Miután felszálltam a sárkányra, félve tekintettem le róla. Nagyon magason éreztem magamat, pedig a fák lomjaitól még így is messze voltam. Az újonnan megismert fiú mögött ücsörögtem, aki miután segített felszállni, szinte teljesen megfeledkezett rólam és inkább csak a sárkányához szólt néhány mondatot az út során. Vörös köpönyegébe kapaszkodva utaztam, közben szédelegve kukucskáltam át a válla fölött, hogy az előttünk húzódó utat figyeljem. A fák és a rajtuk felkunkorodó kúszónövények teljesen elkápráztatták a szemeimet, úgy éreztem most járok erre először, hiszen emlékeim nem voltak a tájjal, bár tulajdonképpen a nevemen kívül semmire sem emlékeztem. A nap sugarai gyönyörűen ragyogtak át a lombok között, így élettel telivé varázsolva az erdőt. A távolban enyhe, kékes színű köd lengedezett a talaj felett, amiben néha meg-megcsillant a fény. A sárkány lépei alatt ropogtak a lehullott ágak és levelek, közben az erdei madarak csiripelése háttérzenével szolgált utunkhoz.

Zere monoton járása teljesen elringatott, a fáradtság ellepte testemet, pilláimat pedig alig tudtam nyitva tartani. Végül lehunytam a szemeimet, és erőtlenül esett a fejem az előttem ülő, Xerah vállára. Minden elsötétült, a hangok elhalkultak, én pedig a saját kis álomvilágomba merültem.

Álmomban szinte végigpergett előttem az életem, a szüleim és barátaim, az otthonom megnyugtató képe, az új munkahelyem falai, és a sok-sok kellemes és kellemetlen emlékem is a valóvilágból. Másszóval, már tudtam, hogy én nem abba a világba tartoztam, ahol jelenleg is tartózkodtam.

Leközelebb akkor nyitottam ki a szememet, mikor hirtelen előre estem és egy pikkelyes felület fogta fel az esésem. Egy halkabb koppanással fejeltem le a sárkány hosszú nyakát, majd kicsit még kábultan próbáltam kinyitni a szemeimet. A fejem enyhén sajgott, a sok hirtelen információtól az emlékeimmel kapcsolatban. A friss erdei levegő azonnal felvillanyozott, így miután kinyitottam pilláimat, és körbenéztem, egy halk sikollyal tudatosult bennem, hogy valóban egy sárkányon ülök és nem az otthoni kényelmes ágyamban ébredtem.

- Jóég! - kaptam a szám elé a kezem, majd azzal a lendülettel el is veszítettem az egyensúlyomat, és kapálózva csúsztam le a monstrum oldalán. Földet érésem azonban nem történt meg, mivel még időben karjai közé kapott a szőke srác, aki már a talajon állt. - Ez... ez nem álom volt? - kérdeztem hitetlenkedve, miközben az engem hősiesen tartó srác varázslatos kék íriszeibe bámultam.

- Te miről beszélsz? - kérdezett vissza összeráncolt homlokkal. - Elaludtál, közben pedig ideértünk.

- Hova? Hol vagyok? - estem kétségbe, közben a fiú arcát a kezemmel tolva el. Megijedtem a közelségétől, így minél előbb szabadulni akartam a karjaiból. - Te elraboltál? Mi az a hely? És miért van itt egy sárkány?!

- Te teljesen megőrültél - jelentette ki nemes egyszerűséggel, majd elengedett, én pedig seggre estem a fűbe. - Te magad mondtad, hogy velem jössz segíteni - nézett rám furcsállva a viselkedésemet.

- Hol vagyunk most? - kérdeztem ismét, bár kicsit visszavettem az aggodalmamból és próbáltam ép ésszel felfogni a helyzetet, ami nem igazán sikerült, hiszen a sárkány szinte a nyakamba lihegett.

- Még mindig a H'ari erdőben, viszont itt mára letáborozunk. Este nem ajánlatos mászkálni - válaszolt, majd elfordult, hogy nagyobb faágakat gyűjtsön. Az oldaláról egy barna bőrtáska lógott. Övére két kisebb, igen éles tőr volt felerősítve.

Feltápászkodtam a földről, majd leporoltam a hátsófelemet. Óvatosan, kis léptekkel hátráltam el a sárkánytól, majd a fiú után rohantam.

- Miért nem ajánlatos este? - kérdeztem rá kíváncsian, miután beértem Xerah-t.

- Még ennyit sem tudsz? - kérdezett vissza rám sem nézve, majd folytatta. - A sötétben nem haladhatunk, és az erősebb szörnyek is akkor jönnek elő.

- Mégis honnan tudhatnám, nem innen származom? Mi ez a világ, hol az otthonom? Milyen szörnyek? - fakadtam ki gondterhesen, mire a srác értetlen szemekkel fordult felém.

- Másik világ? Szellem vagy? - fordította rám kíváncsi tekintetét, majd választ várt.

- Nem! - vágtam rá, de végül elbizonytalanodtam. Mi van ha meghaltam és ide kerültem? De nem emlékeztem mégis mibe haltam volna meg, utolsó emlékem az volt, hogy egy folyó parton ülök az unokahúgommal. Így elvetettem az ötletet. - Biztos nem vagyok szellem... - emeltem fel kezeimet, hogy jól szemügyre vegyem azokat.

- Akkor még mindig nem értem miről beszélsz - vont vállat, majd lehajolt, hogy felvegyen egy tűzifának valót. Összeszorítottam a szemeimet és erősen törni kezdtem a fejem, mégis mi okozhatta, hogy ide kerültem, de egyáltalán nem jöttem rá a miértjére. Xerah már teli karokkal lépett el mellettem, és ment egyenesen pikkelyes barátjához, engem teljes mértékben ignorálva.

- Milyen szörnyekről beszéltél? - siettem a fiú után az ujjaimat ropogtatva. A srác már a tűzifát rendezgette, készen, hogy meggyújtsa azokat.

A fák közé leszállt az est, az eddigi levelek között beszűrődő fény egyre fakult, végül már csak erőtlenül világította be az erdőt. A nap már lemenőben volt, az ég egyre sötétebb lett, az erdő árnyai pedig egyre ijesztőbbé váltak. Szentjánosbogarakra hasonlító, kéken világító apró rovarok röppentek fel az ágak és bokrok között, halk zümmögéssel telítve meg az erdő csendjét. A pagonyban honos madarak éneke kezdett elhalkulni.

Xerah hitetlenkedve meredt rám, miközben leült a földre közel a tűzifarakáshoz.

- Hogyan jutottál el az erdő közepére egyes egyedül, ha ötleted sincs mégis mikről beszélek?

- Én egyszerűen csak itt ébredtem! - fakadtam ki, ő pedig megforgatta a szemeit.

- Persze.. Vagy egyszerűen csak őrült vagy. Kellett nekem magammal hoznom téged - motyogta az orra alatt, cseppet sem foglalkozva azzal a ténnyel, hogy minden egyes szavát kristálytisztán hallom. De végül nem foglalkoztam a kijelentésével és csak mellé lépve én is ledobtam magam a talajra.

- Hallgatlak - néztem rá kérlelve, mire felsóhajtott és magyarázásba kezdett.

- Ezek a rémek az éjszaka folyamán bújnak elő, ugyanis nem szeretik a fényt. Nincsenek túl sokan, viszont hatalmas erővel bírnak, így fényforrás nélkül egyedül az erdőben kószálni életveszélyes lehet. - Zere felé fordult. - Hé, gyújts meg az ágakat - utasította a sárkányt, mire az közelebb nyújtotta fejét, és egy apró lehelettel tüzet fakasztott. Ámulva néztem végig a pillanatot, de ugyanakkor egy kis félelmet is éreztem. Az a hatalmas gyík egy egyszerű fújással grillcsirkévé varázsolhatott volna. Megborzongtam.

- Szóval, ha van ez a tűz... Biztonságban vagyunk? - kérdeztem aggodalmasan.

- Amíg nem valamelyik elvetemült talál ránk, igen - bólintott. - Na akkor vacsorázzunk, úgyis utolért minket az az állat - húzta félmosolyra a száját, mikor egy halk kis nesz után Omy ugrott elő egy bokor mögül.

- Omy? - néztem a szőrpamacs felé tátott szájjal.

- Egész úton követett minket, bár néha lemaradt. Együk meg! - csapta össze tenyerét a mellettem ülő srác, majd már állt volna fel, valószínűleg azért hogy elkapja az állatot. Azonnal utána nyúltam és megragadtam a köpenyét, majd visszarántottam a földre. Szúrós szemekkel néztem rá, aztán ő helyette én tápászkodtam fel a talajról. Lassú és óvatos léptekkel közelítettem az állat felé, aki azonnal felismert és boldogan nyújtotta felém a fejét. Vidám mosollyal az arcomon vettem fel karjaim közé a nyúlszerű lényt.

- Nem eheted meg - szóltam Xerah felé mogorván. - Nem engedem.

Omy nedves orra ismét az arcomhoz ért, amikor fejét felém nyújtotta, hogy kedvesen hozzám bújjon. Felnevettem.

- Chh - hallottam Xerah ideges cicegését, de egyáltalán nem vettem a szívemre. - Akkor elmegyek vadászni valamit - nézett rám gúnyosan, majd felállt és a fák közé indult, magamra hagyva a sárkánnyal és Omyval. Aggódva néztem utána, hiszen percekkel ezelőtt tudtam meg tőle, hogy az erdő igen veszedelmes az éjszaka folyamán. Egy részem utána akart menni és megállítani, másik felem pedig próbálta meggyőzni az elsőt, hogy maradjon a fenekén.

Végül sikerült nyugodtnak maradnom, így leültem Zere mellé, és Omyval az ölemben dőltem neki a pikkelyes lábának. Míg a fiú visszatért Omy selymes bundájának simogatásával töltöttem az időmet. Közben a tábortűz lobogó és csillogó lángjait figyeltem.

Xerah szerencsétlen zsákmánya már a lángok felett pörkölődött, mikor újra hozzám szólt.

- Szóval... - köszörülte meg a torkát. - Te képes vagy érezni a kristályok helyzetét?

Kisöpörtem fekete fürjeimet a szememből, majd fülem mögé túrtam azokat. A fiúra emeltem a tekintetemet.

- Nem vagyok biztos benne, de úgy érzem valami köt hozzájuk - válaszoltam sejtelmesen. Bólintott egyet, mint aki érti mégis miről van szó, így kíváncsian pislogtam felé, hátha kifejti mit is tud pontosan.

- Nem tudom mi lehet ez - nézett rám teljesen komoly arccal, én pedig először lesokkoltam, majd nevetni kezdtem. Furcsán nézett rám, ezért inkább megpróbáltam visszafogni kacajomat.

- Ne haragudj, de olyan nevetséges volt - töröltem meg a szemeimet, ugyanis kicsordult egy könnyem. - Teljesen úgy néztél ki, mint aki biztos a dolgában, aztán pedig kijelentetted, hogy nem tudsz semmit - fogtam a hasamat a nevetéstől. Próbált mérgesen nézni rám, de láttam az arcán bujkáló mosoly jeleit.

- Akkor, mivel esetleg érzed a jelenlétüket, magammal viszlek, hogy segíts nekem összegyűjteni őket - határozta el magát, én pedig értetlenül pislogtam rá. Hiszen nem is ismertük egymást, hogyan mondhatta ezt annyira biztosra.

- Én leszek a GPS-ed? - kérdeztem vissza, ő pedig összehúzott szemekkel kezdte fürkészni az arcomat.

- A micsodám? - értetlenkedett.

- Tudod, az autókban használják, hogy elvezesse a sofőrt a célállomásra - válaszoltam, de továbbra is csak a csacsi szemeivel találtam szembe magam, így inkább legyintettem és terelni kezdtem a témát. Hiszen rájöttem, hogy valószínűleg, ahogy én nem tudok az itteni szörnyekről, úgy ő sem tudhat az én világomban lévő autókról és GPS-ekről. - Ezek a kristályok mire kellenek neked?

- Egy kívánságot akarok velük teljesíteni - jelentette ki eltökélten, szinte láttam a szemében a tüzet. Nem azt a tüzet, amelyik mellettünk égett, és aminek a fénye csillogott az íriszeiben, hanem az elszántságának szikráit. Felcsillant a szemem, a kívánság teljesítés számomra is egy motivációval szolgált. Így már sokkal inkább segíteni akartam neki, hiszen akár ezáltal visszajuthattam volna a saját világomba.

- Mi lenne a kívánságod? - kérdeztem rá, miközben eltűnődtem mégis mennyi mindenre lehetne alkalmas egy ilyen lehetőség. Teste megfeszült, kezei ökölbe szorultak. Éreztem, hogy kényes területre tapintottam, így azonnal megbántam a tettemet.

- Az nem tartozik rád - bökte ki, majd egy nagy levegővétel után, leplezve érzelmeit, felém fordította a tekintetét. - Segítesz nekem? - kérdezte mélyen a szemeimbe nézve.

Pár pillanatig egy szót sem tudtam kibökni, elgondolkodtam mégis mit válaszoljak. Ha nemet mondanék neki, valószínűleg magamra maradok és egyedül halok meg az erdőben. Bár talán úgy is visszakerülhetek a saját világomba. De mi van, ha nem? Ha itt meghalok, vajon végleg elmúlok és sosem nyitom ki többé a szemeimet? Megborzongtam a gondolatban. Ha igennel felelek, magával visz egy valószínűleg veszélyes úton, ahol szintén van esély arra, hogy bajom essen, de legalább esélyem is van a kristállyal hazakerülni. Magabiztosan bólintottam, miután összeszedtem minden gondolatomat.

- Igen, veled megyek - jelentettem ki.

Xerah elmosolyodott, majd a sült felé nyúlt, hogy egy darabot tépjen belőle. Egy vékonyabb ágra szúrta és felém tartotta. Hálásan pislogva vettem el tőle, majd beleharaptam az ételbe. Ugyan nem gyorsétel, és kissé sótlan is volt, de tisztában voltam vele, hogy nincs más választásom. Egy másik világba kerültem, alkalmazkodnom kellett, hogy minél előbb hazatérhessek. Ez egy mágikus világ volt, tele lehetőségekkel és tanulnivalókkal. Ez pedig azon túl hogy megrémített, meg is inspirált engem. Szerettem volna közbenézni, többet megtudni az itt létező élőlényekről és a számomra természetfeletti dolgokról.

Omy békésen szuszogott a hasamra dőlve, mikor már befejeztük az étkezést. Zere a sárkány összehúzódzkodva terült el mellettünk, Xerah nekidőlve a sárkánynak hajtotta álomra a fejét. Én óvatosan eldőltem a fűben, karomat pedig fejem alá raktam, hogy kicsit kényelmesebbé tegyem a helyzetemet. Omy szorosan mellém bújva helyezkedett el végül, kellemesen melegítve az oldalamat a puha bundájával. Ugyan csak egy sima fehér, hosszított egyberuha volt rajtam, a tűz és a kis barátom is melegített, így egyáltalán nem fáztam az éjjeli levegőtől.

Mivel az idáig húzódó úton aludtam, teljesen ébernek éreztem magamat. Míg a többiek halk szuszogását hallgattam az éjszakai erdő hangjaival vegyítve, a felettem lévő csillagos eget kémleltem. Szerencsére pont olyan helyen táboroztunk, ahol a fák lombjai nem állták el az utat köztem és a gyönyörű ég között. Tekintetemmel végigpásztáztam a csillagokat, amik káprázatosan ragyogtak odafent. Az ég több árnyalatban is ragyogott, leginkább a lila és a világoskék dominált, de zöldes árnyalatok is megjelentek a sötét égbolton. A hold hatalmasnak látszott, bár félig eltakarta egy kósza felhő. A puha fű cirógatta a bokámat és talpamat, ami a lengedező szellő hatására elevenedett meg. Nem volt csiklandós, sokkal inkább kellemes érzés.

Elfordítottam a fejem a sárkány és Xerah irányába. Érdeklődve fürkésztem tekintetemmel a szundikáló fiút. Kíváncsi voltam mégis mi lehet a kívánsága, ami miatt annyira küzd, hogy megszerezze azokat a kristályokat. Végül a szőke srácról a kristályokra terelődött a gondolatom. Kíváncsi voltam arra is, hogy vajon mennyire lesz nehéz dolguk a megszerzésükben. Vajon lesznek őrzői ezeknek, vagy csak meg kell őket keressük? De ha olyan egyszerű dolgunk lenne, akkor más is vadászhat ezekre a kövekre. Vajon jól döntöttem, hogy vele tartok ezen az úton?

Elmélkedésemből egyre hangosodó léptek rántottak le ismét a földre. Ágak recsegtek, bokrok zizegtek, ahogy valami vagy valaki közeledett felénk. A tűz egy hirtelen széllökés folytában teljesen kialudt, én pedig hirtelen adrenalintól fűtve ugrottam fel fekvő helyzetből ülőbe. Omy értetlenkedve emelte fel fejét, majd mikor eljutott a tudatáig mégis mi történik szorosan hátra csapta füleit és még közelebb bújt hozzám, mint eddig.

Pillanatokon belül egy magas és széles árnyat láttam elsuhanni egy fa mellett, majd eltűnt annak takarásában. Levert a víz, a szívem pedig a torkomban kezdett kalimpálni. Ijedten fordultam ismét a sárkány és a fiú felé, akik továbbra is nyugodtan szunyókáltak. Ám nem várhattam egy percet sem, hiszen nem tudtam mégis mi várhatott ránk. Megköszörültem a torkomat, majd határozottan ébresztgetni kezdtem bajtársamat.

- Xerah!