan elsuhanó labdát, és Kageyamának játszotta. Hinata egy kézjelet továbbított nekünk. Összehangolt támadás lesz. Bólintottam gyorsan, afféle "értettem" tekintettel, és a többiekkel másodpercre pontosan ugyanakkor elindultunk. A lábam elhagyta a talajt és miközben Tanaka és Hinata ugyanezt a mozdulatsort végrehajtották, én csináltam egy leütés-szerű kézmozdulatot a levegőben, de hagytam a csalinak továbbmenni a labdát, aki készségesen le is csapta olyan sebességgel, amit talán az eddigi fél éve alatt soha nem produkált. A labda szinte ovális alakot vett fel, ahogy meteorszerűen becsapódott a Nekoma tagai közé.
Az idő abban a pillanatban mintha megállt volna. A piros mezes fiúk egyszerre mozdultak meg, és a labda után kaptak. Senki sem érte el tökéletesen, de a liberó belepiszkált...vesztére. A labda ugyanis a fiú ujjbegyéről lepattanva talán még az addiginál is nagyobb lendülettel indult el, és a terem fala felé vette az irányt. A csapat tovább üldözte a zöld-fehér, levegőben forgó labdát, de hiába, az a csapatkapitány keze előtt a falnak csapódott, majd halk hang kíséretében elkezdett gurulni.
Egy emberként ordítottunk fel. Hinata nem tudott mit kezdeni magával örömében, ezért átölelte Kageyamát, mire az készségesen felkapta és háromszor a levegőbe dobta, mielőtt a nyakába ültette volna, és lelkesen ugrálni kezdett, míg Shoyo "Az én feladóm!" ordítással kapaszkodott a nyakába. Yamaguchi Tsukkihoz rohant, hozzá pedig Daichi, Tanaka és én csatlakoztunk.
- Hé Nishinoya, nyertünk! - rohantam a pálya széli padokhoz, arcomon lelkes mosollyal. Abban a pillanatban rájöttem, hogy valami nem stimmel. Ukai és Takeda eltűntek a helyszínről, ahogy Suga és Ennoshita is. De ami a legvészjóslóbbnak tűnt: Noya nem volt sehol. A törölközője és a térdvédője sem, a röplabdás cipőjét sem láttam sehol, amiben kizárt, hogy elhagyná a termet. Kirohantam a csarnokból, és rohanva az főépület felé vettem az irányt, mígnem szirénák sikítására lettem figyelmes. Szinte belefúrva a sarkam a puha, vizes talajba, az iskola kocsibejárójához siettem. Suga szürke haja messziről látszott, hallottam kedves, aggódó hangját. Ami azonban ennél mégjobban megrémisztett, hogy ugyan két álló alakot láttam ott, egy Karasunos mez még sárgállott. De annak a gazdája nem a saját lábán állt, hanem a földön hevert, látszólag öntudatán kívül
- Nishinoya! - ordítottam, a hangomba fájdalmas szín keveredett. Végre odaértem és se szó se beszéd az apró liberó mellé térdeltem és a fejét a lábamra helyeztem. A szememet szúrták a könnyek, ahogy Noya kifejezéstelen arcára néztem.
Túl sok volt ez most, nem igaz?
- Asahi...- motyogta Suga.
- Az én hibám. - emésztettem magam halkan, majd egyre hangosabban ismételgettem. A kezem, ami eddig tehetetlenül lógott a testem mellett, most ökölbe szorult, és már nem láttam semmit a látóhatáromat ellepő sós könnyektől. A torkomban gombóc nőtt és egy adott pillanatban meg sem tudtam szólalni. A mentősök leparkoltak előttünk, és miután gyorsan tisztázták a körülményeket Sugával és Takedával, kikapták Noyát az öléből és egy hordágyra helyezték. Látszhatott rajtam, hogy nem bírom ki, ha most magamra hagynak a gondolataimmal, mert az egyikük felajánlotta.
- Nem akarod elkísérni? - Szörnyen hangzott. Mintha az utolsó útjára kellene kísérni. Már gondolkodás nélkül igent akartam mondani, de elakadt a szavam.
Kórház.
Talán nem volt még olyan, hogy ott ne kaptam volna pánikrohamot. Elszorult a torkom a gondolatra, hogy amíg Nishinoyán kellene segíteni, engem kell valahogy megtartani a lábamon. Megráztam a fejem.
- Hogy-hogy? - kérdezte Sugawara, talán meglepettebb hangon, mint azt illene. Ő volt az egyetlen a csapatból, akinek beszéltem a Noya iránt érzett érzelmeimről.
- Csak a terhére lennék mindenkinek. - néztem magam elé, kezemmel a hajamba markolva és szinte kitépve azt.
- Le tudod küzdeni. - tette a vállamra a kezét, mikor megértette a célzást.
- Nem tudom...  - ráztam a fejem intenzíven.
- Noyáért sem? - kérdezte oldalra biccentett fejjel. - Tudom, hogy látni akarod, hogy jól van.
- Legyen. - nyöszörögtem, végleg meggyőzve. - Induljunk.
A kocsiban kuporogtam Suga mellett, belülről hallgatva a szirénák vijjogását. A szürke hajú feladó a játékomat dícsérgette, de én nem tudtam elterelni a figyelmem az ájult Nishinoyáról. Ez mind az én hibám... Ha írok neki SMS-t...Ha nem alszom nála... Ha nem hagyom, hogy visszamenjen játszani...
... Ha nem tenném tönkre azzal, hogy szeretem.
- Asahi, könnyezel! - döbbent meg Suga, és a tekintetem fürkészte. Gyorsan elkaptam az egyik kósza könnycseppet és letöröltem az arcomról.
- Bocsánat...
- Bocsánat, amiért sírsz? - kérdezte Koushi. - Nem kell. Nyugodj meg inkább. Jól lesz, csak beverte a fejét és kicsit túlhajszolta magát. Inkább az az én kérdésem te jól leszel-e...
- Ne! - szakítottam félbe egy kicsit hangosabban, amire a sok suttogás után mindketten összerezzentünk.
- Mi ne? - biccentette oldalra a fejét kérdően, nem értve mit akartam ezzel mondani.
 - Kérlek... - kezdtem bele. -...Ne foglalkozz velem...Hiszen Noya veszélyben van, és szépítesz vagy nem, az egész az én hibám...Most érte aggódjunk, rendben?
- Imádkozom, hogy jobban legyen. - mosolygott a feladó, szándékosan figyelmen kívül hagyva az önostorozásomat. Mindig ezt csinálta, ha azt akarta, hagyjam abba.
- Én is... - dőltem hátra keserűen, a sötétített ablakon át a ragyogó napba tekintve. Azon gondolkodtam, miért pont ma. Talán nem volt elég az előző két nap? Még olajat kellett önteni a tűzre? Vagy talán ez lesz a megoldás? Lehet, Noya anyja bejön és kibékülnek...De ez akkor is szörnyű időzítés volt. Látni akartam Yuu boldog arcát, mikor megnyeri a meccset, szorosan magamhoz akartam ölelni, és felemelni, mint egy macskakölyköt. A mosolyát akartam látni két nap keserűség után, míg összetörni láttam, hisz végig ezért játszottam, az motivált, hogy végre boldog legyen újra, de most...Csak ezt a lélektelen arcot látom, ahogy a haja a szemébe hullik, és emberfeletti erővel próbálják az orvosok felébreszteni. Talán én rengeteget hibáztam, biztos büntetést érdemlek, de ha még valami biztos az az, hogy Noya milliószor jobb sorsot érdemelt volna, mint ami most történik vele.
Ismét elemeltem a tekintetem a fiúról és az égre néztem.
Add Istenem, hogy újra boldog lehessen!

*Mei-chan*
Fél óra alatt összedobott rész pipa. Megszállt az ihlet.
Ne csodálkozzatok, hogy szentimentálisra sikerült ez a rész, Kimi no Uso OST-re írtam (dalt feltettem a videó szekcióba, ha szeretitek a hegedűt, akkor hallgassatok bele, nekem nagyon adja a hangulatot.
Remélem tetszett a rész, sziasztoook!
Mei