*Nishinoya POV*
Megint elkéstem, igaz? Fenének kellett Ryunak hajnalig Kiyokoról készült képekkel bombáznia, hogy csipogjon a telefonom, egy percet sem aludtam! - gondoltam, miközben lefelé vágtattam a hegyoldalon. Arra nem volt időm, hogy kinyissam az iskola kapuját, így egy az aljára mért rúgással hajlítottam odébb az utamból, és megállás nélkül rohantam a tornateremhez. Még be sem léptem az ajtón máris hallottam Hinata ordítását. Felsóhajtottam, és benyitottam. A pálya ajtó felőli oldalán labdák egész garmadája gurult össze-vissza, egymást kiütve a helyükről, mint valami túlméretezett billiárdasztalon, Kageyama pedig már a következőt adta Hinatának, aki felugrott, lecsapásra készen. Már-már gonosz vigyorral álltam be fogadni a pálya végébe. Csak ahogy szokott lenni, a két elsőéves jómadár észre se vette, hogy valaki bejött, feltételezhetően Hinata ismét szívinfarktust fog kapni, hogy miért repül a labda visszafelé. Ma laposabbat adott, mint szokott, én pedig gondolkodás nélkül vetődtem utána. Éppen, hogy megcsíptem a szokásosnál is gyorsabban érkező labdát, és szerencsésen feljátszottam, de rettenetesen idegesített, hogy nem a jó helyre. Ezzel egyidőben a térdem a térdvédőn keresztül, és - ami már feltűnőbb jelenség volt - a bordáim hozzácsapódtak a linóleumpadlóhoz, mire azok hangos csattanással és egy tompa fájdalommal próbálták milliomodik alkalommal is tudtomra adni, hogy ők is léteznek, és akármennyire meglepő is, nem szeretnek vetődni. Nem mintha valaha is törődtem volna eme ténnyel, talán egyik legjobb dolog ebben az egészben érezni, ahogy a lendület szinte minden csontodat a padlóhoz veri, de utána egyszerűen fel tudsz pattanni, és már mehetsz is a következő labda után. Egyszerűen zseniális.
- Oi, Noya-san! - lelkesedett Hinata.
- Hm? - néztem rá, mikor visszatértem a valóságba.
- Ez nagyon menő volt! Pedig azt hittem, van elég gyors, hogy ne lehessen fogadni, de zseniális volt! - csapongott össze-vissza. Mint mindig, vigyorogtam magamban. Nem mintha ő olyan sokat tudna a fogadásról, azt például biztos nem nézte merre megy a labda, csak azt, hogy fel, de Kageyama arcán láttam, ahogy kiszámítja, hogy egy ilyen célzással hogy, és kinek tudja feladni az alap forgásunkban. Szórakoztató volt megfigyelni a felfogásuk közti különbségeket.
- Kösz, de a lecsapás is menő volt. - dícsértem meg, mert őt ismerve ettől földöntúli boldogság ragadta el. - Mióta vagytok itt?
- Hm...Olyan negyed óra? - tippelgetett Hinata, de Kageyama félbeszakította.
- Na látom időérzéked az nincs, de annyi eszed se, hogy az órára nézz. Egy órája vagyunk itt. - vitatkozott a magas, kék szemű srác a labdákat szedő vörössel. Ezek tényleg soha nem változnak.
- Sziasztok! - kiáltotta Suga az ajtóból, a háta mögött Daichival és Tanakával. - Tsukki és Yamaguchi még öltöznek, de ők is mindjárt jönnek. Szerintem lassan elkezdhetjük, nem?
- Sugawara-san, ma négyes csapatokban meccsezünk, igaz? - mondta Kageyama, leplezhetetlen izgatottsággal. Feltételezem a továbbfejlesztett, hirhedt 'furcsa gyorsat' akarták kipróbálni élesben.
- Igen, és ahogy így elnézem pont nyolcan is vagyunk ma reggel. Ennoshitáék írtak tegnap este, hogy nem tudnak jönni, mert lesz valami az osztályban. Noya, tudsz erről valamit?
- Ja, igen. Mi átkönyörögtük holnapra, de egyébként az iskolai ünnepre készülődünk.
- He? Ősszel? Hiszen az tavasszal van! Jó korán kezdik! - csodálkozott Kageyama.
- Másodikban ez így megy. Mi csináljuk a nagy részét. - húztam az orrom.
- Értem...Kezdhetjük végre? - pattogott tovább a feladó.
- Igen! Suga-san, képzeld el, ma reggel kipróbáltunk valami nagyon menő lecsapást! Igaz, Noya-san tudta fogadni...-szontyolodott el Hinata a végére, mire én azonnal replikáztam.
- De nem pontosan. Magyarul, ha a fogadás és a feladó nem olyan jó, akkor abból rendes támadás nem lesz. Arról nem is beszélve, hogy nem elég alacsony ahhoz, hogy blokkolni lehessen, de nem is elég hosszú a röppályája ahhoz, hogy ne kelljen érte a hátul lévőnek vetődni, egyszóval elég sok esély van benne. - elemeztem ki az ütést, mire Hinatának leesett az álla.
- Ho-hogyan tudsz erről ennyit? - kérdezte.
- Tapasztalat. - vágtam rá egyszerűen.
- Kezdjük már! - Kageyamat látszólag nem hatotta meg az elemzésem, már csak csinálni akarta, nekem viszont még lett volna valami fontos kérdésem.
- Asahi hol van? - néztem a felettem járókra, mire Suga arca elsötétült, és Daichi vette át az irányítást.
- Beteg, de holnap már biztos jön - mosolygott rám, de egyszerű volt kiolvasni a szeméből, hogy hazudik.
- Jó, és akkor most ennek fuss neki még egyszer. Hol is van Asahi? - Látható lehetett rajtam, hogy kezd elborulni az agyam, mert Tanaka elkezdett vonszolni a pálya túloldalára, ahol Hinata és Kageyama volt.
- Játsszunk, Noya. - paracsolt rám, és bependerített a helyemre hátul, ő pedig visszament előre.
Időközben megérkezett a két másik alsós is elöl az idegőrlő villanypóznával. Egy jó reggelt után besoroltak a helyükre, Yamaguchi hátra, Tsukishima pedig az első sorba. Ő is észrevette, hogy valaki nincs a helyén és nem is átallott megjegyezni a dolgot.
- Na mi van, az ászunk megint felmondott? - mondta gunyorosan, mire az én agyam feltételes reflexként kikapcsolt. Szinte letépve magam elől a hálót, megrohamoztam a colost, és lendületből gyomorszájon rúgtam.
- Hogy. Merészeled?! - üvöltöttem, minden szót kihangsúlyozva, miközben Daichi már felemelt, én pedig a lábammal kapálóztam, hátha most, mikor össze van görnyedve, eltalálom a fejét is. Addigra már az egész csapat ott volt, én viszont nem voltam hajlandó lenyugodni.
- Annyit dolgozott, hogy mehessünk a bajnokságra! - vicsorogtam. - Soha nem hagyná itt a csapatot ilyenkor!
- Nishinoya-san... - mondta Kageyama tökéletes nyugodt hangon. - Nem lehet, hogy magadat akarod meggyőzni?
Feladtam az erőszakoskodást, és magam is komolyra fordítottam a szót.
- Csak furcsa, hogy nem jön. Általában, ha beteg, én vagyok az első, akinek ír, de tegnap egy árva üzenetet sem kaptam tőle. Azért aggódom mert...Ugyanezt a kifogást akkor kaptam meg, mikor...
- Mikor nem jött többet? - fejezte be Kageyama, szeme okosan csillogott. Ritka esemény, de most úgy festett, a feladó átlát mindent.
- Igen... - suttogtam, a mezem pántjával babrálva.
- Mi lenne, ha magad bizonyosodnál meg róla? - kérdezte Kageyama, mire Suga arca elsötétült, és úgy festett, felakasztja Kageyamat az antennára. Én azonban egyetértettem vele.
- Rendben. Ryuu, ha megkérlek, szólnál a tanárnak, hogy magánügyek miatt nem leszek első órán?
- M-Micsoda?! - csattant fel Daichi - Ha rossz lesz a tanulmányi eredményed, nem fognak elengedni a bajn-
- Tudom. Jó lesz. Na, játszhatunk végre?! - ordítottam, és a csapat felét nekiálltam áttuszkolni a háló másik felére. Daichi és Suga összenézett, láthatóan nem örültek a beszélgetés végeredményének. Úgy dönthettek, hogy majd edzés után elkapnak, hiszen gyakorolni mindig kell.
Hosszasan játszottunk. Szokásomhoz híven többet voltam a földön, mint állva. Azonban ma a csapat nagyon koncentráltnak tűnt. Kageyama felad, Hinata leüti, Daichi még éppen elcsípi, Suga helyezkedik, felad, Daichi összeszedi magát közben, újabb ütés, éppen alácsúszom, és kezdődik az egész elölről. A labda egyszerűen képtelen volt leesni, amiért az egész társaságot megszállta egy áldott nyugalom. Csak még egy mentés, csak egy vetődés, még egyszer hátra... teljesen átadtam magam az érzésnek. Végül Hinata támadása szakította meg a gyönyörű meccset, a csapatunk nyert. Nem is voltam viszont igazán büszke. Még soha nem jártam így, de alig bírtam kivárni az edzés végét.
- Szemlátomást nagyon egy szinten van most a teljes csapat, ami egyrészt nagyon jó, másrészt azért nem annyira, mert nincs húzóerő, de szerintem ti itt mind elég motiváltak vagytok ahhoz, hogy erre ne is legyen nagy szükség. - kezdett bele Daichi az elemzésbe - De egyetlen dolog még van, ami ugyan nem a játékkal kapcsolatos, de mivel a bajnokságon egy pályán leszünk mindannyian...Próbáljatok meg nem mindenen egymás torkának ugrani..Hé, ez mindkettőtökre vonatkozik! - kiabált, mikor a sétáló villanyoszloppal mindketten a másikat kezdtük el gyilkos arccal bámulni.

Összetettük a kezeinket egy hatalmas körbe, majd elkiáltottuk magunkat "Karasuno, Fight!"
Ezután a többiek inni mentek, nekem azonban már csak egy szükségletem volt: meglépni, mielőtt Suga és Daichi elkapnak. Felkaptam a tornazsákom, és mezestül-térdvédőstől galoppoztam Asahiék háza felé.

*Mei-chan*
Helló!
Íme az én kis AsaNoya sztorim kezdete, amiből egyelőre még hiányzik az 'Asa' része, de közeleg, közeleg :3 Kicsit gagyicska ez kezdésnek, de azért remélem tetszett, hamarosan jön a kövi, sziasztok!
Mei-chan

U.i.: Ez lenne az első magyar AsaNoya? Most komolyan kíváncsi vagyok xD