Mint minden héten most is pénteken felhívtam az árvaházat, hogy beszélgessek egy keveset Lilivel. Ilyenkor az igazgató mindig behívja őt az irodájába és órákon keresztül szoktunk csevegni egymással. Én mesélek neki az iskoláról, ő pedig a napjáról, hogy éppen mit csinált és, hogy miket tanult. Minden alkalommal elmondja, hogy Lanselotnak nagyon hiányzok én pedig csak mosolygok. Ma is a szobámba az ágyamon kuporogva felhívtam az árvaházat. Míg vártam, hogy felvegye a nyakamba lógó láncot piszkáltam. Azóta se tudtam megvállni tőle, egyszerűen nem tudtam tovább lépni. Pedig észhez kéne térnem. Nem reménykedhetek olyanba ami úgyse fog megtörténni. Ezzel az egésszel csak magamnak okozom a fájdálmat. Mégis ahányszor megérintettem a medált megszállt a nyugalom, és ahányszor Karesz pulcsiját szorongattam és éreztem az illatát egyszerűen boldog voltam. Lehunytam a szemem és azt gondoltam, hogy semmi sem változott és, hogy Karesszal a világ leboldogabb emberei vagyunk. Aztán amikor kinyitottam a szemem a valóság a képembe röhögött mintha csak gúnyolódna rajtam. Ne hitegesd magad kiscsaj, Karesz gyűlöl -gúnyolódott velem az a gonosz hang a fejembe.

-Igen? -szólt bele az igazgató mire visszazökkentem a valóságba.

-Jó napot igazgatónő. Szabó Lilla vagyok -köszöntem.

-Áá...szia Lilla. Attól tartok most nem tudom Lilit adni -sajnálkozott.

-Csak nem beteg lett? -pattantam fel ijedten. Kérem mondja azt, hogy nincs baja -könyörögtem.

-Nyugodj meg nincs semmi baja -csitított.

-Akkor? Tanul? Vagy miért nem ér rá? -faggattam.

-Azt nem mondhatom meg -jelentette ki.

-Miért nem? Ha nem mondhatja meg akkor biztos valami baj van -idegeskedtem a hajamba túrva.

-Nem Lilla nincs gond. Lilit örökbe fogadták -mondta mire megfordult körülöttem a szoba.

-Ho-hogy mi? -dadogtam pislogás nélkül. Örök-örökbe fogadták? -sápadtam le.

-Igen és biztosíthatlak, hogy nagyon boldog -mondta megnyugtató hangon.

-Kihez került? Ki fogadta örökbe? -kérdeztem halkan.

-Sajnálom Lilla, de ezt nem mondhatom meg -szabadkozott.

-Megértem. Viszlát -köszöntem el gépiesen aztán leengedtem magam mellé a telefont és magam elé bámultam. Örökbe fogadták. Az én Lilimet örökbe fogadták. Karesz. Muszály Karesznak tudnia róla. Gyorsan tárcsáztam a számát, de valami nőci átirányított a hangpostára.

-Karesz kérlek, hívj vissza nagyon fontos -hadartam el az üzenetet miközbe már vettem is a cipőmet. Talán alszik és azért nem veszi fel. Tudom hülye ötlet ez tőlem, de muszály Karesszal beszélnem. A vonatról Hatvan felé robogva még egy üzenetet hagytam Karesznak.

-Karesz szükségem van rád. Tudom utálsz és tudom hülye voltam, de...Lilit örökbe fogadták -sírtam el magam majd elraktam a telóm és a kezembe temettem a fejem. Hatvanba leszálltam a vonatról átrohantam a felül járon, végig a kisutcán egyenesen a Jókai útra. A kapu nyitva volt mire belöktem és felszaladtam a lépcsőn. Bekopogtam az ajtón mire a túloldalt Rex elkezdett ugatni. Pár pillanat múlva az ajtó kinyílt és Karesz anyukájával találtam szembe magam.

-Nahát Lilla. Szia -kerekedett ki a szeme.

-Szia -köszöntem vissza félénken. Én Karesszal szeretnék beszélni -haraptam az ajkamba.

-Karesz még nincs itthon, de nyugodtan gyere be -invitált elmosolyodva mire meglepettent engedelmeskedtem.

-Szia Rex -vakartam meg a kutyus füle tövét. Te nem haragszol rám? -néztem Viki nénire miközbe bementünk a nappaliba.

-Dehogy haragszok Lilla. Ismerlek és tudom, hogy szánd szándékkal soha se csaltad volna meg a fiamat -simította meg a karom mire könnybe lábadt a szemem.

-Karesz gyűlöl engem, de most muszály volt eljönnöm mert...kezdtem megtörölve a szemem.

-Lilla -kiáltotta ekkor egy boldog hang mire döbbenten megpördültem a tengelyem körül.

-Lilli -suttogtam térdre esve. Istenem Lili -tártam ki felé a kezem és zokogva magamhoz öleltem. Azt hittem soha nem látlak viszont. Mit csinálsz te itt? -szipogtam a haját simogatva.

-Örökbe fogadtak -ujságolta boldogan mire kikerekedett szemekkel Viki nénire néztem.

-Te mármint ti? -csodálkoztam.

-Igen Karesz meggyőzött minket -mosolyodott el. És jól tettük, hogy örökbe fogadtuk Lili egy tündér -tette hozzá mire elmosolyodtam. Leültünk a kanapéra és beszélgettünk. Én mindent elmondtam ami a Karesszal való szakításunk után történt velem. Beszámoltam az álmatlan éjszakákról, a pokoli űrről a szívembe, a fájdalmoról. Mindent tényleg mindent elmodtam. Panaszkodtam a verseny miatt és kisírtam magam rendesen.

-Adj Karesznak időt -tette a kezét a kezemre. Némán bólogattam miközbe a tekintetemet a Lili kezébe lévő Lanselotra szegeztem. Ekkor a bejárati ajtó kinyílt éa nagy nevetés közepette ketten léptek be az ajtón.

Az egyik Karesz volt aki amint meglátott rögtön lemerevedett és a mosoly az arcára fagyott. A másik pedig az én drágalátos ribanc mostoha unokatesóm Fanni. Ahogy megláttam őket egymásba kulcsolt ujakkal a szivem ha lehet még apróbb darabokra tört. Sőt mintha egy tőrt döfött volna a szívembe és jó párszor meg is forgatta volna benne. Az ajkam megremegett és lesütöttem a szemem. Nem bírtam nézni a látványt, de a szemem sarkából még láttam, hogy Karesz elhúzza a kezét és zsebre vágja. De már hiába tette mindent láttam ezt már nem tudja visszcsinálni. Viki néni a kezemet szorongatta és próbált erőt adni Lili pedig hozzámbújva nagyokat pislogott és felém nyújtotta Lanselotot. Finoman megráztam a fejem miközbe egy óriási gombóc keletkezett a torkomba. Senki se szólt a levegőt vágni lehetett a nappaliba. Még Rex se ugatott csak a nappaliba szaladgált.

-Te meg mit csinálsz itt? -törte meg a csendet Fanni hideg hangon.

-Én csak...Lilit jöttem meglátogatni -válaszoltam majd kényszerítettem magam, hogy Kareszra nézzek. Miért nem mondtad? -kérdeztem halkan. Tudta mire értettem, pár pillanatig visszanézett rám majd lesütötte a szemét.

-Meglepetés lett volna -válaszolta csendesen. Némán bólintottam majd levettem a nyakamból a láncot, de úgy, hogy ő ne lássa.

-Azt hiszem én indulok is -fordultam Viki néni felé.

-Jobban is teszed -fröcsögte Fanni.

-Ez az én házam, te nem mondhatod meg, hogy Lilla mikor menjen -szólt rá Viki néni gorombán.

-Semmi baj miattam ne veszekedjetek -ráztam meg a fejem és felálltam. Szia -hajoltam oda hozzá és megpusziltuk egymást.

-Szia drágám gyere máskor is. Szivesen látlak -simította meg az arcom a szemembe nézve. A pillantása azt üzente, hogy tartsak ki, legyek erős. Hát próbáltam az lenni. Odaléptem Kareszhoz és megálltam előtt.

-Szia Karesz -suttogtam majd lábujjhegyre állva megpusziltam az arcát. Légy boldog. Remélem tiszta szívből szeretitek egymást. Sajnálom, hogy én nem tudtam azt megadni amit ő igen. Ég veled -csuklott el a hangom és a kezébe csúsztattam a nyakláncot majd elhúzódtam tőle. Megöleltem Lilit aztán hátra se nézve az ajtó felé indultam. De mielőtt elmentem volna még hátra néztem a vállam felett. Karesz a tenyerében lévő nyakláncot bámulta eltorzult arcal majd az ajtó felé nézett, de én addigra már nem voltam ott.

Patakzó könnyekkel zsebre dugott kézzel sétáltam a kihalt utcán. Elengedtem. Ahogy láttam őt Fannival valami megszakadt bennem. Ha ő már tovább lépett akkor most már nekem is muszály. Ezért is adtam vissza neki a láncot, mert az volt az ami a legjobban rá emlékeztetett. A nyaklánc amit tőle kaptam, az amit annyira imádtam. De most már be kell látnom, hogy vége. Karesz túllépett, elfelejtett engem. Itt az ideje, hogy én is ugyanezt tegyem. Egy részem reménykedett benne, hogy Karesz utánam szalad és kibékülünk. Hogy boldogok leszünk és soha többé nem veszekszünk. De nem jött utánam, nem szaladt utánam, hogy aztán a csókjaival elfeledtesse velem a nélküle töltött időt. Egyedül maradtam a magánnyal és a reménytelenséggel. Na meg persze a drága fájdalommal akivel már nagyon jó cimborák lettünk. Pár perc múlva egy kocsi fékezett le mellettem. Reménykedve néztem fel, de a lehúzott ablak mögül Kevin feje bukkant fel. Tudjátok keresztapám fia.

-Anyud mondta, hogy Hatvanba jöttél -nézett rám. Nem válaszoltam csak álltam egy helybe. Hazavigyelek? -kérdezte mire szótlanul beszálltam mellé.

-Köszönöm -suttogtam kinézve az ablakon.

-Akarsz róla beszélni? -érdeklődött bizonytalanul.

-Nem -motyogtam és szorosan lehunytam a szemem.