A házunk előtt állva egyetlen dolog tűnt fel előttem, apám itthon volt. Újabb gondok pattantak fel elmémben. Gúnyos mosolyra húztam a számat és kulcsomat előkeresve benyitottam a házamba. Semmi szokatlant nem láttam. Túlságosan átlagosnak tűnt minden.

Lerúgtam magamról a cipőmet és óvatosan bekukucskáltam a nappaliba. Minden ugyanúgy állt, mint reggel, amikor elhagytam a házat, csupán az étkező asztalon hagyott levelem tűnt el.

A TV halk duruzslása megtöltötte a levegőt, egészen otthonosnak hatott a hangulat. Mégis éreztem, hogy valami nincs rendben. Apa itthon, eddig ez nem túl nagy ok arra, hogy igazat adjak a megérzésemnek. Csontjaim megremegtek, mikor a konyhaajtó megnyekergett. Szívem már a torkomban dobogott, utáltam, hogy ennyire gyáva voltam.

Amikor lépéseimet megszaporáztam megéreztem egy súlyos tekintet a nyakamon, azonnal megfordultam. Miranda állt a falnak dőlve, szemei alatt mély karikák húzódtak. Egészen megsajnáltam őt, de ezt a gondolatot azonnal el is vetettem, mikor anyám szenvedő arca felrévedt előttem.

Mi lehet vele? Bűntudatom volt, hogy a napok során még csak felé sem vándoroltak a gondolataim, végül is nekem is kijárt egy kis pihenés. Ha lehetett az itteni életemet pihenésnek nevezni.

Miranda halkan köhintett egyet, látszólag zavarban volt. Szőke haja elvesztette korábbi fényét, éveket öregedett. Ennyire fáradt lenne? Próbálta összeszedni vonásait, de azok még inkább szétcsúsztak.

Nem szólalt meg, csupán sután intett egyet és berohant apám szobájába. Onnan szűrődött ki a TV hangja. A konyhába sétálva nem találtam semmi szokatlant, nem is értettem mit keresett ott az a nő. Nem illett a képbe, hisz elmondtam apámnak, hogy nem látom szívesen itt, akkor mégis miért hurcolta ide? Dühös lettem, mérgem még mindig nem párolgott el a Howllal folytatott vita után és Miranda ártatlan arca még inkább feltüzelt.

Apám ajtaja ekkor kitárult. Egy pillanatig azt hittem, hogy újból az a bestia lép ki, de ehelyett apám csoszogott ki. Haja kócos volt, ajkai felduzzadtak. Szemei komoran méregettek, kihúzta magát és egy furcsa maszkot öltött fáradt arcára. Tárgyilagos volt. Kissé megijedtem. Most fog visszaküldeni? Ezért is hozta haza azt a nőt? Hogy megünnepeljék az elmenetelemet? Igazán hízelgő képek robbantak fel az agyamban.

Torkom valamiért kiszáradt, szívem hevesen dobogott. Értetlenül meredtem fel apámra, aki mint szokásához híven csak tátogott. Ujjaival a hajba túrt, majd szólásra nyitotta a száját. De nem beszélt, dühöm lángjai újból felpattantak. Akaratom ellenére toppantottam egyet, ami már apám figyelmét is felkeltette.

Szemei kétségbeesetten csillogtak, valamit tudott, valamit el akart mondani, ám nem tette. Védeni próbált.

Lassacskán leeresztette vállait és az első értelmes szó ki is tört belőle.

- Grace...

Szemeim felcsillantak, maszkja ellenére hangja lágyan csengett. Mint régen, amikor talán még szeretett.

- Grace én annyira sajnálom! – kiáltott fel hirtelen. Hátra tántorodtam, összevontam a szemöldökömet.

- El akarsz küldeni?

Lehunyt pillái felpattantak, arcán egy hitetlen mosolyféleség ült ki, de ez azonnal ki is fakult. Megrázta a fejét, újból megtépte tincseit.

- Soha nem tenném azt, Grace – sóhajtotta kimerülten. Tenyerét a vállamra simította, szemzugában egy apró könnycsepp tűnt fel. Ajkaimba harapva sütöttem le a szemeimet, féltem az igazságtól.

- Mit akarsz apa?

- Grace...

- Apa mond el, hogy mit akarsz! – ordítottam fel hisztérikusan. Ekkor megjelent az ajtóban Miranda. Tenyereibe temette az arcát.

- George mond el neki! Nem titkolhatod a végtelenségig! Joga von tudni.

Tekintetemet köztük kapkodtam, hol Miranda, hol apám. Megborzongtam, egy elveszett kislánynak éreztem magamat, aki nem tudja hol van az otthona. Még most sem tudtam biztosra.

- Bocsáss meg Grace, de...

- Igen? Mi van, kérlek mond el! – nyöszörögtem kétségbeesve. Lassan bólintott. Megemésztette, hogy végül is be kell számolnia a dolgokról. Kötelessége volt.

- Anyád öngyilkos lett.

Robbant.

Először csak értetlenül felröhögtem, nem bírtam felfogni szavainak súlyát. Hitetlen voltam, mert hinnem kellett volna neki? Bíztam benne, hogy valami őrült tréfát űz, de nevetésemre nem válaszolt ugyanúgy, csupán szótlanul beletúrt a hajába.

Képtelenségnek éreztem kifejteni azt az ürességet, amit a szavai hagytak bennem. Tátongó lyuk.

Öngyilkos? Öngyilkos lett az anyukám? Ezt akarta elmondani nekem? Hogy a saját tulajdon anyám miattam ölette meg magát? Mert én rohadtul önző voltam vele maradni, mikor tudtam, hogy idegállapota a talajt verdesi? Volt képem még beetetni magammal a hülye marhaságokat, hogy nekem jogom van élni? Nevetséges.

Utáltam a tudatot, hogy anya meghalt, főleg azt, hogy miattam. Üresnek éreztem magamat, nem is tudom miért. Évek óta úgy éreztem, hogy már nem szerettem, akkor miért mardos a halála? Talán mert mélyen legbelül abban reménykedtem, hogy ha visszamegyek egy nap hozzá, a régi anyukámat kapom majd vissza. Aki szeretett, akit én is viszont szerettem.

Az igazi anyám régóta meghalt, de ez a reménysugár élt bennem, mindig ebben hittem. Ez volt a mentsváram, titkos vágyam, de ez semmivé foszlott. Minden eddigi hitem is eltűnt, egyedül maradtam. Minden elhagyott.

Ajkamba harapva szegeztem le a pillantásomat. Szótlanul fordultam meg és kirontottam a házamból, apa utánam kiáltott, de a szavak a hangok, a cselekvések összeolvadtak körülöttem. Egy lepel alá bújtam, valami érthetetlen szürkeség vett körül. Nem is éreztem semmit. Mit is érezhettem mikor mindenem eltűnt?

Lihegve álltam meg, homlokomat az egyik fa kérgének döntöttem. Kapkodtam a levegőt, szomjaztam utána. Az élet után szomjaztam. Szükségem volt valamire, valakire, akiben megkapaszkodhatok, mert volt egy olyan érzésem, hogy minden ellenem fog fordulni. Elsüllyedek majd.

Lassacskán előkotortam a telefonomat, Lewist akartam hívni. Benne akartam megbízni, elmondani neki a titkaimat, az érzéseimet, hogy könnyítsek magamon. Önző voltam újból, de már túl sokat szenvedtem ahhoz, hogy ne legyek az.

- Lewis?

- Grace? Mi történt?

És ekkor kirobbant belőlem valami. Zokogva hanyatlottam a földre. Nem bírtam semmit se mondani, azt se tudta hol vagyok, magam sem ismertem a környéket, viszont a tudat, hogy hall engem, hogy itt van velem megnyugtatott. Ijedten próbált vigasztalni, még úgy is, hogy fogalma sem volt arról, hogy mi fáj.

- Istenem hol vagy?

- Meg- megha-halt.

- Tessék Grace?

- Meghalt.

A telefon kiesett a kezemből vele együtt estem a puha fűbe. Végszóra az eső is eleredt. Cseppjei lemosták rólam az érzelmeket. Hangtalanul szipogtam, arcomat a fűbe fúrtam. Hajam védőövként terült szét rajtam, akaratlanul gömbölyödtem össze. Mikor azt hittem már elkapott a sötétség egy váratlan érintés simított végig a vállamon. Dideregve nyitottam fel összeragadt pilláimat. Fáztam. Testem melegért vonyított, és ezt meg is kaptam egy forró ölelés mellett.

Elképesztően szorított, teste melege átköltözött belém. Szortyogva szívtam magamba, száraz szivacs voltam. Mellkasára fektettem a fejemet és elvesztem karjai között, a biztonságos ölébe bújtam. Ajkait a homlokomra tapasztotta és édes szavakat súgva ringatott el. Felrémlett előttem az első ilyen élményünk. Akkor sem tudtam róla, egyetlen ismertető jegye az a citromos illata volt. Most is itt volt vele.

- Nincs semmi baj, itt vagyok veled.

Mély hangja megnyugtatott. Felnéztem rá, ujjaimat arcára simítottam, tekintetünk összekapcsolódott. Ajkaival apró puszikat nyomott az ujjbegyeimre, szőke haja nyakához tapadt. Ellenállhatatlanul vonzott magához, de megtartottam magamat. Ajkaira simítottam ujjamat, kissé ráharapott, didergő mosollyal simultam testéhez.

- Köszönöm.

- Mégis mit? – lehelte a fülembe és még inkább magához préselt.

- Hogy velem vagy – hunytam le a szemeimet kábán. – Hogy nem hagysz el te is.

- Mi történt veled? Ki vagy te, Grace?

Ajkaimat szólásra nyitottam. Lewist akartam a helyébe, neki elmondani legféltettebb titkaimat, de az első mondatot újabb és újabb követte. Nem bírtam korlátot szabni a szavaimnak. Összevissza beszéltem, néha sírva néha nevetve. Egy dolog mégis megváltozott, mert bizalmat adtam a kezébe, titkokat, melyeket eddig csakis én tudtam. Mikor elhallgattam, ajkaival egy halvány puszit nyomott az orromra. Lecsókolta a könnyeimet és mutatóujjával feljebb emelte az államat. Ajkunk túlságosan közel volt egymáshoz, tudtam, hogy el kéne löknöm magamtól, de képtelen voltam eltekinteni a felgyülemlett vágytól.

Meg akart csókolni, de nem tette. Szívem apróra tört, de nem hibáztattam, így volt jó. Nem szabadott volna még csak rá gondolni, de legalább valamelyikünknek volt esze.

- Bocsáss meg – suttogta a fülembe. Megráztam a fejemet.

- Ne kérj bocsánatot a lehetetlentől. 

Kedves Olvasóim!

Ahogy láthattátok mostantól próbálok visszaállni a pénteki részekre, rendben? :D

Mind mindig most is szeretném megköszönni a rengeteg támogatást! És el sem hiszem, hogy elértük az 54K megtekintést, úristen édeseim! Azt hiszem sírok :D Ti vagytok a legjobbak! És a napokban túlléptük a 666 követőt, szerettem volna valamivel jutalmazni azt az embert aki pontosan a 666 követőm volt, de végül elfelejtettem felírni, szóval ha valaki magára ismer nyugodtan írjon :D

Puszi Kira!