Zihálva robbantunk be a terembe másodpercre pontosan azelőtt, hogy Daichi becsukta volna az ajtót. Tökéletes egyszerre huppantunk a térdünkre, és bámultuk a padlót hangosan szuszogva.
- Na ti is jókor jöttök. - morgott a kapitány, aki láthatóan ideges volt az előttünk álló meccs miatt.
- Ráadásul együtt! - vigyorgott Suga félreérthetetlenül.
- Hol voltatok? - kérdezte a másik feladó, mire a magas szemüveges azonnal átvette a szót.
- Mit csináltatok? - szinte énekelte, gunyoros hangon. Elhallgattam. Tényleg nem akartam most hogy anyám eszembe jusson de mégis újra ajtóstul rontottak be a gondolatok az elmémbe.
- Noya-san? - csodálkozott el fájdalmas arckifejezésemen Hinata.
- Baj van? - térdelt le velem szemben Suga, és szinte a térdére hajolt hogy egy szinten legyünk.
- Semmi. - ráztam meg a fejem, mintha így kirázhatnám belőle a bénult dühöt és szomorúságot. Egyetlen szó nélkül felpattantam és elkezdtem a bemelegítő futást. A csapat kis idővel később összenézett és követett. Asahi megvárta míg én lefutom az első körömet és mellém állt be, csak úgy, mint Tanaka.
- Noya, mi történt?  - kérdezte azonnal azon a megértő haver hangszínen.
- Kicsit összezörrentünk anyámmal ezért éjjel Asahinál táboroztam. - jelentettem ki egyszerűen nem taglalva semmit. A hangom és az arcom úgy is mindent elárul kezdve azzal, hogy olyan fáradt vagyok, hogy még a nevemet sem tudom.
- ...Most nem Asahival vesztél össze? - értetlenkedett - Na jó, esküszöm tesó, az útjaid teljesen kifürkészhetetlenek.
- Tudom. Sajna. - tettem hozzá a végére.
Innentől kezdve csendesen futottunk, míg én azon törtem a fejem, hogy ha esetleg valami lehetetlen folytán mindenekelőtt lenyeletem magammal, hogy kicsit több érzelmet táplálok Asahi iránt, mint az egészséges lenne, akkor hogy fogom ezt tálalni a csapatnak. Belegondolva a lehetséges reakciókba nem állt túl jól a szénám. Tanaka valszeg azt sem tudná hogy reagáljon erre, talán azt hinné kicseréltek, Hinata és Kageyama lesokkolnának, Tsukki körberöhögne, Yams és Suga csendben kuncognának, és Asahi....
Azonnal rájönne mi a helyzet. Ehhez kétség sem fér.
Kiszállt belőlem a lélek a gondolatra.
Időközben megérkezett a piros mezes tokiói csapat. A csapatkapitányok kezet ráztak, a magas szürke hajú rögtön odament Hinatához, míg a libero engem jött köszönteni.
- Noya-kun! - üdvözölt lelkesen mosolyogva. - Jó végre valakit látni akinek a feje az enyémmel van egymagasan!
Zavartan nevettem, majd rácsaptam a pacsira nyújtott tenyerére.
- Ma elverünk titeket! - hallottam ahogy Tanaka már össze is csapott egy sráccal.
- Bizony! - mondta Suga, azzal a ragyogó mosollyal.
Mivel edzőmeccsről volt szó, hagytuk a formális köszöntést és egyszerűen felmentünk a pályára, a kötelező kézrázás után.
Elfoglaltam a helyem hátul-középen és a pont előttem álló Asahi hátát bámultam.
Ma nyerek. Éreztem. Érte fogok nyerni. Érte mozgok, érte vetődöm, hogy megadjak minden lehetőséget az ásznak.
Akibe menthetetlenül belehabarodtam.
Elsőként az edző beadta a labdát, mire Kageyama - természetes módon- azonnal feladott Hinatának. Okos módon nem játszották ki a hírhedt gyorsuk kártyáját. A vörös hajú fiú lelkesen csapott le, a puding-hajú feladónak, aki az erős ütésből nem tudott pontosan adni, így a csapatkapitányuk csak gyengébben, de átütötte, vesztére pont rám, márpedig liberonak nem adunk leütést, ez íratlan szabály. Nem minta nem lennék mindenhol ott. Hosszú volt a szerváért folyó harc, éppen hogy kihasználták a másik gyengeségeit, szinte az egész elől játszódott, így az első labdamenetben nem igazán kellett vetődnöm. Végül Kageyama megunta a játszadozást, így odapasszintotta a labdát eszméletlen sebességgel Hinatának, aki pedig gyakorlatilag egy apróbb mozdulattal lecsapta egyenesen a háló mellé.
- Megvan! - ordított Daichi, mielőtt beforgott szerválni. A támadás olyan volt mint ő maga: határozott és letisztult. Egyenes vonalban süvített a túloldalra, de a hátul állók fogadták és puding fejnek játszották oda, az pedig szinte a kapitány kezébe nyomta a labdát, úgy, hogy eddig egész meccsen az arckifejezése semmit sem változott. Biztos volt a dolgában. Kuroo határozottan földhöz csapta a labdát, majd mikor az Daichi válláról lepattanva a fal mellett landolt, diadalittasan felordított.
- Bocsánat...- masszírozta fájó vállát Daichi.
- Ugyan! - kiabált egy emberként a csapat.
A feladójuk került sorra szervában. Kis íven járt a labda, de okosan. Az első sor pont nem kaphatta el, amit épp csak időben vettem észre, így egy vetődéssel elkaptam az Asahi ujja hegyéről lepattant labdát, és vissza is adtam az ásznak. Ez gyorsan utána indult, és miután hallottam a cipője csikorgását ahogy kitámasztotta magát, felugrott és elemi erővel vágta vissza a Nekoma térfelére. Yaku utánaugrott és túl nagy lendülettel játszotta fel.
- Mienk! - üvöltöttem, Kageyama pedig utánahelyezkedett. Ebből most ki kell hozni valami ütőset. Ezt mindenki érezhette, mert az egész csapat a labda után indult kombinált támadásként. Asahi felugrott. Elüti? De nem, mégse, a labda teljes lendülettel a csali felé közeledett, aki nem sajnálta minden erejét beletenni abba az egy mozdulatba. Így a labda után rohanó piros mezes libero hiába ment a labda után, a mentése kiment a pályáról.
A meccs végtelen pingpongmeccsbe ment át. Egyik csapat sem tudott elhúzni két pontnál jobban, én pedig időm nagy részét a viszonttámadások ereje miatt a földön töltöttem. Mindkét csapat kezdte sarokba szorítva érezni magát, míg az edzők gyilkos szemkontaktust tartottak.
Túlságosan is egy szinten voltunk talán, amin a félig orosz gyerek sem tudott változtatni, bár ő nagyot emelt az egyébként is erős Nekoma színvonalán.
- Csináljuk meg, srácok! - bátorítottam a csapatot, mikor 22-nél jártunk, holtversenyben.
- Még kettő pontot bírjatok ki, utána lesz egy kis szünet. Akkor pihenthettek.
A következő pontot a Nekoma játszi könnyedséggel vitte, egy Hinata elleni blokkal, mire az dühös, vörös arccal bámult a túloldalon álló óriásra. Megértettem.
-A következőt húzzuk be! - ordított Tanaka bal szélről. - Nem húzhatnak el!
- Kageyama! - ordított Hinata és valamit motyogott. Mire készülnek arról gőzöm sem volt.
A kapitányuk szervált. Minden áron fogadnom kell, mordultam magamra. A labda nagyon gyorsan közeledett, én pedig nem tudtam, alkarral vagy kosárral fogadjam-e. Így egyszerűen hátravetettem a fejem és hagytam a labdát a mellkasomról elpattanni. Szerencsém volt, a labda nem esett a hálóba, de Kageyamának bőven helyezkednie kellett hozzá. Könyörögtem az istennek hogy így is tudják tartani a tervet. A labda elhagyta a feladó kezét, és a vörös hajú fiú talán kicsit idő után ugrott, de végül jól tette: a labda egyenesen felé ment, egyszerre értek a háló fölé, és a labda megállt a fiú orra előtt. Kihasználva az egy pillanatnyi gondolkodási időt a liberotol legmesszebb levő szabad helyre lőtte a labdát teljes erőből.
Asahi került sorra szervában. Izmos karjával megküldte rendesen a labdát. A libero utánaugrott és pudingfejnek adta, aki pedig a magas szürke hajúnak, mire az ütés áttörte Kageyama blokkját, Daichi utána ugrott és sikerült feljátszania, szerencsétlenségére nem az ütőknek, hanem nekem. Én jobb eszköz híján alkarral adtam vissza a másik csapatnak, akik támadást csináltak belőle.
- Gyere, te! - ordítottam feltüzelve mikor ismét Lev ütött le. Jött is, szerencsésen elértem, és odarepült Kageyamának, aki már Hinata felé is adta a lehetőséget. A fiú a levegőbe ütött, és új alak került az előtérbe. Azé, akinek a csali megtisztítja az utat.
Azé, akié a szettpont előtti ütés. Az ászé.
És a csapat esélyt kapott a győzelemre.

*Mei-chan*
Haliii!
Uh állati fáradt vagyok, de ezt be kellett fejeznem :3 Remélem tetszett, Bocsi a késlekedésért ismét :(