Mozdulatlanul álltunk a megfagyott levegőjű szobában ahol csak az ajtó csapódása visszhangzott. Én belemerevedve az előredőlt támadó pózomba álltam a barna hajú nő után meredve, akit nem tudom ezek után mennyiben szólíthatok anyámnak. Apa szintén arra nézett, a szemében csillogó könnyekkel. Asahi volt az egyetlen aki nem a bejáratot nézte, ahogy a csapódás szele a plafonról lógó szélcsengővel játszadozik. Ő engem figyelt. Nem néztem rá hátra, nem is próbáltam odakoncentrálni. De ezt az aggódó, bűntudattal teli, megtört tekintetet nem is kell látni. Érezni kell. Márpedig én egyenesen a hátamba fúródva éreztem.
- Apa... - törtem a csendet végül én. - Én olyan...olyan...Kegyetlenül sajnálom! - találtam meg azt a szót végül, ami megközelítette az érzelmeimet. Kegyetlen. Mert ez a nap az. Anyám is az volt, a sors is, és a véletlenek is. Én pedig egy meggondolatlan, felelőtlen marha!
- Nem kell. - mormogta, majd egy kicsit hangosabban megismételte. - Nem kell bocsánatot kérned.
A szavai a tettei ellen szóltak, ugyanis ezzel egyidőben összeroskadt a vastag szőnyegen.
Szerette anyámat. Mindig mindent megtett, hogy tökéletes családunk legyen, hogy én boldogan nőhessek fel. Tudom jól. De itt nem ő volt az, aki nevelhetett. Attól a pillanattól hogy éltem, anyám gyakorlatilag kisajátított, és ez rányomta a bélyeget mindannyiunkra.
- Asahi... - nyöszörgött Apa. - Nishinoya... Ha megkérlek titeket...
- Hogy nálam alhat-e Nishinoya? - tippelt Asahi...helyesen.
- Kérlek? Itthon kicsit helyre kell hoznom néhány dolgot. - mondta apa, de inkább kérdésnek festett. Tudtam, hogy nem tudja sokáig visszatartani az érzelmeit, bármennyire próbálja.
- Ha Noya benne van... - motyogta az ász bizonytalanul, tekintetét rám emelve.
- I-Igen... - nem bírtam felemelni a fejem. A kis barna kávézóasztalt néztem magam előtt, ökölbe szorult kézzel, amivel legszívesebben agyonütöttem volna magam.
- Én akkor most felmegyek...és bepakolok. Mondtam, miközben kisasszéztam az asztal mögül, és végig a padlót bámulva felmentem az emeletre. Berontottam a szobámba, és kiengedtem a dühből született forró könnyeket.
- A rohadt életbe... - sziszegtem, és beleöklöztem a falba. Mikor sokadszorra ismételtem meg ezt a műveletet, csak akkor vettem észre, hogy egy kis fehér faltörmelék is jött a kezemmel együtt. Ennél feltűnőbb nem is lehetett volna. Sietve letörölgettem egy zsebkendővel, a horzsolásokat pedig úgy döntöttem, egy mentésemre fogom. Végülis a rengeteg kék-zöld foltommal, és a linóleumon szerzett égési sebekkel mindig úgy nézek ki, mint aki az intenzívről szökött ki, ezen ne múljék semmi. Miután gyakorlatilag szétvertem már a falat, és földhöz vágtam az iskolatáskám, olyan érzésem volt, mintha az eddig álló szívem azonnal megindult volna. Egy kis megkönnyebbülés egy olyan szituációban amivel nem tudok mit kezdeni. Anyámnak gyakran vannak rossz napjai, de inkább úgy kellene fogalmazni, hogy ritkán nincsenek. Olyankor az első percben lehet látni, hogy valami nem stimmel, és akkor mindig felmegyek a szobámba és ha egy mód van rá ki sem jövök. Aztán persze vitatkozásra mindig van oka.
Ezúttal azonban bőven túl messzire ment.
Egyáltalán honnan szedte ezt az egészet? Tettem erre bármilyen utalást valaha? Nem tehettem, hiszen még magamat sem győztem meg egészen. Hogy kapta fel ennyire a vizet? Miért kellett előre tönkretenni a napomat?
A hátamra feküdtem a padlón, és nem is voltam szomorú. Dühös voltam, magamra, de főleg anyámra, és erre a szituációra. Az ajtóra meredtem, ahogy próbáltam használni újra az agyamat, ami lefagyni látszott.
- Asahi kérlek, ne most gyere be. - morogtam magamnak, mert rohadt gyengének éreztem magam. Suttogást hallottam a nappaliból, mire a kíváncsiság győzött, odabukfenceztem az ajtóhoz és odatapasztottam a fülem.
- Kérlek, próbáld majd meg elterelni Yuu gondolatait erről. - hallottam apám hangját.
- Igenis. - mondta Asahi elveszett hangon, mint aki csak fizikailag van ott.
- Ja, és még valami. - tette hozzá Apa. - Ha esetleg van valami közöttetek, miattam nem kell aggódnotok.
- S-Szó sincs erről! - mondta az ász elhűlve. Hát persze, csusszantam le magzatpózba az ajtón, hogy is lenne? Ha akarnám, akkor se. Ő szépen elmegy egyetemre Kiotóba, én pedig itt maradok és soha többé nem találkozunk. Arra sem lesz időm, hogy méltó módon köszönjek el tőle, nemhogy kimutassam neki az újonnan felfedezett érzelmeim. Soha nem szednék össze magamnak annyi határozottságot és büszkeséget, hogy egyáltalán utalást tegyek arra, hogy mire jöttem rá.
Még gondolatban sem tudtam kimondani, magamnak sem tudtam bevallani. Hogy akarok így én bármit ebből?!
Összekapartam magam a padlóról, és gombóccal a torkomban kezdtem el pakolni. Nem is tudtam pontosan, hogy mit teszek be éppen, de a térdvédőm volt az első. Most nekem ez kell, hogy kitisztítsam az agyam. Röplabda. Ütni, vetődni. Csináljuk meg ezerszer, vagy többször is, ameddig biztosnak érzem. Szükségem van rá.
Egy sporttáskával az oldalamon és egy röplabdával a hónom alatt sétáltam le a lépcsőn, a kínos csendben ülő Asahihoz és a gondolataiba mélyedt apámhoz. Egy halk köszönés után kiléptem az ajtón, és elindultunk.
- Csak nehogy az ég megadja, hogy találkozzunk vele. - sziszegtem, szinte éreztem, ahogy a szemem villog a dühtől.
- Bocsáss meg, Noya. - szólalt meg az ász elcsukló hangon olyan három perccel később. - Nem akartam ekkora...Én csak ... Annyira sajnálom ezt az egészet! A tegnapit, a mostanit... És tudom, hogy azt fogod mondani, nem az én hibám, de.... De az!
- Asahi.... - sóhajtottam színtelen hangon. - Asahi! - rohantam oda hozzá, és megragadtam a csuklóját, úgy szorítottam, hogy félő volt, eltöröm. - Nem tehettél róla. Ez az egész... Anya, a pokolba is! - ordítottam.
- Noya... - mondta szelíden, és ma először a szemembe nézett, de elkaptam a fejem. Ettől csak mégjobban szeretném, arra pedig semmi szükség.
- Nincs Noya. - dühösen akartam mondani, de inkább olyan voltam, mint egy árva kismacska.
- De van, és most nyugodjon meg. - simított végig a hátamon, mire lángra gyúlt az arcom. Nem voltam benne biztos, hogy elvörösödtem, de az egész testemet átjárta egy olyan hő, aminek a létezéséről sem akartam tudni.  - Kérlek.
Az érintésétől az izmaim automatikusan elengedték magukat, így a karján támaszkodva mentem tovább, de mivel a karja bőven magasabban volt, mint a fejem, inkább csak próbáltam menni, de olyan volt, mintha ugyanezt a műveletet a Holdon akarnám megtenni. Végül feladtam, és hagytam magam vitetni a karján, elnyelve magamban minden érzelmet és gondolatot, amik megbénították a szívemet.

*Mei-chan*
Sziasztok!
Íme az éjjel összedobott rész, ami elkésett. A késésről csak annyit, hogy egyrészt barátnőmnél voltam, másrészt Wattpad tali, harmadrészt én feliratoztam a Himouto Umaru chan két OVA-ját. Magyarul esélyem sem volt. Lehet, hogy ez a két-háromnapos rendszer fog így beállni, ugyanis suli mellett nem lesz ez olyan könnyű :(
Mindenesetre remélem tetszett a rész, bye-bye!
Mei