Az út részemről néma csendben telt, Asahi az anyujával beszélt telefonon. Én csak gondolkodtam az egész félresiklott életemen. Tegnap reggel, mikor felkeltem, még azt mondtam volna, minden sínen van, ehhez képest most, két nappal később azt mondanám, hogy azt sem tudom, hogy az út amin megyek hova vezet. Ja, de mégis. A nagybetűs Pokolba.
- Nishinoya... - szólított meg félve Asahi, sejtve, hogy nem vagyok ezen a világon.
-Hm? - kérdeztem vissza alig figyelve oda.
- Csak az, hogy ugye holnap lesz a Nekomás meccs, a Tokiói suli csak vasárnap ért rá és... Szóljak, hogy nem megyünk?
-...Hogy mit akarsz? - fagytam le. - Kihagyni egy meccset? Miattam? Libero és ami a fontosabb, ász nélkül hagyni a csapatot, az én kis törékeny lelkem miatt? Ezt most te sem gondoltad komolyan!
- Csak gondoltam most nincs kedved röp- visszakozott sietve, de félbeszakítottam.
- Asahi... - a hangom mélyebb volt, mint máskor. Talán a fáradtság miatt. - Az egyetlen dolog az életemben ami stabil ebben a pillanatban, az a röplabda. - Nem feszegettem, hogy mi az, kezdve a szexualitásommal, aminél rezeg a léc. Elég azon nekem rágódni. - Hogy ne akarnám csinálni?
- Értem. Bocsi. - válaszolt félszegen.
- Semmi. - nem szokásom tőmondatokban beszélni, de semmi másra nem maradt erőm, így is gyakorlatilag vonszoltattam magam az ász izmos karján. Ha odaérünk hozzájuk, állva elalszom, ebben teljesen biztos vagyok, gondoltam magamban.
Óráknak tűnő szerencsétlenkedés után végre bejutottunk a házba, Asahi anyukája pedig már a küszöbön várt minket.
- Sziasztok! Úristen, Azumane-chan, mi történt? Úgy festesz, mint aki temetésről jött... - köszöntött minket, majd felém fordult, kikerekedett szemekkel- Te jó ég! Yuu...
- Tudom, nyúzott vagyok. - előlegeztem meg a magyarázkodást. - Tegnap volt egy kis konfliktusom Asahival...Öh... Azumane-val - javítottam ki magam sietve, az anyuka ragaszkodott hozzá, hogy a keresztnevükön szólítsam őket, de az az érzelemáradat, ami elkapott ha az ászra gondoltam, nem könnyítette meg, hogy nyilvánosan becézni merjem. - ezért kicsit hosszú napom volt és nem bírtam aludni.
- Értem. De mostmár jobban vagy, ugye? - kérdezte. - Előkészítettük a pótágyat Azumane szobájában, Bocsáss meg, egy helyen lesztek! - erősítette meg, látva elképedt arcomat. Nem mintha nem esett le volna elsőre, és nem gondolkodtam volna addigra már azon, mivel érdemeltem ki ezt a sanyarú sorsot. - Szóval, oda ledőlhetsz. Addig csinálok valamit enni. Nem reggeliztetek, mi?
- Nem...
- Akiko nem csinált semmit enni? - döbbent meg a nő, én meg összerázkódtam anyám nevét hallva és csak a fejemet ingattam nemleges válaszként.
- Mi a.. Mindegy. - zárta rövidre a benne fortyogó megvetés-áradatot. Nem kedvelte az anyámat, soha nem is kedvelte, és képtelen volt ezt észrevehetetlenné tenni.
Asahi és én végül elindultunk a szobába. Asahi ágyától olyan két lépésre egy nagyon puhának kinéző futon foglalta el a fél szobát.
Már nem érdekelt semmi, egyszerűen belehuppantam és belecsavarodtam a takarómba.
- Bocsi, Asahi de most egyszerűen nem bírok ébren maradni, egy fél óra ébressz fel és menjünk ki gyakorolni...Mint régen... Oké? - a végét már nem tudatosan mondtam. Gyakorlatilag beszéd közben nyomott el az álom és állítom, hogy ilyen mélyen nem aludtam hónapok óta. Legalábbis az, hogy a lábamat felpolcolva találtam Asahi ágyára és ölelőpárnának használtam az ágy mellett felejtett sporttáskám, arra engedett következtetni, hogy nem voltam kicsit sem magamnál.
Mikor felébredtem, elsétáltam a konyháig, ahol az anyuka már javában halászta ki a süteményt a sütőből. Egy pillanatra elmosolyodtam, hogy milyen tipikus anyuka. Csendesen leültem Asahi mellé azt asztalhoz, próbálva észrevétlen maradni, de a család egy emberként fordult felém és tolta elém a tányérom.
- Nem eszel? - kérdezte Emiko, Asahi anyja, mikor látta, hogy felhúzott térdemre könyökölök, és tenyerembe temetem arcom, ami nem egy táplálkozásra alkalmas póz.
- Nem vagyok kifejezetten éhe...Pff! - nem tudtam befejezni a mondatot, mert Asahi megajándékozott egy csokis sütivel, amint elvettem a számtól a kezem.
- Enned kell, ha holnap játszani akarsz. - mondta határozottan.
- Csak ha gyakorolsz velem utána. - haraptam le a sütemény felét, hogy tudjak beszélni.
- Üssek le? - kérdezte, Emiko pedig már csak kapkodta a fejét, ugyanis még annyira sem értett a röplabdához, mint az én szüleim.
- Igen. Vetődni akarok. Mindent vissza akarok adni. - mondtam feltüzelve. Most nem maradhatok ki. Egy pillanatra sem.
- Ha még egyet megeszel, mehetünk! - nevetett, oldva a körülöttem levő feszültséget, az anyuka pedig buzgón bólogatott. Elkaptam egy sütit a tálcáról és gyakorlatilag keresztbe lenyeltem, majd elrohantam a táskámhoz a térdvédőmért. Amint megszereztem az életbiztosításomul szolgáló tárgyat, és áthuzigáltam valahogy a cipőmön, kirohantam az udvarra.
És otthon voltam.
Órákig voltunk kinn, gyakorlatilag ránk sötétedett, mire valahogy érződni kezdett a hangulaton, hogy lassan vége a dalnak.
Nem érdekelt. Még csak megközelíteni sem tudtam azt a szintet, amit elvártam magamtól a másnapi meccsre. Olyanokat nem tudtam megcsinálni, amiket máskor két nevetés között vidáman fogadok, és pontosan Kageyama tenyerébe passzolok. Ő onnan pedig lőheti is az ütők kezére. Az egész lejátszódhat négy-öt másodperc alatt, ha jól megcsinálnánk. Egy olajozott gépezetként működhetünk, ha én megadom a kezdő lendületet. Ha nem adom meg, abban a percben szétesünk, amit természetesen nem engedhetek meg magamnak.
A következő ütés is érkezett, én pedig szinte előreszaltózva, fel sem állva még az előző vetődésből, indultam utána, mint akinek ezen múlik az élete. Láttam, hogy éppen csak belepöccinteni tudok, így figyelmen kívül hagyva azt a kis teremtményt, amit józan életösztönnek hívnak, oldalra elrúgtam magam, és feszülésig nyújtottam a könyököm. Így már minden ujjam a labda alatt volt, és visszajátszottam Asahinak. Azonban ezután a gravitáció beleszólt önelégült gyönyörömbe, és mielőtt gurulásból felpattanhattam volna, inkább a csípőmre estem, és azonnal éreztem, hogy lassan elkékül.
- Asahi... Könyörgöm, egy utolsót! - mondtam két zihálás között, miközben már a lábam minden négyzetméterén kék, lila és piros foltok éktelenkedtek, és a könyököm sem állt jól horzsolások terén. A térdemen támaszkodva álltam meg egy olyan két méterre és esdekeltem még egy leütésért.
- Noya...Én ebben nem vagyok biztos... - pörgette meg Asahi az ujján a labdát. - Előbb-utóbb nagyon meg fogsz sérülni!
- Arra nem érünk rá! - vitatkoztam tovább, és belebokszolva egyet a combomba, visszaálltam alaphelyzetbe. "Gyere", suttogtam, ami mostanában egy furcsa szokásommá vált. A labda elhagyta az ász izmos kezét, én pedig könnyűszerrel, alkarral visszatettem oda, honnan elindult.
- Miért adtál gyengébbet? - kérdeztem elégedetlenül, miközben már arra sem volt erőm, hogy gondolkodjak.
- Elfáradtam. - ült le a földre, és megmasszírozta a vállát. - De nem is a leütésbe. Még nézni is fárasztó volt, amit csináltál. És aggasztó. Noya, kérlek, a kedvemért fejezzük be mára.
Beletörődtem, és amint a testem észlelte, hogy tovább nem kell a szent célért földhöz vagdosnia magát, hátraestem és elterültem a földön.
*Asahi POV*
- Nishinoya! - rohantam oda a földön fekvő fiúhoz, de szerencsére életben találtam. A félálomban lévő Noya egyenesen rám nézett csillogó, barna szemeivel és pimaszul mosolygott.
- Ha olyan fárasztó volt... Miért nem viszel be? - nyújtotta ki a kezét az ég felé, jelezve, hogy ő onnan nem áll fel.
- O-oké... - Egy próbát megér, gondotlam magamban. A karja alá nyúltam, majd a térde alá, és fokozatosan felemeltem a földről, mire a szemei egy fél pillanatra kipattantak, és kipirult az arca.
- Én...Ezt...Nem egészen így értettem... - mondta, de attól függetlenül, hogy a szavai meglepetést sugároztak, ő maga olyan volt, mint egy jóllakott óvodás, aki félő volt, hogy elalszik, és azzal a lendülettel ki is esik a kezemből. Az arcán egy halvány mosoly játszott.
- Hanem? - kuncogtam, kiélveztem a helyzetet. Mikor magánál van, soha nem merném ezt csinálni, de most legalább egy kis időre olyan, mintha jelentenék neki valamit.
- A hátadon szoktál...most úgy viszel, mint valami hercegnőt.... - a mondat végére a szavak teljesen összefolytak, és Noya hátravetett fejjel elaludt.
- Meg sem érdemellek... - suttogtam, hogy még véletlenül se hallja meg. Megérdemelni... Nem mintha az enyém lenne. A puszta létezését nem érdemlem meg.
Besétáltam a házba. Anyumék már rég elmentek aludni, így halkan - amennyire halkan egy hortyogó Nishinoyával csak lehet - lopakodtam be a szobába, Noyát letettem az ágyamra, és rátettem egy takarót. A fiú fészkelődni kezdett, és rögtön megtalálta az alvópólómat.
- Asahi... - sóhajtotta álmában, és magához ölelte a piros ruhadarabot. Na te sem vagy normális, ha alszol, gondoltam, és elmosolyodtam. Az eredetileg neki előkészített futonra feküdtem és felnéztem a plafonra. Megint olyan sok minden történt... Nem tudom, meddig bírom ezt a triplázott érzelem-adagot.
A telefonomért nyúltam az éjjeliszekrényre, ami persze azonnal le is esett, nagyobb zajt csapva, mint amit valaha tud csapni egy ilyen apró készülék. A szívem kihagyott egy ütemet, de szerencsémre nem ébresztettem fel az alvó liberót. Bedugtam a fülhallgatóm, és egy megnyugtatóbb számot tettem be. Csak egy kis békességre volt szükségem meccs előtt...
*Nishinoya POV*
Reggel bőven Asahi után keltem. Valami emberfeletti erővel a helyére passzíroztam a hajam, és kitörtem a konyhába reggelizni. Aznap olyan nyugodtan keltem... Talán az megmagyarázza a dolgot, hogy Asahi pólójával az arcomban keltem fel. Isteni volt... Asahi illatából parfümöt kellene gyártani.
A konyhában már javában folyt az élet, Asahi valami joghurtot evett, az apukája a tegnapi sütit, az anyuka pedig abban a percben rohant dolgozni, mikor én kijöttem.
- Na felébredtél? - nevetett Asahi.
- Olyasmi - túrtam bele a hajamba és elmosolyodtam.
- Akkor siess... - törte meg a békés pillanatot az apuka.- Ha oda akartok érni a meccsre.
- H-Hány óra? - kérdeztem, és nem akartam tudni a választ.
- Kilenc. - kaptam meg mégis, mire rémülten néztem Asahira.
- És hánykor kezdődik az a meccs? - kérdeztem.
- Tízkor, de Daichi odarendelt mindenkit minimum háromnegyedre. Én már fel vagyok öltözve, csak gondoltam jobb ha megreggelize-
- A picsába! - ordítottam fel, és rohantam az emeletre. A cuccomat a szélrózsa minden irányában szétszórtam mire megtaláltam a mezem. Miután harmadik próbálkozásra sikerült nem háttal előre felvennem a felsőt, kirohantam a konyhába és karon fogva Asahit léptem ki az ajtón, és rohantunk lefelé a lejtőn.

*Mei-chan*
Ez most kicsit hosszabra sikerült :D
Remélem nem haragszotok, hogy megint elcsúsztam kicsit, és azt is, hogy tetszett a rész, jó éjt mindenkinek!
Mei