Este a szobámban ücsörögve faltam fel a legújabb könyvem varázslatos sorait. Teljesen magába szippantott a cselekmény. Az egyetlen zaj, ami megzavarta mélységbe merülésemet, az egy halk kopogás volt. Értetlenül meredtem az ajtómra, ami nem sokkal ezután feltárult, apám zavaros képe jelent meg előttem. Szemeit rám emelte, szóhoz sem jutott. Ajkaiba harapott, majd lesütötte a szemeit.

Sóhajtva raktam le a könyvemet és ezúttal minden figyelmemet rá szenteltem.

- Grace...

- Igen?

Apa megbicsaklott, ijedten pattantam fel, de apa csak legyintett és egy apró könnycseppel a szemében kiviharzott a szobából. Utána akartam kiáltani, de mit mondhattam volna? Mit kellett volna tennem?

Távolinak tűnt tőlem, hogy én vigasztaljam meg az apámat, sokszor járt ezen az eszem, de kényelmetlenül éreztem magamat ilyen helyzetekkor.

Végül fogtam és bezártam az ajtót, lecsúsztam a tövébe és hallgattam, hogy a kocsi motorja beindul és egy újabb tisztázatlan kérdés mellett apám is elmenekül.

Felnőtt ember lévén sem szégyenkezett gyávasága miatt, de erről nem nekem kéne szónoklatot tartanom. Egyszerűen fájt azt látnom, hogy zavarja valami, de nem mondta el.

A hetek során többször is észrevettem, hogy rám néz, majd egy halhoz híven tátog. Mindig elkezd valamiről hadoválni, de mindennek ugyanaz a vége, azaz elmenekül és engem itt hagy.

Lopva pillantottam a telefonomra, River valami buliról hadovált. Apa nincs itthon, tehát engedélyt sem kell kérnem. Arcomra egy bugyuta mosoly ült ki, befutottam a fürdőbe és egy villámgyors zuhany után, már a szekrényem előtt álltam, valami dögös ruha után kutatva. Szerényemben lógó dögös ruhatömegek kimerültek a rövid sortnál. Duzzogva húztam ki egy szakadt farmert, hozzá pedig egy egyszerű haspólót. Hajamat felkontyoltam, bepakoltam mindent a táskámba és már a Rowland rezidencia felé vettem az irányt, utoljára hátrapillantottam. Összeszorult a szívem a látványtól. Talán semmi sem változott azóta a nyári nap óta, belül mégis ezer dolgon mentem keresztül.

A gondos kert most is rendezetten hívogatta a vendégeket, belül már más volt a helyzet. Első nap még az otthonomnak hittem ezt a helyet, ahol ketten lehetünk az apukámmal, nem egészen így történt.

Lenyeltem a könnyeimet és a futva tettem az utat. Mégis hogy ne sírtam volna azok után, hogy az apukám elhagyott? Hogy már nem szeret? Talán azt akarja közölni velem, hogy visszavisz Arizonába?

Nem büntetném érte, miért is tenném? Ő megpróbálta kihozni a rosszból is a jót, valószínűleg én rontottam el valamit. Letöröltem a könnyeimet és lihegve fékeztem le az egyik lámpa alatt. Ahogy az előbb a ház, most az árnyékom is egy átlagos lányt tükrözött vissza, egészen nem voltam az. Mondhatni sosem lehettem az.

A lámpa sárga sugarai megcsillantak az aszfalton, csupán az én tétova képem lebegett annak szürke felületén. Egy olyan lányt láttam, aki boldog volt, tartása szép, barátai és családja van. Én is olyanná akartam válni.

Miért lenne jobb akkor, ha most elmennék a bulira és leinnám magamat? Mert azt akartam tenni, bevállalva azt, hogy életemben nem ittam még nagyobb mennyiségű alkoholt. Min változtatna az illuminált állapotom? A fájdalmaimat nem törölné el, semmit sem javítana a helyzeten, egyszerűen semlegesítené egy kis ideig. Ezt akarom én? Elmenekülni újból a fájdalmak elől?

És ha nem tenném, akkor miért lenne jobb? Egyszerűen jönnének egymást szorosan váltogatva, a kegyetlen szenvedések hullámai. Maguk alá gyűrnének, ám így is lassan ledöntenek a lábamról. Eltakarítanak az útból.

Nekidőltem a lámpaoszlopnak és lehunytam a szemeimet. Sötétség vett körül, testem remegett. Egészen depresszióssá váltam az utóbbi időben. Telefonom halk csipogása keltett fel melankolikus állapotomból.

- Halló?

- Grace utoljára kérdem: jössz vagy sem? Mert bevárlak téged, ha úgy gondolod. Érted megyünk Jareddal, oké?

Az előttem alig pár utcányira lévő házra néztem, a nappaliban égett a villany. Gondolom mind ott álltak és a válaszomra vártak.

- Nem vagyok jól, menjetek nélkülem.

- Mi bajod van? Ne menjek át? – hangja azonnal aggodalmassá vált, megmosolyogtatott a szeretete.

- Mi? Nehogy át gyere, ez a te éjszakád! Élvezd ki! Egyszerűen punnyadós kedvemben vagyok – hazudtam le a csillagos eget. Halk nevetés hangzott fel a vonal túlsó végén.

- Biztos?

- Gyere már Grace – Lewis csökönyös hangja nevetésre késztetett.

- Bocsi, de most nem.

- Ne menjünk át? – a vörös hajú srác vette át a készüléket. – Mert, ahogy értesültem róla szarul vagy.

- Jared nyugi, minden rendben, de most nem szeretnék menni.

- Ahogy akarod, de te hagysz ki egy felejthetetlen éjszakát.

Felnevettem és egy halk köszönést elmormolva, kinyomtam. Alig pár perc múlva a kanyarban meg is jelent Jared hangosan pöfförésző kocsija, benne barátaimmal, egyedül Howlt nem láttam, ami igen furcsa volt, mivel Roxy vígan hahotázott.

Megbújtam az árnyékba, tehát nem vettek észre. Utánuk meredtem és egy kissé rosszul esett, hogy nélkülem is jól mulatnak, de mit is vártam? Sajnos, vagy nem sajnos, de nem körülöttem forog a világ.

Zsebembe süllyesztettem a kezemet és lehajtott fejjel baktattam tovább, semmi életkedvem nem volt haza vánszorogni, tehát a séta mellett döntöttem. Apám amúgy sem tudja meg, sőt senki sem fogja soha megtudni, hogy nem vagyok otthon, ám a baj nem itt kezdődött, hanem ott, hogy ez senkit sem izgatott. Amint elhaladtam a Rowland rezidencia előtt valami megmozdult az árnyékban, ijedten húztam össze a szemeimet, de a keretben csak egy fiú ült. Görnyedt háttal és kócos tincsekkel. Howl volt az.

Szívem szerint odarohantam volna hozzá, de képtelen voltam megmozdulni. Mozdulatlanul bámultam őt, arca sekélyes volt, egyetlen érzelem sem pergett le róla, fáradt pilláit lehunyta, mélyeket lélegezve terült el a puha fűszálak között. Nem értettem, hogy miért van egyedül, mikor barátai és barátnője egy kocsiban ülve tartanak egy felejthetetlen buliba.

- Meddig fogsz ott állni és bámulni? – megnémultam. Ajkamba harapva akartam eliszkolni, de hogy nézett volna ki? – Tudom, hogy ott vagy Grace.

- Most okosnak hiszed magad?

Halkan felnevetett, még mindig nem nézett rám. Szemeivel az eget kémlelte. Megpaskolta a maga melletti területet, ösztönzött arra, hogy foglaljak helyet mellette. Nyöszörögve huppantam le mellé. Míg én szemeimet nyugodt vonásain pihentettem ő egyszer se nézett rám, ami megbánthatott volna, de mégsem éreztem semmit emiatt. A nyugalom mélyen magába rántott.

- Miért nem mentél Riverékkel?

Megvontam a vállamat.

- Mert nem volt kedvem...

- Most még is itt vagy teljesen felkészülve a házunk előtt, van egy olyan sejtésem, hogy igenis volt kedved eljönni csak?

- Csak szar az élet – fejeztem be a mondatát, hangosan felnevetett. Öblös kacagásától kirázott a hideg, rávezettem a szemeimet és ekkor már ő is engem nézett. Meghitt pillanat volt, éreztem a feszültséget a levegőben.

Pár percig bírtam csak a szemeibe bámulni, a zöld füvet kezdtem kémlelni, melyek ujjaim alatt göndörödtek. Ránéztem az ő kezére, az ő hosszúkás ujjai a földbe markoltak, karján vastag erek dudorodtak, szívesen végig simítottam volna selymes bőrén. Izmai megfeszültek, mintha küzdött volna saját maga ellen.

- Utálsz?

A levegő megakadt a tüdőmben, értetlenül nevettem fel.

- Most ezt komolyan megkérdezted? – ráztam meg a fejemet hitetlenül, ő volt a soros, hogy lehajtsa a fejét.

- Szóval igen.

- Mire számítottál? Emlékszel, hogyan tiportál földbe, vagy a memóriáddal is gondok adódtak már? – a szavak kifolytak a számból. Gúnyosan mosolygott.

- Csak azt szerettem volna mondani, hogy sajnálom.

- Igazán? Te sajnálhatod, de ezzel nem törölsz el semmit – hangom a végére megbicsaklott. Eltekintettem oldalra.

Ezt az időpontot találta megfelelőnek a szél mivel lassan elkezdett fújdogálni, ezzel felkeltve az ágakat, melyek halkan susmorogva adtak alapzajt az éjszakai ciripelésbe. Még romantikusnak is lehetett nevezni a helyzetet, de egyszerűen nem jött ez a szó számra, látva helyzetünket.

- Tudom.

Bólintva adtam tudtára, hogy felfogtam a szavait. Kontyomból kiesett tincseket igazgatva próbáltam lábra állni, de egy gyengéd érintés visszarántott.

Annyira fájt! Annyira, de rohadtul sajgott a bőröm az érintése nyomán, életemre tört. A gyönyörtől égve másztam vissza a földre, pilláim megremegtek. Egyszerűen képtelenségnek hatott, hogy öt ujjával ilyen szépségeket tudjon művelni. Arra a napra visszaemlékezvén kirázott a hideg. Baj ha újból azt akartam, hogy magához öleljen? Hogy szívének ritmusa összeolvadjon az enyémmel? Mert ezt éreztem. Csókolni akartam, ölelni, testemhez préselni őt.

- Grace...

- Howl?

Nevére felkapta a fejét, apró remény szikra gyúlt abban a sötét rengetegben. Gyomrom megfordult, hatalmasat nyelve tekintetem el a bőröm alatt folydogáló tűzforró véremtől, mely már kezdte égetni az ereimet. Szuszogva vonta föl a szemöldökét.

- Annyira sajnálom.

Hangját magába szippantotta a halkan süvítő szél. Elmosolyodtam.

- Ahogy mondtam a sajnálat nem old meg semmit.

Arca megrándult. Állát a térdeire támasztotta, ujjait összekulcsolta a bokájánál, elkeseredetten bólintott.

- Attól még szeretném, hogy tudd.

Értelmetlennek találtam tovább itt üldögélni mellette, lehunytam a szemeimet és kissé eltávolodtam, de szavai újból megakadályoztak a mozgásban.

- Emlékszel mit mondtam tegnap?

- Hogy is felejthetném el? – susogtam magamnak, nem hallotta meg a szavaimat. Erőtlenül bólintottam, fogalmam sem volt arról, hogy hova akar kilyukadni, értetlenül bámultam a messzeségbe révedő mimikáját. Ajkai felfelé görbültek, cinkosan mosolygott.

- Nem hazudtam, tényleg így gondolom.

Ajkamba harapva próbáltam eltekinteni a gyomromban keletkezett forróságtól, de hogyan is tehettem volna, mikor éppen közölték velem, hogy szép vagyok? Lenyeltem a mosolyomat, megfordultam és egy hatalmas vigyorral az arcomon utoljára visszanéztem rá, viszonozta azt.

Elpirultam, hangos nevetése kísért haza. Soha nem feküdtem le ekkora mosollyal az arcomon. Ő tudta csak ezt tenni velem, néha napján szilánkosra tört, de tudta a gyógyírt. Egyetlen szó kellett és szívem újabb cérnaszálon is, de ép volt. Hevesen vágtázott a mellkasomban. Úgy éreztem végre élek. 

Kedves Olvasóim!

Bevallom én imádom ezt a részt, elolvasva a réges-rég lefirkantott vázlatomat rájöttem, hogy az egész sztoriban ez a kedvenc fejezetem :D remélem ezzel nem csak én vagyok így ;)

Nagyon szépen köszönöm a 43K megtekintést és a rengeteg csillagot! Imádlak titeket, de ezt már nem is traktálom többször. Melesleg elértük a 600 követőt!! Már nem is tudok mit mondani! Alig pár hete léptük túl az 500-at és láss csodát, már a 600-as számot tapossuk :)

Utoljára megemlíteném, hogy sok sikert szeretnék kívánni minden nyolcadikosnak, aki holnap fogja megírni a felvételit, csak annyit bírok mondani, hogy az erő legyen veletek :D 

Puszi!