Ezt a részt most egy kicsit laposabb, lelkizősre fogtam.
Kezdtem már nagyon kotnyelesnek érezni a főhősnőket, úgyhogy a Karcos nyomozásból őt kihagytam 🙃
Ellenben (!!!4!4!4!!44) úgy gondoltam, hogy végigviszem Aurora terhességét még pár rész erejéig.
Lehet ennek az lesz a vége, hogy még sok részen keresztül látjuk egymást, lehet 2 rész alatt letudom, nem tudom.
Majd folyamatában fog kiderülni, hogy mi lesz a végeredménye az egésznek 🫣

—•—•—•—•—•

- Na és mondd csak, Derek... - kezdtem mosolyogva, mire a férfi szemforgatva tette le a poharat az asztalra. - Ez a körszakáll... Savanah mit szól hozzá? Nem ébredték még arra, hogy zúg feletted a szakállvágó?
- Na és a Zseni borostája? - borzolt bele Spencer hajába Derek szórakozottan. - Az övé nem zavaró?
- Spencié az szexi - fogtam ujjaim közé kedvesem arcát és csücsöríteni kezdtem a szájával.
- Hé, az enyém is szexi! - kérte ki magának a férfi felháborodottan.
- Na na, Derek - csitítottam vicceskedve, megsimítva az arcát. - Az igazat megvallva, túltengnek bennem a hormonok és két ilyen jóvágású úriember mellett, nem tudom sokáig kordában tartani magamat.
- Na de Aurora! - jött zavarba Derek szinte azonnal. - Bár be kell vallani, hogy ez a kis súlyfelesleg nagyon jól áll!
- Szóljatok, ha zavarok és akkor kimegyek - mondta Spencer féltékenységgel hangjában.

Derekkel hangosan nevetni kezdtünk, mire Spencer telefonja csörögni kezdett a konyhapulton.
- Elnézést - szabadkozott, majd odasietett, hogy felvegye.

Kíváncsian füleltem az irányába.
- Rossz előérzetem van - mondta mellettem Derek, mire meglepetten néztem rá. - Nem akartam elmondani, de Karc Garcia nevében küldött nekem egy SMS-t...
- Micsoda? - ijedtem meg. - Mikor?
- Miután Reidet kiengedték a börtönből. Tessék - mutatta meg a telefonját, hogy elolvashassam az üzenetet.
- Ezt nem hiszem el... - motyogtam.

- Az isten bassza meg! - vágta hozzá kedvesem a telefonját a konyhapulthoz, mire ijedten rázkódtam össze.
- Mi a baj? - kérdeztem félve. - Mi történt?
- Be kell mennem a kórházba - kapkodott táskája felett Spencer.
- Miért? - siettem oda hozzá. - Spencer, elmondanád végre?

Spencer megállt egy pillanatra, majd egy mély levegő után rám nézett:
- A csapat elment Karchoz, de ő csapdát állított nekik és a csapat egy része most a kórházban van, Emily eltűnt, Walker pedig... Stephen...
- Igen? - sürgettem.
- Meghalt a baleset közben.
- Úristen - kaptam a szám elé a kezemet. - Szeretnéd, ha veled mennék?
- Nem, te mindenképp maradj itthon! - emelte fel a hangját Spencer parancsolón. - Garcia már beszélt Mattel, ő jön nekem segíteni. Derek... ha megkérhetlek...
- Persze! - vágott a szavába aggódva a férfi. - Itt maradok és vigyázok rájuk.
- Hálás vagyok - mondta elcsukló hangon kedvesem. - Szeretlek, Aurora.

Spencer amint a kórházba ért, írt egy üzenetet, hogy megnyugtasson minket, mindenki jól van.
- Hála az égnek - könnyebbültem meg, megfogva Derek vállát. - Mindenki jól van.
- Ez igazán remek hír - simította meg kezemet a férfi. - Van valami fejlemény?
- Garcia próbálja lenyomozni az SMS-t, hogy honnan küldhették, de még semmi.
- Értem - bólintott csalódottan Derek.

Az első egy órában, Derek és én csak fel-alá mászkáltunk a lakásban.
Diana is felébredt időközben, őt nagyon nehezen tudtuk csak meggyőzni arról, hogy minden rendben van.
- Azt ígérte, hogy többet nem hagy magamra! - dobta a kanapé díszpárnáját az ablakhoz dühöngve.
- Diana, kérlek! - csitítottam a nőt. - Spencer jól van, hamarosan hazajön! Nincs semmi baj!
- Diana, nyugodjon meg kérem - próbált segíteni Derek.
- Csinálok neked egy teát! - mondtam meggyötörten.
- Nem kell a hülye teád! - csattant fel még jobban anyósom. - Utálom a sok szart, amit beadtok nekem meg amivel megitattok! Gyűlölöm! Haza akarok menni, MOST AZONNAL!
- Diana, itthon vagy! - siettem oda hozzá, hogy lefoghassam, de ő kirántotta a csuklóját a szorításomból és arcon csapott.
- Bárcsak sose ismert volna meg téged a fiam! Gyűlöllek téged és a gyereket is! - kiabálta, miközben beviharzott a szobájába.

Behunyt szemekkel próbáltam visszatartani éppen kitörni készülő könnyeimet.
- Aurora... - jött oda hozzám Derek, de én leintettem.
- Semmi baj, jól vagyok - mondtam még mindig lehunyt szemekkel. - Egy kicsit elvonulnék, ha nem gond...

Hazudtam volna, ha azt mondom, megleptek Diana szavai.
Tudtam, hogy nem én vagyok a tökeletes feleségjelölt Spencer számára Diana szerint, csak idők kérdése volt, hogy ez egyszer kibukjon.

- Aurora? - kopogott be Derek a dolgozószoba ajtaján kis idő után. - Bejöhetek?
- Persze - álltam fel a fotelből, de a férfi visszanyomott és egy bögrét adott a kezembe.
- Savanah szerint az én forrócsokim a legjobb a világon - mosolygott kedvesen.
- Köszönöm... és ne haragudj.
- Egyáltalán nem haragszom, ne viccelj - húzott oda mellém egy széket. - Nem tudtam, hogy Diana állapota ennyit romlott.
- Sajnos napról napra - kocogtattam gyűrűmmel idegesen a bögrén. - Egyre nehezebben bírom ezt az egészet és tudom, hogy Spencert is megterheli ez a felelősség.
- Mexikó a bizonyíték.
- Igen - értettem egyet. - Igyekszem kitartani, erősnek mutatni magamat, de rohadt nehéz, főleg ilyenkor. A labilitás, hogy mikor mond igazat és mikor csak a betegsége mondatja vele... mégis ezek a szavak... tudtam, hogy így érez irántam, de kimondva valahogy... arcon vágott és fáj.

- A Kölyök keresve sem találna nálad jobbat, ezt elhiheted nekem - hajolt hozzám közelebb Derek, hogy megsimítsa az arcomat. - Gyönyörű vagy, okos, könnyen szót értesz bárkivel és úgy szereted őt, ahogy eddig soha senki. Azt kérdeztem magamtól, amikor megtudtam a kapcsolatotokat, hogy sikerült a kölyöknek mindez? Pont neki...
- Jaj, Derek - forgattam meg a szemeimet. - Szép vagyok meg okos, persze, hogy belém habarodott.
- Az egocentrizmusod is verhetetlen - nevetett fel a férfi jóízűen.
- Tudod... - kezdtem szégyenlősen. - Pár éve majdnem elváltunk. Sok volt a munka meg a vele járó stressz. Egyszerűen nem tudtuk már kézben tartani a házasságunkat, hiába próbálkoztunk.
- Utálom, amiért a Kölyök sosem beszél velem a magánéletéről! Ha tudtam volna...
- Sem történt volna semmi... - mondtam fájdalmas mosollyal az arcomon. - Emily próbált minket rávenni, hogy menjünk el végre a nászutunkra, de Spencer nem akart. Szerintem félt, hogy az csak rontana a dolgon. Nem volt nap, amikor ne vesztünk volna össze valamin. Az anyján, a lakáson, a gyerek témán...

- Gyerek témán? - vonta fel kérdőn a szemöldökét Derek. - De hiszen várandós vagy és mindketten boldogok vagytok miatta.
- Spencer várni akart, amíg az anyjának a betegségére megoldást nem talál - magyaráztam. - Kétségtelen, hogy nagyon örülünk neki mindketten, de bennem hatalmas félsz van... Diana miatt. Nem akarom, hogy egyszer is a gyerekemen csattanjon a betegsége.
- Beszéltetek már erről a Kölyökkel? - kérdezte Derek.
- Nem és nem is fogok. Nem lehet, mert akkor megbántanám... Nem akarom, hogy emiatt megint elbaszódjon a házasságunk és tényleg elváljunk a végén. Szeretem őt.

- Ez sose volt kérdés - simította meg megértően kezemet Derek.
- Köszönöm, hogy itt maradtál velem - néztem rá hálásan. - Egyedül biztos megőrültem volna.
- Biztos rossz lehet, amiért nem segíthetsz nekik - mosolyodott el Derek pimaszul. - Imádsz segíteni egy ügyben.
- Így lesz a legjobb - vontam meg a vállamat. - Éppen elég stressz volt nekem ez a Cates ügy, lehet szabadságot veszek ki a VKE-nél.
- Mindenképp - nevetett fel Derek jóízűen, majd egy csókot nyomott a kezemre. - Imádlak, te Kisboszorkány.
- Jaj, Derek... ezt csinálod, tényleg rád vetem magam - forgattam meg szórakozottan a szemeimet.

- Erre a legjobb hazajönni - mondta Spencer a hátunk mögött, baloldalával megtámaszkodva az ajtófélfán.
- Miújság, Kölyök? - állt fel a székből Derek, odamenve férjemhez. - Megtaláltátok?
- Meg... és Karc halott.
- Végre - nyögtem megkönnyebbültem, majd kíváncsian fordultam felé. - Akkor végre itthon leszel?
- Igen, hat hét szabadságot kaptunk - mosolyodott el Spencer.
- Megérdemlitek - veregette vállon Derek. - Akkor rám itt már nincs is szükség, hazamegyek a családomhoz.

- Köszönöm, Morgan - ölelte meg a férfit kedvesem az ajtóban. - Elmondhatatlanul hálás vagyok neked, amiért itt maradtál.
- Ez csak természetes - szorította magához Derek Spencert, majd amikor eltávolodtak egymástól, rám nézett. - Kommunikáció, Aurora. Ne feledd.
- Persze - bólintottam bátortalanul, megölelve a férfit.
- Adjátok át üdvözletemet Dianának - mondta Derek, majd mosolyogva elhagyta a lakást.

Spencerrel evés után lefekvéshez készülődtünk.
Ő még átnézett édesanyja szobájába, hogy minden rendben van-e, majd amikor Diana megnyugtatta, hogy minden rendben lesz vele, nyugodtan pihenjen, visszajött a hálószobánkba.
- Anyu sajnálja - kezdte az ajtóban.
- Ó - álltam meg az ágyazásban. - Nem akartam elmondani...
- El kellett volna pedig - jött oda hozzám Spencer, hogy hátulról átölelhessen. - Ezeket meg kell beszélnünk, Aurora!
- Meg kéne, igen... - motyogtam zavartan. - Csak annyi szar volt mostanság az életünkben, nem akartalak még ezzel is terhelni.

Spencer lágyan megcsókolta a vállamat.
Lassan szembefordultam vele és karomat átfonva a nyakán, néztem mélyen a szemébe.
- Szeretlek, Spencer Reid - mondtam. - Ezen soha semmi nem fog változtatni.
- Mégis úgy érzem, hogy habozol valamiért - mondta aggódva. - A múlt miatt? Hogy magadra hagytalak, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám? Ha visszamehetnék az időben, hidd el nekem, megtenném!
- Nem a múlt - sóhajtottam. - A jövőtől félek, hogy milyen élete lesz a gyerekünknek... az apját alig fogja látni, a nagyanyja labilis, az anyja pedig... mi van ha olyan leszek, mint az anyám?
- Aurora, ilyen eszedbe se jusson! - fogta tenyerei közé arcomat kedvesem. - Szöges ellentéte vagy az anyádnak!

Szomorúan biggyesztettem le számat, mire Spencer egy apró csókot adott rá:
- Nem lesz semmi baj. Nekem elhiheted.
- Hiszek neked - mosolyodtam el.

Spencerrel igyekeztünk bepótolni a napok óta elmulasztott alvást.
Mindkettőnk számára megnyugtató volt a másik közelsége majdnem fél év után.
Kedvesem egy másodpercre sem engedett el maga mellől, végig szorosan tartott magához és úgy aludt.
Mosolyogva néztem, ahogy fekszik mellettem és lassan veszi a levegőt. Egy hajtincset elsöpörve az arcából adtam egy lágy csókot a szájára.
Hiányzott ez az arc.

A konyha felől telefoncsörgés hallatszott.
Spencer nyöszörögve kezdett el fészkelődni mellettem.
- Ki lehet az? - nyögte álmosan. - Ez a te telefonod.
- Tudom, megyek, felveszem - keltem fel, kimenve a szobából.

A kijelzőn egy ismeretlen telefonszám volt.
- Aurora Reid - szóltam bele kíváncsi hangszínnel.
- Üdvözlöm, Mrs Reid - szólt bele egy nő. - Linda Barnes vagyok, az FBI nemzetbiztonsági igazgatóhelyettese. Be tudna fáradni ma az irodámba?
- Az FBI igazgatóhelyettese... - ismételtem meg ijedten.
- Nem kell félnie, csak néhány kérdést szeretnék magának feltenni... nagyjából két óra múlva jó lenne magának? - kérdezte formálisan a nő.
- Hát... azt hiszem... igen - feleltem.
- Köszönöm, akkor majd személyesen folytatjuk - tette le a nő a telefont.

Spencer kíváncsian állt mögöttem, mire én még mindig halálra vált arccal fordult felé.
- Linda Barnes behivatott magához ma egy elbeszélgetésre...