Izuku hazavitte [Név]-et még a vihar előtt. Pont akkor kezdett el szakadni odakint az eső amikor Deku bezárta maguk mögött az ajtót. Csak ketten voltak a lakásban, mert az anyja éppen egy barátnőénél volt és a vihar miatt ott marasztalták éjszakára is. Ettől a tényezőtől a zöldi kicsit zavarba jött, mert akkor esett le, hogy kettesben lesznek egész este. De amint az a gondolat átfutott az agyán el is feledte. Mert egy sokkal lényegesebb gonddal kellett szembenéznie. Mégpedig hogy [Név] darabokban volt. Lelkileg megtört és testileg is rázta még a reszketés a nagy villámok miatt. Izuku bentebb segítette a remegő lányt és leültette a nappaliban. Először csak annyi időre hagyta magár, hogy kerítsen egy takarót, amit a vállaira tudott teríteni. [Név] összehúzta maga körül és megint elkezdett sírni. Kapott egy csomó zsebkendőt a vendéglátójától. Meg hagyta, hogy simogassa a hátát mialatt mindketten megpróbáltak megfeledkezni a kint tomboló vihartól. Szerencsére a behúzott függönyök nem engedték be a villanásokat. De a hanghullámok nem csak hogy átjutottak a falakon, de a közelebbiek meg is remegtették kicsit azokat. Minden ilyennél [Név] közelebb bújt a mellette ülő fiúhoz, aki lassan már úgy lelte őt. Igyekezett eltakarni a füleit is legalább addig, amíg a nagyja átvonul felettük.

Mikor ez végre megtörtént és már csak a távolban hallatszódtak a dörrenések akkor megint elengedte [Név]-et. Felállt és elindult a konyha irányába hogy feltegyen teának vizet főni. [Név] viszont nem akart egyedül maradni erre az időre sem. A pokróccal a fején és a vállain, mint egy köpönyeggel botorkált a kis brokkoli után. Hogy legalább egy légtérben legyenek.

- Izuku? – dőlt az ajtófélfának.

- Milyen teát szeretnél [Név] chan? Vannak ízesítettek is.

- Most egy sima zöld tökéletes lesz. Köszönöm...

Amíg a víz felforrt megint nem beszéltek. A lány leült az étkezőasztalhoz és onnan figyelte a konyhában ügyködőt. De gondolatai folyton elterelődtek a szőke irányába. Mire Deku megint felé nézett, már némán sírt.

- [Név] chan! Na, ... most mi történt?

- Katsuki már nem szeret engem! – tört ki belőle és így kimondva még inkább fájt neki, ezért onnantól hangos bőgésben folytatta.

- Ez nem igaz... - lépett oda és ölelte át a lányt óvatosan mintha félt volna, hogy ő is csak jobban összetörné.

- I-Izu...?

- Tudod miért én találtalak meg?

- N-nem...

- Mert Kacchan felhívott, hogy segítsek megkeresni. És hogy én leljek rád hamarabb.

- M-mi?

- Attól félt, hogy most rá nem hallgatnál bármit is mondana neked. Ezért küldött engem. Mert remélte, hogy én le tudlak majd hozni a tetőről. Nagyon aggódott érted. ÉS biztosan most is fel alá járkál a szobájában, míg kitalálja, mivel engesztelhetne ki.

- De hiszen ő- ő és az a lány...

- Akumi egy hülye tyúk, aki nem akarja felfogni, hogy Kacchan dobta. És tulajdonképpen sose jártak csak ráakaszkodott. Mindig is utálta őt.

- De megcsókolta! És viszonozta.

Erre nem tudott mit mondani. Nem ismerte Akumi képességének részleteit. Így nem tudhatta, hogy az a viszonzás is a lány ereje volt. És a szőkének esze ágában sem volt valójában megtenni. Mivel ez a részlet mindkettejük előtt titok volt ezért Deku is felhúzta magát a hallottakon. Már nem akart védeni a robbanékony sünt. Mostantól azon akart dolgozni, hogy [Név] meg tudjon nyugodni.

- Most inkább ne gondolj rá. Csak sírd, ki magad aztán aludj egy kicsit.

- De nem tudom kiverni a fejemből...

Midoriya elé tette a teáját, amit a lány megköszönt. Majd csak nézte hogyan olvad fel benne a cukor. Nm szólt többet aznap. Halk hümmögésekkel kommunikált a fiúval. Aki csinált neki könnyű vacsorát, mert sejtette, hogy most nincs étvágya, de a gyomra hangosabb volt így inkább arra hallgatott. Majd elküldte fürdeni is. Adott neki egy nagy pólót és egy rövidnadrágot, amiben aludhatott. Majd a saját ágyneműjét kicipelte a kanapéra és a szobájában megágyazott a megtört leányzónak.

Nagyon érdekesen nézett ki, amikor az All Might-os pólóban és nadrágban megjelent a hálószóba ajtajában. Majd kiugrasztotta a szívét a fiúnak. Hiszen már szerette volna ebben a szerelésben látni őt. Csak nem ilyen körülmények között. Még mindig piros volt a szeme, de már nem a démon erejétől, hanem a folytonos sírástól. Íriszei opálosak voltak úgy pislogott körbe a szinte otaku szobában. Majd megállapodott szeme a zöld hajún.

- [Név] chan... Tudom nem nagy valami... De remélem, kényelmesen alszol majd itt.

- Köszönöm... Izuku...

- Odakint leszek a nappaliban, ha kellenék rendben?

A lány bólintott és leült az ágy szélére. Deku kicsit szidta magát, amiért pont ezt mondta neki. De tényleg segíteni akart neki. bár nem tudta hogyan. Mert neki ilyen élménye még nem volt. Akkor amikor [Név] Katsuki-t választotta akkor Deku inkább a másik srácra haragudott. Nem fordult magában, mint az előtte gubbasztó lány. És bár az a nyavalyás kis ördög a vállán azt suttogta neki, hogy vegye át a szőke helyét. A lelkiismerete nem engedte neki ezt. Ha át is veszi majd tőle [Név]-et, azt sem most ebben az összetört állapotában teszi meg. Hanem később mikor már képes lesz másra is gondolni, mint az instabil petárda.

Amikor már ki akart menni a szobából egy hirtelen lendülettől vezérelve [Név] felugrott és elkapta a kezét. Megállásra bírva a meglepett fiút.

- [Név] chan?

- Mielőtt elmész...

- Igen?

- Megölelnél még egyszer?

Azok a kerek szomorú kiskutyaszemek, amikkel nézett akkor rá úgy facsarták a mellkasát, hogy nem talált rá mit mondani. Megperdült a tengelye körül úgy zárta karjai közé a kis védencét. Bár ezt kérte mégis nagyon meglepte, hogy ilyen könnyedén teljesítette a kérését. [Név] is átölelte a zöldszeműt. És próbált minden mást kizárva kapaszkodni abba, aki jelenleg egyetlen elérhető volt számára és bízhatott benne. Úgy még egy öt-hat percig állhattak úgy a félhomályban leledző szobában. Csak ez után tudott [Név] egyedül is nyugovóra térni. Bár a gondolatai azonnal megrohamozták így nem tudott elaludni. Képtelen volt becsukni a szemét huzamosabb időre, mert amint megtette, a szőke tüsis hajkorona és a vörösen izzó, mindig kicsit ideges szempár jelent meg előtte.

Midoriya a nappaliban hallotta, ahogyan halkan sír [Név] a szobájában. De nem bírt bemenni hozzá. Megígért valamit a szőkének és bár egy része bánta, hogy akkor megfogadta mégse volt hajlandó átlépni egy bizonyos határt, amit saját magának húzott fel. A másik oldalára fordult a háttámlának döntve a fejét. Nem volt így kényelmes így felállt és úgy döntött mégis kinyitja a kanapét, hogy jobban elférjen rajta. Miután megvolt vele megint befelé fordult a fal irányába. Hallgatózott, de nem hallotta már a szipogást a vendége irányából.

- Végre elaludt... - suttogta megkönnyebbülten.

- I-Izuku...

Megijesztette a hirtelen megszólítás és riadtan ült fel az ágyban. [Név] ott állt pár lépésre tőle. A pizsamája alját gyűrögette. De nem tudott pár pillanatnál tovább a fiú szemébe nézni. Ahhoz túlságosan szégyellte magát. Így kínjában inkább a szőnyeg mintáját figyelte addig, amíg a másik meg nem szólalt.

- [Név] chan? Mi a baj? Nem tudsz aludni?

- I-igen... - bólintott – Ne-nem lehetnék inkább melletted?

A zöld szemek felett ülő szemöldökök olyan iramban szaladtak fel a homlokán, hogy kérdéses volt, hogy megállnak-e a tetején vagy leesnek a fiú fejéről.

- [Név]?

- Ha b-becsukom a szememet Katsuki-t látom. – vallotta be – Kérlek Izu! Szükségem van valakire, aki most átölel!

Deku látta, hogy ha nem lép azonnal, akkor [Név] megint sírva fakad. Így lassan bólintott, mire a lány óvatosan odalépett mellé és befeküdt az ágyába vele szembe. Izuku gyengéden karolta át és mikor megérezte, hogy jobban hozzá bújik, szorítja a felsője anyagát, arcát a mellkasába temeti belesajdult a szíve. Simogatni kezdte a megtört számára olyan nagyon fontos leányt. Egészen addig, amíg az el nem aludt. De a derekát továbbra sem engedte el. Eldöntötte magában, hogy megvédi [Név]-et. És ha ezért megint összetűzésbe kell keverednie az egoista petárdával, akkor is vállalja. Most már biztos volt benne hogy ő jobban meg tudná védeni a kiszemeltjét, mint a riválisa.