Gúnyos tekintete megviselt. Az egész ház beleremegett. Ajkait összeszorította, pontosan ugyanazzal az undorral, mint az előbb. Ökleit tanulmányozta, majd tett egy óvatos lépést felém. Kinyújtotta a karját, hosszú ujjai a bőrömhöz értek, éreztem érdes ujjait. Mintha maga sem hinné el, hogy megérintett. Egy pillanatra a gúnyos pillantást felváltotta valami felismerés, ujjait elkapta tőlem és mélyen a szemeimbe lesett. Talán annyira részeg volt, hogy fel sem fogta, hogy az egykoron gyermek lánya felnőtt? 

Undorodtam tőle. 

- Nem üdvözlöd apukádat?

- Miért nevezed magadat az apámnak? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, kissé meghökkent. Nem számított a kérdésemre. Kezemben egyre szorosabban tartottam azt a dezodort, volt egy olyan érzésem, hogy még a hasznomra válhat.

- Mert egykoron te is így neveztél. - Hangja halk volt, mintha csak lehelte volna azokat az átkozott szavakat.

- Hány éve volt az? - Csak egy pillanatra csuklott el a hangom. -  És hol voltál azok alatt az évek alatt? Ha komolyan azt gondoltad, hogy az apámnak foglak nevezni be kellene íratni egy pszichológushoz! - sziszegtem. 

Felnevetett. – Ne szemtelenkedj velem!

Visszatartottam a lélegzetemet, megszorítottam a törölközőt és lesütött szemekkel akartam megfordulni. De a pillantása fogva tartott. Nem ilyen volt. Az egykori apám kedves és megértő volt, megnevetett néha és volt benne egy csipetnyi nagyképűség. De az a személy aki most itt állt velem szemben nem ő volt. Csak egy rémisztő hasonmás. Nem lehetett ő. 

Dörömbölést hallottam a lépcsőn, anyám kemény fapapucsa arról tanúskodott, hogy anya megindult a szobám felé.  Az előttem álló férfi arca undorodó grimaszba torzult. Anyám hatalmasra püffedt arccal és vérerekkel átszőtt szemeivel rám pillantott. Remegő kezeivel összevissza csapkodott. Úgy nézett ki, mint egy partra vetett hal. 

Kétségbeesett volt. Szánalmas.

George, azaz az apám megindult felém. Csak egy pillanatra akart még egyszer megérinteni, talán csak arrébb akart tolni, de hirtelen az egekbe szökött a pulzusom. Ijedten figyeltem az egyre csak közeledő végtagot és gondolkodás nélkül szorítottam a markomba a dezodort, ami ott feküdt az éjjeliszekrényemen. Gondolkodás nélkül spricceltem az arcába. 

A férfi felkiáltott és a szemeihez nyúlt, még inkább megéreztem azt a töménytelen mennyiségű alkohol szagát. 

Anya szemei hatalmas méretűre tágultak, majd éles ajka szélén egy halvány mosoly jelent meg. Ennek köszönhetően búcsút intettem a bűntudatomnak. Hatalmasat pislantott, feszes vállai kissé ellazultak és előbb még reszkető végtagjai lassan a teste mellé zuhantak. Kifújta a tüdejében tartogatott levegőt. Talán ő is valami hasonlót akart tenni vele csak eddig képtelen volt rá. 

- Te istenverte gyerek! – kiáltott fel George és anyámat utánozva csapkodni kezdett. Kissé ijedten hátráltam. Hatalmasra püffedt szemeivel engem méregetett, haragosan csapott a falra és megütötte az orromat az a tömény szesz szag. George nagyon részeg volt.  – Most kétszer átgondolom azt, hogy magammal viszlek-e!

Szavai ruganyos labdaként pattantak az egyik falról a másikra, értetlenül meredtem sötét szemeibe. Könnyedén megtörölte azokat, ujjait ezután a hajába vezette. Kissé megigazította a pólóját és elindult lefelé, pontosan a kanapé irányába.

Mikor mindketten elindultak a nappali felé gyorsan magamra rángattam a ruháimat, majd utánuk eredtem. A fehér falak közt a sötét kanapén ott ücsörgött a két szülőm. Kívülről nézve akár anya és fia is lehetett volna. 

Gyűlöltem az apámat, hisz anyámat is tönkretette, rólam nem is beszélve.

Kint már egészen besötétedett a tücskök szerenádja a délutánihoz képest még hangosabbá vált és egy nyugalmas hangulatot kölcsönzött a csupasz vidéknek. Az utcákról beszűrődtek a fiatalok nevetései és a néha-néha feldörmögő motorok hangjai. 

Gondolataim gyorsan az előttem terpeszkedő férfira siklottak. Mire célzott az előbb? Hova akar engem vinni és mikor? Egyáltalán miért jött vissza? 

Anya remegve temette arcát a kezeibe, a férfi pedig egy könnyed mosollyal az arcán – és mellesleg vörös, püffedt szemekkel – meredt ránk. Annyira letörölném onnan azt a vigyort!

- Meddig kívánkozol ott ülni, ezzel az irritatív mosollyal az arcodon?

- Kicsit szemtelen vagy nem gondolod? - Összevonta a szemöldökét, majd mérgesen megdörzsölte a szemeit. Büszkeség terjedt szét a testemben, hisz fájdalmat okozhattam neki. 

- Akik számítanak, azokkal nem.

Döfés! Arca megrándult, de a mosoly ugyanolyan idegtépően ott virított az arcán, csak már nem volt valódi. Büszkén dőltem hátra, mire ő csak felmordult.

- Nos – csapta össze a tenyereit. Nyelve egy kissé összegabalyodott, de egy kásás vigyor kíséretébe a combjaimra függesztette a tekintetét, lassacskán kúsztak fel íriszei a szemeimhez. Képes voltam én őt valaha szeretni?  –, gondolom felmerült benned az a kérdés, hogy mit keresek itt...

- Pontosan ezen rágódók amióta megláttam a rusnya képedet a szobámban. 

- Megköszönném, ha nem szakítanál félbe...

- Én, pedig azt, ha eltávoznál!

Ennyi kellett, dagadt szemeiben eltűnt az eddigi megbújó nyugalom. Arca eltorzult és a szemeit dörzsölve rám kiáltott. 

Anya szemlesütve hallgatta az órákig eltartó oktatásomat, ha ezt lehet annak nevezni. Megvontam a vállamat majd mély levegőt véve felhúztam az orromat. 

- Lenyugodtál?

- Nem, Grace, nem nyugodtam le! Fogd be a hatalmas szádat és figyelj az apádra! – üvöltötte az arcomba. Nekem itt pattant el a türelmem. Hangosan felnevetve képeltem arcon, szörnyen meglepődött a tettemen, én már annál kevésbé.

- Most ezt komolyan gondoltad? Most komolyan kiejtetted azt a szót a szádon, hogy apám vagy? Istenem hallott már valaki ennél nagyobb baromságot? – nevettem fel a hasamat fogva, arca teljesen elvörösödött. – 6 évig még csak rám se néztél, de most hirtelen fellángolt benned az apai ösztön? Azt hiszed azzal, hogy részegen betoppansz a házamba valaha is eléred azt, hogy még egyszer az életbe az apámnak nevezzelek?  

Hangom a végére egészen elment, üvöltöttem torkom szakadtából. Nem bírtam ennél tovább elnézni az arcát. Azt a gúnyos mosolyt, ami arról árulkodott, hogy az előző szavaimra fel sem figyelt. Hogyan is tette volna, mikor matt részeg volt? 

Elkerekedett szemekkel figyeltem a férfit. Anya nem mondott semmit. Nem segített nekem, ami miatt újból vesztett a tekintélyéből a szemeimben. Talán ő nem így gondolja, ahogy én? Hisz ez a sátán tette tönkre!

- Grace nem hiába autóztam ide Orlandóból! Megtennéd, hogy végighallgatsz? 

Szóval a kis faszi Orlandóban növesztette ekkorára a seggét? Florida említésére azonnal görcsbe rándult a gyomrom, milyen gyönyörű is lehet ott! Mennyire kívántam, hogy ott élhessek, de nekem nem maradt több az Arizonai szaharánál.

- Anyád felhívott, hogy nem bír el téged - megrázta a fejét majd böfögött egyet, újból rám emelte homályos szemeit. - Most látva tényleg egy nehéz eset vagy. 

Meghökkenve lestem a csöndben kuporgó asszonyra. Még, hogy velem volt a gond? Igazán? Nevetségesen megaláztatottnak éreztem magamat.

 - Sohasem tett ilyet azóta, hogy elváltunk. Még csak hallani sem hallottam felőle - zavartan köhintett egyet. -, de talán igaza volt. Nekem is foglalkoznom kell veled, mert végül is én nemzettelek nem igaz? Abby sem tudja, milyen szándék vezérelt arra, hogy idejöjjek. 

- Mit akarsz tőlem?

- Én csupán segítek az anyádnak, Grace. Elviszlek Phoenixből... magamhoz.

Ekkor kitört belőlem a nevetés, a szemeimet törülgetve röhögtem a szavain. Na persze! Elvinni engem? Lehetetlenség! És, hogy ezzel az emberrel éljek? Annál nagyobb lehetetlenség!

Álmaim mindig is erről szóltak, hogy valami ok folytán mégis elszabadulhatok innen, és Florida szörnyen kecsegtető volt. Azon a mesés helyen élni? Tökéletesen hangzott, de álmaimban egyedül utaztam el. Messze a családomtól.  Másrészt viszont milyen lány lennék, ha itt hagynám anyámat? A beteges, idegproblémákkal küzdő anyámat? Viszont a nő nem nagyon akarta, hogy vele maradjak és én sem repestem az örömért, hogy itt legyek, de mégis szerettem. Ha elengedem most pontosan éreztem, hogy sosem fogom még egyszer látni azokat a meggyötört szemeket. Mindketten tudtuk ezt és én nem voltam készen erre, még nem. Ám apámmal sem szerettem volna élni, tehát a válaszom egyértelmű volt.

- Kizárt!

Mindketten meghökkenve pillantottak rám, anya eddig bírta a csendet. Kőkemény undorral hagyták el a szavai a száját.

- Grace ez nem kérdés volt, eltűnsz innen, ha akarod, ha nem!

Döfés!

Szemeimet csípni kezdték a könnyek. Gyűlöltem ezt, gyűlöltem, hogy egyetlen szavával képes volt romba dönteni a maszkomat. Megremegtek a pilláim, testem feszes tartása elernyedt. A férfire néztem és megráztam a fejemet.

- Soha!

- Nincs döntésed, Grace. Mi már eldöntöttük!

- Azt mondtad anya nem is tudott erről! – szaladt ki a számon a kétségbeesett kapaszkodó. Ördögien elvigyorodott.

- És ki akarna veled maradni, Grace? – anya megsemmisítően meredt rám.

- Nyugodj meg 18 éves korodban elhúzhatsz onnan, nem kötelezlek semmire sem - gúnyosan vigyorgott. Szavaival ezt üzente: fölösleges púp vagy mindenki hátán!

Beszívtam az ajkaimat, szívem hevesen dörömbölt, nyelvem felduzzadt. Hányingerem volt! El akartam tűnni a föld felszínéről, hisz amúgy sem számítottam senkinek sem. Hamis mosolyra húztam az ajkaimat és felnevettem.

- Mintha veletek bárki is maradni akarna, anya ugye tisztában vagy azzal, hogy egyedül maradtál? És hidd el engem pont nem érdekel, hogy évekig fogsz a házadban rohadni, mert senki sem veszi majd észre, hogy halott vagy. A szégyen az, hogy a saját lányod sem!

Tenyere erősen csattant az arcomon, azonnal megbántam a szavaimat, mert az arcán lefolyó könnyek arról tanúskodtak, hogy mélyen az érzéseibe vájtam. Elszörnyedve magamtól felrohantam a szobámba és kulcsra zártam az ajtót.

Zokogva estem a szőnyegemre. 

Kedves Olvasóim!

Tudom szombatra ígértem a részt, de akkor nem érek rá, ahogy pénteken sem. Ezért döntöttem úgy, hogy ma rakom fel a részt :) Nagyon köszönöm a kommenteket, annak ellenére, hogy még csak most kezdődött a sztori, merem remélni, hogy aki erre jár és bele olvas, hagy maga után egy kis nyomot, mert számomra nagyon sokat jelent egy-egy visszajelzés, még egy csillag is bearanyozza a napomat, úgyhogy ne féljetek megnyomni :)

Másrészt csak tegnap világosodtam meg arról, hogy jövőhéten már suli, én nem hiszem el. Az angol tanárom szó szerint röhögött a képemen, mivel ő ébresztett rá erre. No tehát teljes depresszióba estem, csak én rühellem a sulit ennyire? Jó elismerem jó barátok mellett lenni, de utálok tanulni, de erről most nem fogok órákig dumálni :D egyszerűen annyit akartam hozzá fűzni, hogy élvezzétek a nyár utolsó napjait! Mert én ezt fogom tenni!

Puszi Kira!

ut.: ha tetszett hagyj nyomot magad után! :)