•ÁTÍRT VÁLTOZAT•
E/1. - Aurora

Pár hétre rá már teljesen felépültem és hazaengedtek a kórházból.
Az orvos szerint a hegem örökre a testem része marad, de egyáltalán nem bántam.
A harci sérüléseinket sosem szabad utálni, ahogy mondanám mindig a gyerekeknek, amikor elesnek az udvaron.

Természetesen a nyári gyakorlatomat elvégzettnek tekintették a balesetem miatt, így pihenhettem a következő tanévig.
Az igazgató szerint olyannyira kedveltek a gyerekek, hogy tárt karokkal várnak vissza a jövőévi gyakorlatomra is, illetve ha elvégeztem az egyetemet, főállásban is felvesznek.

Spence sokat volt nálam a pihenésem ideje alatt, én is gyakran átmentem hozzá egészen addig, amíg vissza nem hívták dolgozni.
Aztán észre sem vettük, de fél év elteltével összeköltöztünk a saját kis kuckónkba.
Na jó, igazából egy vita miatt dőlt el, hogy veszünk egy közös lakást.

– Állandóan dolgozol, utazol. Sosem vagy itthon, vagy amikor itt vagy, akkor nem tudunk találkozni, mert hulla fáradt vagy, én is, mert lassan vizsga... Ez így nem oké! Egy hónapban örülök, ha egyszer egy órára átjössz, de utána már mész is aludni, mert fáradt vagy. Értsd meg, hogy ez így nagyon nehéz! Közben meg halálra aggódom magam, hogy esetleg valami bajod esik...
– Aurora, értsd már meg, hogy ilyen a munkám. Nem maradhatok itthon, mint Garcia. Én kellek oda! Próbálom úgy igazítani az időmet, hogy mindkettőnknek jó legyen, de nem egyszerű! Én nagyon szeretlek téged, de...
– Ó, ne... – nyögtem fel beletúrva a hajamba. – Ott az a kibaszott „de"...

Igazából nem is kaptam volna fel ezen annyira a vizet, ha azt a bizonyos szó nem ebben a helyzetben hangzik el először... a „de"-vel folytatva...

– Megengeded, hogy befejezzem? – kiabálta.
– Persze, csak nyugodtan, fejezd csak be a mondatodat, közben pedig elásom ezt a dolgot, mert a „de" miatt még fél évet sem bírt ki ez a rohadt kapcsolatnak nevezett valami. Megyek is, összeszedem a kis fogkefémet meg pizsamámat és megyek is haza.
– Tudod mit? Költözzünk össze! – mondta határozottan.

Pár héttel később találtunk egy galérialakást, ami mindkettőnknek megfelelt. A csapattal tartottunk ott egy lakásavatót, mindenki nagyon örült nekünk.

Egyik este, iskola után, fáradtan mentem lakásunk felé. Mivel tudtam, hogy kedvesem otthon van, próbáltam sietősebbre venni a lépteimet.

Hazaérve ledobtam a kulcsomat az ajtó melletti szekrényre, levettem a cipőmet és trappolva sétáltam be a konyhába, ahonnan isteni illatok szálltak ki.

– Szia – köszöntöttem Spencert egy apró csókkal. – Mit főzöl?
– Szia. Ööö, csak próbálok főzni. De ura vagyok a helyzetnek! – kapkodott a tűz felett rám sem nézve. – Addig pihenj le, lassan kész a vacsora.

Mosolyogva mentem a kanapéhoz, leültem, majd Lilith azonnal az ölembe ugrott köszöntve. Miközben a tévében kapcsolgattam a csatornák között, valamin megakadt a kezem a macska simogatása közben.
Kíváncsian néztem meg, hogy mi van a nyakában.
EGyszerűen elállt a lélegzetem.

– Spencer! – kiáltottam ki a konyhába.

Ő azonnal megjelent az ajtóban, kezét egy konyharuhába törölve.

– Mi ez Lilith nyakában? - néztem rá meglepetten.
– Ó, hogy az! – mosolyodott el közelebb jőve hozzám, majd a macskára nézett. – Te, nem ezt beszéltük meg.
– Spence...
– Vacsora utánra terveztem, de ezt a nőt nem érdekli – nézett megvetően a macskára, miközben levette a nyakából az ékszert.

Az egyszerű zsinórra egy gyönyörű kis gyűrű volt felfűzve.

– Aurora Ross – térdelt le elém Spencer. – Lennél...

Nem hagytam, hogy végigmondja. Letérdeltem mellé és megsimítottam az arcát.

– Tudom – feleltem.

Spencer arcán megjelent az a kisgyerekes, félszeg mosoly, amit annyira szerettem, és a szemében láttam, hogy megértette.

Még pár hétig titokban tartottuk az eljegyzést. Amikor átjöttek hozzánk, levettem a gyűrűt és kitettem az oltáromra.

Aztán pár hétre rá, végül elmondtuk.

Bementem az irodába, ahogy szoktam, amikor itthon voltak, és én is ráértem. Vittem mindenkinek kávét, mert tudtam, hogy az ottani borzalmas, aztán Spencer összehívta a csapatot a kerek asztalos tárgyalóban.

– Remélem nem késtem még le semmit – tipegett be sietve Garcia.

Gyorsan leült az egyik székre, majd kíváncsian nézte hol Spencert, hol pedig engem.

– Oké... – kezdtem. – Garcia...

Az említett meglepetten mutatott magára.

– Én? Igen?
– A segítségedre van szükségem. Illetve mindenkiére... Hatalmas feladatot adnék nektek. Torta, helyszín, ruha, virágok...
- Aurora? - vonta fel kíváncsian szemöldökét Hotchner, mire előre tartottam a kezemet, ujjamon az eljegyzési gyűrűvel.

Garcia felvisított örömében. Könnyes szemekkel szaladt oda hozzánk és egy hatalmas öleléssel szorított minket magához.
Mindenki gratulált nekünk, majd a legvégén Gideon jött oda hozzánk, akit a szabadsága után ismertem meg még pár hónapja.

– Nagyon örülök, hogy boldogok vagytok. Gratulálok az eljegyzéshez és sok boldogságot együtt.
– Köszönjük, Gideon – öleltem meg.
– És akkor most jöhet a kérdés... – szólt közbe Morgan. – Mikor jön a kis csöppség?
– Én ettől az embertől nem szeretnék utódot – tettettem fintorgást. – Kinek kell még egy ilyen tudálékos, zseni gyerek? Egy is sok, nem hogy még kettő.
– Hé! – háborodott fel Spence.
– Csak vicceltem – mosolyogtam, majd megcsókoltam. – Nagyon szeretlek, és én leszek a világon a legboldogabb, amikor megfogan a gyerekünk.

Gideon nem sokkal később távozott a csapatból, de előtte Elle hagyta ott őket. Mindkettejük elveszítése nehéz volt mindenkinek, hiába jött a helyükre David Rossi és Emily Prentiss.
Az utóbbi ügynököt pár évre rá eltemettük... majd nem sokkal később visszatért a halálból. (Esküszöm, semmi közöm a dologhoz!)
Az esküvő a folyamatos lelki traumák végett mindig halasztva lett.
Spencer túl érzékeny volt, a legapróbb nyomás is kizökkentette a megszokott világából.

Pár év elteltével JJ és Will esküvőjét Rossi szervezte meg, ami egy hatalmas esemény volt a kis csapat életében.
Miközben a táncparketten a lassú számra táncoltunk Spencerrel, elmerültem egy pillanatra a gondolataimban.

- Én is ilyen esküvőt szeretnék.
- Mármint? - távolodott el tőlem egy picit kedvesem.
- Kis egyszerű, csak a számunkra fontos emberekkel. Semmi csicsa, semmi giccs...
- Jól hallom? Még egy esküvő a láthatáron? - siklott oda hozzánk Rossi és Strauss.
- Csak úgy mondtam - mosolyodtam el, miközben arcomat visszaraktam Spencéhez.
- Kölyök... még mindig tudni akarom a titkodat! Hogy sikerült ezt a csodálatosan gyönyörű lányt megszerezned? - tette fel a kérdést az ismerettségünk alatt sokadjára is David, mire Strausst egy aprót szorított a vállán, hogy hagyja abba. - Egyszerűen nem tudok nyugodni!
- Egy kis mágiával - mondta Spencer megcsókolva a homlokomat.

Spencer az esküvő utáni napokban nagy elhatározásra jutott és idegesen mondta, hogy ha nem probléma, a hétvégére elutazunk Las Vegasba, mert szeretne valamit megtenni végre.
Lefoglalt egy egyszerű kis szobát, a repülőjegyeket is elintézte szinte már aznap.
Miközben haladtunk a kaszinók mellett, mindnél megjegyezte, hogy ki van tiltva. Ezen már meg sem lepődtem...
Péntek este értünk a szobánkba, másnap pedig ismét taxiba szálltunk és egy szanatórium előtt álltunk meg.

- Spence... – kezdtem. – Miért vagyunk itt?
- Mindjárt megtudod – nyugtatott meg egy apró csókkal.

A recepciós pultnál felismerték, majd a társalgó felé vezettek minket.

– Diana nagyon sokat mesél magáról... Hiányolja magát...

Egy szőke, rövid hajú nőnél megálltunk. Kedvesem bátorítóan megszorította a kezemet.

– Anya... – szólította meg a nőt, mire én ledöbbentem.

A nő kíváncsian fordult hátra. Éppen egy keményborítású füzetbe körmölt.

– Spence? – lepődött meg a nő. – Spence, tényleg te vagy az?
– Igen, anya... és hoztam magammal valakit, hogy bemutathassam – húzott közelebb magához. Diana kíváncsian emelte rám tekintetét. – Ő a menyasszonyom, Aurora, akiről annyit meséltem a leveleimben.
– Ó – lepődött meg a nő, le sem véve rólam a szemét. – Igen. Emlékszem, hogy írtál róla...
– Igazán örülök a találkozásnak – szorítottam meg a felém nyújtott, bizonytalan, vékony kezét.

Majdnem az egész napot ott töltöttük. Megtudtam, hogy Diana skizofrén. Ennek ellenére nagyon okos nő volt.
Sokat olvasott, szeretett írni a naplójába történeteket.
Szeretetteljesen nézett a fiára, amit öröm volt tapasztalni.
Spencer egy hosszú levélben írta meg neki, hogy mikor és hogyan találkoztunk. Meg is mutatta nekem édesanyja az első ilyen levelet. Meghatódtam Spencer sorain.

– Szeretlek – suttogtam oda neki könnyező szemekkel, amikor Diana visszatette a levelet a naplójába.
– Tudom – adott egy apró puszit az arcomra.

A szállodába menet gondterhelten nézett ki az ablakon.
– Minden rendben? – kérdeztem megszorítva a kezét.
– Tudtad... tudtad, hogy... hogy a skizofrénia... öröklődik?

Megdöbbenve hőköltem hátra, majd kisvártatva mosolyogva simítottam meg az arcát:
– Nem lesz semmi gond. Megoldjuk, mint eddig mindent.

Életünk további része gondtalanul telt. Én tanítottam, Spencer pedig igyekezett egy jobb és biztonságosabb hellyé tenni a világot.
Minden remekül ment. Boldogok voltunk, és csak ez volt a lényeg.
Megteremtettük a tökéletes otthont. Éldegéltünk. Szerettünk összebújva filmezni, vacsorázni járni, olvasni, bolondozni... A többiekkel is gyakran találkoztunk...
Egy olyan pillanata sem volt az életünknek, amit bántunk volna...

∞ ∞ ∞

– És itt a vége, fuss el véle – mondtam a gyerekeknek.
– Neee, mesélj még – kérlelték. – Még hallani akarunk pár történetet.
– Nem-nem, irány leckét írni, lassan itt vannak értetek a szüleitek. Nyomás!

A gyerekek unottan cammogtak az asztalukhoz, leültek és nekikezdtek a házi feladatoknak.

Amikor végeztek, mindenkiért jöttek.
Én pedig még maradtam egy kicsit az osztályban, hogy a dekorációkat befejezzem. Végül feladtam és inkább betettem őket egy mappába, gondoltam, majd otthon befejezem.

Kilépve az iskola kapuján a mosolygós dokimmal találtam szembe magam.

Bárki bármit mond, ez a boldogság. Amikor tudod, hogy számíthatsz valakire, hogy vár rád és megbecsül. Tudja, hogy milyen fontosak neked ezek a dolgok, ő pedig örömmel teszi meg őket... nem pedig csak muszájból. Amikor minden érintésnél megborzongtok, mert tudjátok, hogy ti összetartoztok. Nem számít, hogy milyen rossz napod volt, amikor tudod, hogy Ő van neked és a szívéből szeret.

És hogy mi a legjobb? A fél kiló cukorral édesített kávé íze csók közben...