[Név] félve állt az igazgatói iroda előtt. Nem tudta pontosan mit akarhat tőle a testvére. Azt tudta, hogy kapni fog, még hiszen mégis csak a külföldieket is ő képviselte. De hogy a Shuvi mikor és miért érkezett az országba azt nem sejtette. Neki nem szólt pedig azért egy héttel hamarabb szokta jelezni, hogy tervez jönni. Vagy ha meghívták, valahová akkor arról is mindig szokott mesélni. De ilyesmi nem volt. Így az maradt, hogy vagy meglepetésnek szánta, hogy érkezik. Vagy direkt azért utazott Japánba, hogy őt megfigyelje.

Ha pedig ez utóbbi a helyzet. Aminek a valószínűsége igen nagy. Akkor mindenről tud. Ez pedig nem feltétlenül jó dolog. [Név] jelen pillanatban félt a nővére elé kerülni. Nem tudja mit szólt ahhoz, ami történt. Hogy mérges e amiért megint engedély nélkül harcolt. És már másodjára Tomuráék ellen. És ráadásul annyira utánanéztek, hogy még a démon kilétét is ismerik. Ha mérges, akkor azt teljesen jogosan teszi, hiszen [Név] feje felett lebeg még egy szervezetek közti komolyabb konfliktus kirobbanásának a lehetősége is. Ami ha megtörténik, akkor őt vonhatják érte felelősségre.

Abban az esetben, ami kevésbé volt valószínű Shuvi nem dühös rá. Viszont akkor nem tudni hogyan reagál az eseményekre. Sosem volt rossz vagy gonosz testvér. De ha a szervezetén belül megszegték a szabályokat, akkor annak a következményeit mindig ő döntötte el. A kíméletes büntetést pedig nem igazán ismerte. A tanító és felelősségre vonót annál inkább.

Ezekkel a gondolatokkal küzdve kopogott be az ajtón miután nagy nehezen összeszedte a bátorságát, hogy a testvére szeme elé kerüljön. Kopogott. Bentről pedig jelezték, hogy beléphet a szobába. Lassan nyitott be. Egyből magán érezte az igazgató fekete pontszemének figyelését. De ezzel nem sokáig tudott törődni. Amint kiejtette az elnézést a zavarásért mondatot egy gyorsan közelítő személy eltakart előle mindent.

- [Név]!

Shuvi olyan hirtelen ugrott a húgocskája nyakába hogy az fel sem fogta elsőre. Majd nagyon ledöbbent mikor az információ elért az agyáig. Óvatosan karolta át a másik lány törzsét, aki közben belefúrta arcát [Név] hajába.

- [Név]! Annyira örülök, hogy nincs bajod! Nagyon aggódtam miattad! láttam mi történt. és azonnal ideutaztam! Soha többé ne merj ennyire megijeszteni hallottad?

- Nee-chan?

Elváltak egymástól. Shuvi könnyeivel küzdve nézet a húga értetlen [szín] szemébe. Az ifjú lány nem értette mi történik körülötte. Csak nagyokat pislogott hol a nővérére, hol az igazgató irányába. De mivel az apró egértől választ nem kapott inkább a fiatal hősre tekintett.

- Mi-mi folyik itt?

- Baka! – kapott egy barackot egyből – Ilyen felelőtlenül viselkedsz és utána még nem is akarod megnyugtatni a tesódat, aki egész úton úgy aggódott, hogy minden körmét tövig rágta? Normális vagy te?

Muszáj volt nevetnie. A tesója hirtelen viselkedésváltozásai kihozták belőle ezt a reakciót. Bár tényleg nem akarta ezt, de végre kezdett benne összeállni a kép. Shuvi a hírekben élőben nézhette végig a testvére harcát. Ahogyan azt is, ahogy feloldja a démon módot. Majd azt tökéletesen kontrolálva visszaszorítja az ellenségét. És végezetül visszazárja a szellemet a palackba. Akkor nem jutott szóhoz. De mikor elmúlt a veszély nem tudott tovább tétlenül ülni. Tudta, hogy most nem telefonálhat. mert a rendőrök túlságosan lefoglalták őket. Ezért kihasználta a kapcsolatait és fél óra múlva már egy magángépen repült Tokyo felé. Amint landolt egyből az akadémiára jött, mert tudta, hogy még valahol itt lesz. És a biztonság kedvéért szólt Nezu-nak hogy tartsa [Név]-et a közelben. De addig is az összes aggodalma benne kavargott. Egészen addig, amíg a testvérét épen és egészségesen a karjai között nem érezte. Miután ez megtörtént jött elő belőle a nevelős énje, ami azért leszidta kicsit.

- Ne nevess ki! – morcogott egyből a nagyobbik lány.

- Gomenne... - törölt ki egy könnycsepp a szeméből – Annyira aranyos vagy mikor ez a két személyiséged egyszerre van jelen.

- Fúúúúúúú! Te!

Mintha semmi baj nem is történt volna kezdte el gyötörni a tesóját. Nezu meg csak nézett, hogy mikor lett ennyire laza a hangulat. Mert elvileg komoly akár országokon és kontinenseken átnyúló konfliktus is lehetett volna a tét. Ezek ketten előtte meg, mintha ő ott sem lenne, nyúzzák egymást, mint a gyerekek.

- Etooo... - kockáztatta meg a közbeszólást – Diamond Eye san...

- O – kapott észbe az idősebbik testvér – Elnézést a korábbiért igazgató!

- Semmi, semmi. Csak kicsit megleptek kegyedék. Azt hittem komolyabb baj van, hogy ilyen hirtelen megjelent.

- Erről szó sincs. Nem tervezek bosszú hadjáratot indítani a szövetség ellen, ha esetleg erre gondolt.

- Többek között... - sóhajtott egyet – De ez megnyugtató. Már féltem, hogy háborúzni készül.

- Nem. Csak nagyon aggódtam [Név]-ért. Tudom nem kellett volna kihasználnom a kapcsolatunkat, hogy itt tartsam. De van még egy dolog, amihez viszont szükségem lesz önre is Nezu igazgató.

- És mi lenne az?

- [Név]-et hazaviszem.

A megnevezettben megállt az ütő. Nem akarta elhinni a hallottakat. Tudta jól hogy el fog jönni a pillanat, de úgy számított rá, hogy addig még van egy pár hónapja. És hogy van elég ideje elrendezni a fiúkkal ezt az ügyet is, amit fent a tetőn félbehagytak. Akkor úgy váltak el, hogy most [Név] megy és vállalja a következményeit a tetteinek és utána találkozik megint velük. Kicsit nyugodtabb körülmények között. És folytatják. [Név] le akarta őket beszélni arról, hogy továbbra is őt kergessék. Hogy térjenek vissza oda ahol voltak az edző és barát felállásba. Amiben nem sérült volna meg senki sem. Hogy békében tudjanak elválni mikor az év, letelik. Bár sejtette, hogy a két srác ennek pont az ellenkezőéről akarta őt meggyőzni. Érezte, hogy mindketten az utolsó leheletükig képesek küzdeni a kegyeiért. De az elmúlt napok alatt [Név] átgondolta a kapcsolatait mind Izukuval mind Katsukival. Arra a döntésre jutott, hogy el kell engednie őket. Hiába volt a zöldi a példaképe, a szőke mg a szerelme. Nem lett volna értelme. Ha ő elmegy a világ végére, akkor nem találkozhatnak. [Név] úgy érezte tanult a leckéből, ami a vörös démont illette. Ha ő nincs itt, akkor a fiúkat előbb vagy utóbb meg fogják más lányok környékezni. És ő nem lesz a sarkon túl, vagy a szomszéd városban, hogy ha olyan van, átugorjon és megvédje a kedvesét a körülötte legyeskedőktől. Azt akarta, hogy a fiúk ezt megértsék és a logikus döntést hozva ők is leengedjék. Továbblépjenek és találják meg a boldogságot más mellett. Valaki olyan mellett, aki ott van velük. És nem 6 óra repülőútra. De tudta, hogy ezt ők nem akarják majd elfogadni. És lehet megint veszekedés lesz belőle. De ezt el kellett volna még elintézniük. Megbeszélniük, meghozva a döntést, ami mindhármuknak bár most nehéz e később a könnyebb utat is fogja jelenteni. Erre egyébként lett volna még 2 hónapjuk. Annyi idő alatt talán be is látták volna. De ennyire hamar? Az esélytelennek tetszett.

Mégsem tehetett semmit sem. A testvére szavaiból úgy vette ki, hogy maximum 48 órán belül repülőre szállnak és hazamennek Ausztráliába. Mindenre csupán két napja maradt. Két hónapnyi teendőt ennyire kicsiny idő alatt lehetetlen megvalósítani. Ezért még egy próbálkozás született benne. Elkapta a testvére kezét és megszorítva magára vont a figyelmét.

- [Név]?

- Miért?

- Mi?

- Miét most? miért nem várod, meg hogy vége legyen az évnek? Nekem még most terveim voltak! Nem mehetek el! Még nem!

- [Név]... Emlékszel mit beszéltünk? Hogy milyen feltétellel engedlek el?

Nem felelt. Tudta, hogy mi volt az és most kiderül, hogy ezt megszegte. De nem vonhatta vissza az érzéseit. És a döntéseit. Maradni akart még. De Shuvi olyan komolyra vette a szavait, hogy tudja ez a csata elveszett. Nem nyerhet. Ellene nem. Vége van. mégsem mert a szemébe nézni.

- Mikor megtudtam, hogy Izukuval fogsz együtt tanulni már akkor megígértettem veled. „ Nem fűzöl szorosabb kapcsolatokat, amiket talán a távolság elvág. Nem szeretsz bele senkibe é töröd, össze a szívét mikor itt hagyod. Csak addig maradsz, amíg megtanulod a démon erő használatát. Vagyis csak addig ameddig feltétlenül szükséges. Vissza fogsz jönni hozzám és befejezed a kiképzésedet." Ezt ígérted nekem [Név]. Melyik pontot szegted meg?

- Shuvi... én...

- Hhhh.... szerelmes vagy igaz?

Még lentebb engedte a vállát és a fejét. Nem tagadhatta azt, ami igaz volt. Mégsem volt képes bevallani. Pedig lehet azzal még engedésre bírta volna testvérét.

- Melyikük az? Izuku? Vagy inkább Katsuki?

- Shuvi...

- Szóval a szőke... Nem gondoltam volna korábban...

- Nem most akarom kivesézni a szerelmi életemet! – tört ki belőle – Úgy volt, hogy még van két hónapom, hogy szakítsak vele! Rendesen! Hogy ne akarjon minden nap visszacsalni vagy utánam jönni! Tudom, hogy ez egyikőjükkel sem igazságos ez így! De megtörtént! Most mindketten szerelmesek belém! Nem segített, hogy választottam. El akartam volna őket engedni. De nem hagysz rá nekem időt! Shuvi... Én... ÉN NEM AKAROM ÖSSZETÖRNI ŐKET!

- [Név]?

- Kérlek... Csak még egy kicsit had maradjak! Hogy rendesen ki tudjak velük békülni... És képesek legyenek elengedni...

- Ez nem fog olyan egyszerűen menni, mint azt gondolod [Név]...

Mind a hang irányába fordultak. Bakugou előtte nyitott be a szobába. Deku mögötte állt ugyan olyan sötét kifejezéssel az arcán, mint az előbb szóló szőkének. [Név] elengedte a nővére kezét és a fiúkhoz futott. Már sírt mikor mindkettő nyakába ugrott. De nem érdekelte már. Mindketten megölelték az általuk szeretett lányt. É hagyták neki, hogy hangosan sírjon kettejük vállán. Nem akarta volna elveszíteni őket. És most már mindent tudnak. A búcsú pillanata, amit a találkozásuk óta el akartak kerülni olyan gyorsan közeledett feléjük, hogy már kifejezetten rettegtek tőle.

Hogy hogyan bírták ki az elkövetkező egy napot sírás nélkül azt talán sosem tudjuk meg. Egy napjuk volt még arra, hogy megéljék a barátságukat az utolsó percig. Egész nap együtt voltak. Mentek a parkba, csónakáztak, elnéztek a közeli akváriumba, utána a vidámparkba. Este elmentek egy szórakozóhelyre táncolni ahol hajnalig mulattak. Végül 4óra után felmentek a város egyik felhőkarcolójára. Pizzát ettek és tűzijátékokat lőttek fel az égbe. És a hűvös ellenére is megvárták a napfelkeltét. Egy új kezdet reggelét. Ami a búcsú reggele is volt. Ott a várost elöntő első sugarak fényébe [Név] engedte, hogy mindketten megcsókolják őt. még egyszer utoljára. Ezzel is úgy tűnt ezt a két csókot is elsodorta a sötéttel együtt a fény. A valóság. Ami szertefoszlasztotta az álmot, amiben éltek a korábbi időkben. Minden nehézsége ellenére egyikük sem csinálta volna másként. Legalább is ezt az utolsó napot nem. Ezt akarták megőrizni. Erre akartak később majd emlékezni.

Már kint voltak a reptéren. [Név]-et az egész osztály kikísérte. Ölelgették és sírtak. Nem akarták elfogadni, hogy ennyire hamar el kell válniuk tőle. Mindenkitől kapott valami kis ajándékot. Hogy az emlékeztesse majd rá.

- Ugyan már srácok! Sosem felejtelek el titeket! – fújta ki az orrát a sok sírás után – És egyébként is! Elvégezzük a kiképzésünket. Profi hősök leszünk! Utána annyiszor találkozunk, amennyiszer szeretnénk! Majd látogassatok meg! És én is jövök majd vissza!

- [Név]-chan!!!

A csoportos ölelésben mindenki benne volt. Együtt sírtak megtöltve könnyekkel a várótermet. Majd bemondták a testvérpár járatának számát. Menniük kellett. Még egyszer egyesével mindenki megölelgette [Név]-et és mondott valamit, amit magával vihetett. A végére került a két fiú, akiknek viszont [Név] akart mondani valamit.

- Katsuki... Izuku... - fogta meg a kezüket – Köszönök mindent, amit eddig tettetek értem. Ez volt az eddigi legszebb évem. Nagyon fogtok hiányozni nekem.

- Te is nekünk [Név]...

- Pontosan [Név] chan.

- Viszont ígérjetek meg nekem valamit.

- Mi lenne az? – kérdezték egyszerre

- Ígérjétek meg, hogy elengedtek! És kerestek valaki mást. Aki mellett boldogok lehettek.

- [Név] chan ez nem ilyen-

- Kérlek! Nem tudjuk, mikor találkozunk megint. Ígérjétek meg!

- Rendben... - hajtott fejet Izuku – Ígérem...

- Katsuki?

- Én örökké várok rád te hülye liba! Nem foglak elengedni!

Amíg [Név] megdöbbent addig Katsuki elkapta a derekát és magához rántva megcsókolta.

- K-Katsuki?

- Te csak az enyém vagy! Szóval ajánlom, hogy gyere vissza hozzám!

[Név] annyira meglepődött, hogy nem is tudott mit felelni neki hirtelen. Az osztály persze a legváltozatosabb hangokat adta ki Bakugou vallomása után. Ezzel azért oldották a hangulatot. Így mikor Shuvi megbökte a vállát miszerint most már menniük kell akkor képes volt megszólalni. A szemébe nézett a szőkének és csak annyit mondott.

- Viszlát Bakugou Katsuki...

Felszálltak a gépre és még az utolsó méterig hallotta, hogy kiabálnak utána a többiek. Hiába mondta nekik is hogy „Sziasztok! Még találkozunk!"

Csak a felhők között bontotta ki a két kis dobozkát, amit a fiúktól kapott. Izuku zöld szalaggal átkötött fedele alatt egy karkötőt pillantott meg, amiről több aranyos kis medál lógott. Nagyon aranyosnak találta és egyből fel is vette. Utána jött Katsuki piros masnis csomagja. Egy ezüst nyaklánc volt benne, amin egyetlen apró szív csillogott. Az ékszer alatt pedig egy kis cetli hevert. Rajta a szőke legszebb írásával:

„Komolyan gondoltam, amit mondtam [Név]!

Mindenképpen gyere vissza!

Szeretlek!"

[Név] megint sírva fakadt. Szívéhez szorította a lánccal együtt a levelet is. Tudta, hogy nehezen fogja őt elengedni. De akkor rájött, hogy ez nem nehéz, hanem képtelenség. Lehetetlen hogy valaki mát szeressen Katsuki helyett. 

Vége...

-> folytatás: 31.: Utófejezet: Happy End!