Nem is értett meg senki, hogyan is tehetnék? Ha elmondtam volna a történetemet anyámmal, mind arra gondolnának, hogy az a nő bántalmazott, amikor nem ez volt a lényeg. Mindig csak a rossz dolgokat ragadták meg. Igen rosszul bánt velem, sőt a rossz nem is megfelelő szór arra, hogy leírjam azt, amit velem tett, de mindvégig tudtam az okokat. Láttam, hogy apám után az a nő,a ki mindig szeretett hirtelen apró darabokra tört. És a rengeteg szörnyű dolog ellenére ott voltak a jók is. 

Néha belegondolok, hogy mit mondhatott volna nekem akkor, amikor felhívta apát, talán megakadályozhattam volna azt, hogy öngyilkos legyen, visszakaptam volna azt a nőt, aki számomra a mindenséget jelentette? Vagy ő már réges-rég elveszett? Mindig bíztam abban, hogy valahol mélyen ott lakozik benne az anyám, és apám említése szerint a vastag burkon belül tényleg ott rejtőzött egy aprócska darab abból az emberből, akit szerettem.

Az utolsó órákat Lewisszal töltöttem, nem akartam senkit se magam körül, csak azt a nyurga fiút, aki mindig gyógyírt jelentett számomra. A szobájában ücsörögve figyeltem, ahogy próbál rendet teremteni az asztalán, de végül hagyta az egészet. Leheveredett velem szembe és felvonta az egyik szemöldökét.

- Nem akarod, hogy veled menjek?

- Howl is ezt kérdezte – barátja nevének említésére arca megvonaglott. Nem tudtam hova tenni ezt, tehát egyszerűen átsiklottam felette. – De nem, ezt nekem kell végig csinálnom.

Lewis megrázta a fejét és mellém ülve az ölébe húzott, nevetve hajtottam a fejemet a vállára.

- Semmit sem kell egyedül csinálnod, épp ezért vagyunk mi, hogy segítsünk neked! – piszkálta meg a hajamat. – Erre valók a barátok.

- Végig ülnél velem 30 valahány órát csupán azért, mert a barátom vagy? Tényleg sokat jelenthetek számodra – nevettem fel halkan, a fiú zavartan vonta meg a vállát.

- Ja, igaza van Roxynak, behálóztál minket.

Mosolyogva ráztam meg a fejemet.

- Minden rendben vele?

Lewis sóhajtva dőlt a falnak és mozdulatát követtem én is, együtt kezdtük bámulni az egyszínű falakat, melyekre különböző mintákat rajzoltak az árnyékok, a nap mezején ezernyi porszem játszott táncot. Ujjaimmal próbáltam elkapni őket, de ők csak kiszaladtak közülük.

- Szarul, de majd beletörődik, egyedül az a fontos, hogy most ne árasszatok rá mindent, nem muszáj tudnia arról, hogy együtt vagytok.

- Titkoljuk el előle? Nem teszünk ezzel rosszabbat? Nem keltünk hamis reményeket benne? – néztem fel rá, kemény vonásai meglágyultak.

- Nem, most egy kis nyugira van szüksége, megy egy kiadós szexre. És most, hogy szabad elég sok pasi ugrik majd rá.

Felnevettem a logikáján, de végül is igaza volt. Egy ilyen szerencsésen megáldott lányt, ki ne akarna maga mellett látni?

- Szerinted tudnék vele beszélgetni azelőtt, hogy elmegyek? Szeretnék bocsánatot kérni tőle, végül is elkoboztam a pasiját.

Lewis nevetve veregette meg a vállamat. – Hajrá én szurkolok neked, de ne számíts kedves fogadtatásra.

Kuncogva nevettem fel, ez apró puszit nyomtam az arcára, majd szavamhoz híven elindultam Roxyhoz. Lewis még egy ideig ölelgetett, de egy halk sóhaj mellett végül utamra engedett.

H O W L

Motorom berregve állt meg legjobb haverom háza előtt, az órámra pillantva összeszorult a gyomrom. Grace még csak fel sem hívott és volt egy olyan érzésem, hogy már elindultak a temetésre. Szarul esett, hogy egyszerűen lógva hagyott, de megértettem, hogy most túl sok súly nehezedik a vállára.

Leugrottam a motorról és már az ajtójukhoz is kocogtam, Tom szemüvege mögül lesett fel rám. Apró szája mosolyra görbült és halk suttogás mellett feltárta előttem az ajtót. Hazel, mint általában most is a konyhában forgolódott, míg a két lány egymást túlkiabálva énekelték az egyik mese főcímdalát. Tom okos szemei felvillantak és izgatottan kezdett valamiről magyarázni, imádtam a kissrácot, de most szükségem volt Lewisra.

Hazel kedvesen elmosolyodott, mikor észrevette, hogy magamat türtőztetve figyelek Tom kusza szavaira.

- Howl, milyen jó újra látni! – ölelt magához a nő. Két cuppanós puszit hagyott az arcomon, majd szaladt is a forrongó tejhez, hátrapillantva törölte meg kezeit. – Épp most ment el Grace, elkerültétek egymást.

A lány nevének hallatára homlokom ráncokba tömörült, akármennyire nem akartam ezt érezni a féltékenység mégis maga alá gyűrt, köhintve figyeltem tovább a szavait.

- Nagyon aranyos lány nem igaz? Bevallom nagyon örülnék annak, ha Lewis végre szerezne magának egy barátnőt, és ha Grace lenne a választottja! Oh, milyen aranyosak lennének! – lelkesedett fel azonnal Hazel, gyomrom összeugrott, szóval nem tudott rólunk. – És azt vettem észre, hogy Lewisnak is tetszik a lány.

Háta kissé meggörnyedt, tudtam, hogy akar valamit. Megköszörültem a torkomat, majd arrébb terelve a Tomot, rá is kérdeztem.

- Hazel, mire akar kilyukadni?

A nő lehunyta a szemeit, majd fáradtan a pultnak dőlt, mögötte sisteregtek a különböző ételek. Egy ősz hajszál az arcába hullott, kisöpörte onnan, majd felnézett rám. Egészen elveszettnek tűnt, mindig mosolygós arca fájdalmas grimaszba torzult. A nyári párás levegő hatására, pedig ruhája a testéhez tapadt. Arcán látszódott a több éven át tartó szenvedések a sorozata: Tom, a férje és maga a család. A férfi megint nem volt itthon.

- Tudom, hogy nem nekem kéne ezzel foglalkoznom, de azt akarom, hogy boldog legyen – fakadt ki azonnal, könnyek csöpögtek a szeméből. Azonnal törölgetni kezdte őket, fájdalmasan felsóhajtott. – Nekem nem jött össze minden, Howl. De ő túl jó ahhoz, hogy szenvedjen, ő egy angyal – susogta görnyedten bámulva a csempézett padlót.

- Hazel...

- Howl, tudom... tudom, hogy nem kéne ezt kérnem, de kérlek, tegyél arról, hogy ők egymás mellé kerüljenek. Mindketten félénkek, de felnőtt szemmel látom az arcukon a vonzalmat, segíteni kell nekik, ezért fordultam hát hozzád – sütötte le a szemeit. – Csak ennyit kérnék!

Torkomban egyre hatalmasabb lett az a bizonyos gombóc, de mielőtt megtudtam volna szólalni a lányok egymást túlkiabálva áramlottak be a konyhába, Hazel azonnal heves mosdásba kezdett és próbálta elrejteni kiakadásának nyomát. Letörölte könnyeit és sóvárogva meredt rám, ám mosolya már az ajkain játszott. Hamis volt, mint mindig.

Az ajtó ekkor kirobbant és Lewis apja lépegetett be rajta, a lányok visongva ugrálták körbe, amit a férfi leplezetlen örömmel fogadott. Hazel arca először eltorzult, majd vad düh villant fel a szemében.

Nem lepleztem érzéseimet, hűvösen meredtem a férfira, aki szemtelenül csalja a családját.

- Howl! – intett felém feszélyezetten vigyorogva. Legszívesebben letöröltem volna a vigyorát, de nem volt kedvem még több konfliktust csalni a családban, tehát egy szolid bólintás mellett már felszaladtam a lépcsőn. Még hallottam, ahogyan Tom büszkén mutat fel neki valamit, de a férfi kegyetlenül ellöki magától, tehát a fiú elterül a padlón. Szemüvege leesett az arcáról, és könnyeit elnyelve szalad fel mellettem a szobájába. Halk zokogása az egyetlen bizonyíték arra, hogy lelke porig van tiporva.

Lewis ekkor lépett ki a szobájából, haja lazán a homlokába hullott és öles léptek mellett sietett Tom szobájába, de szemei előtte megakadtak rajtam.

- Menj a szobámba, pár perc és ott vagyok!

Teljesítve kérését beoldalaztam a szobába, ahol még érezni lehetett Grace virágos illatát, kegyetlenül éreztem magamat amiatt, hogy féltékeny vagyok a saját barátomra, de nem tehettem mást. A szívemet nem én irányítottam, amint az ágyhoz léptem az ajtó már feltárult és fáradt képpel levetődött a földre.

- Mit akarsz, Howl? – suttogta fáradtan. Hangja nyers volt, gyűlöltem mikor haragudott rám, de megértettem mérgének gyökereit.

- Nem jöhetek csakúgy át? – nevettem fel erőltetetten, felhorkantott.

- Mikor jössz te csakúgy át? Hmm? Hagy emlékeztesselek, a hónapokba le se szartál, most meg hirtelen fellángolt benned a baráti összetartás?

- Úgy beszélsz, mint egy lány – fűztem hozzá szórakozottan.

- Na és? – fröcsögte megbántottan. Kezdtem magamat szarul érezni. – Na fosd már ki, miért jöttél?

- Bocs, hogy élek haver – álltam fel, ezúttal engem sértettek meg. Lewis csak ekkor döbbent rá, hogy mekkora egy pöcs volt az elmúlt percekben. Szemeit lehunyta majd, felnyitotta, sötét szemeivel pontosan az enyémekbe bámult.

- Nem gyors váltás ez egy kicsit? Tegnap még Roxyt dugtad, ma meg már Grace-t, teljesen biztos voltam abban, hogy gyűlölöd, vagyis inkább reménykedtem benne – fűzte hozzá halkan. – Nem akarok beleszólni, de milliószor aláztad meg és hordtad össze mindennek, de ő mégis melletted kötött ki, mégis mi olyan vonzó benned?

- Lewis...

- Ne Howl, egyszerűen szarul érzem magamat, tudod elárulva.

- Nem árultalak el, Lewis – ráztam meg a fejemet, de a fiú makacsul a padlót bámulta.

- Nem? Tényleg? Akkor minek neveznéd azt, hogy pontosan tudva azt, hogy szeretem a lányt, te szarva a barátságunkra összejössz vele, mert most miért ne! – ordított rám kikelve magából.

- Mégis mit kellett volna tennem? És ha én is szeretem?

- Te? – röhögött fel jóízűen. – Előbb szeretsz bele egy lámpaoszlopba.

- Lewis mi bajod? – túrtam a hajamba idegesen, mert kezdett elpattanni a húr.

- Az, hogy sikerülhetett volna nekünk, talán ő is meglátott volna bennem valamit, de te elcseszted, mint mindig.

- Haver, elég – néztem rá komolyan, de szemeiben csupán a mérhetetlen haragot láttam.

- Elég mi? Az egész szaros életemből elég, Howl! Egyszer jön valami jó, de te azt is elveszed tőlem! Ott volt neked Roxy, szerettétek egymást, minek taszítasz el egyszerre két embert, magadtól egy lányért? – arca vöröslött, tudtam, hogy nem ez az egyetlen oka a kiakadásának.

- Mióta tudod?

Arca értetlenül összeugrott, szemöldöke egy láthatatlan labirintusba olvadt össze, mikor végre értelmezte a szavaimat, ökölbe szorította a kezét és a falba ütött vele, bütykei azonnal felrepedtek és a skarlát vörös vér lassan lecsordogált a csuklójáig. Egy dühödt bikához hasonlított, teste megmerevedett, majd elernyedt.

- Tegnap láttam meg őket – döntötte homlokát a falnak. – Tegnap utáltam meg őt mindörökre.

A felismerés belecsapott a testébe, szemei kikerekedtek és idegbajosan indult meg felém.

- De te erről honnan tudsz? – sziszegte. A galléromat megfogva taszított a falhoz. – Mégis honnan a faszból tudsz te erről, Howl?!

Tüdőmben szorult a levegő, arcomból kifutott a vér, de semmi áron nem ütöttem volna meg, még akkor is, ha ezzel lassan a halálba szorítom magamat. Teljes mértékben értettem a haragját.

- Válaszolj a rohadt életbe is! – suttogta a fülembe vészjóslóan. – Hmm? Howl...

- Még régebb óta tudok róla – köhintettem levegőért kapkodva, ekkor egy erős ütést éreztem meg a gyomromban, gurgulázó hangot adtam ki magamból.

- És nem mondtad el?

Megráztam a fejemet, ekkor egy újabb horgast kaptam az arcomba, orrom halkan megreccsent, felkiáltottam. Szám felrepedt, a vér fémes íze utat tört a számba. Hörögve dőltem a falnak, Lewis idegesen kapta fejét a nyíló ajtóra. Grace óvatosan lépett be, szemei kikerekedtek a vér láttán. 

Kedves olvasóim!

Na itt is lennék az új fejezettel, ami nagyon-nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket! :) 

Köszönöm szépen a kedves szavakat és megint csak ismételni tudom magamat, úgy mindent köszönök! Ha tetszett kérlek hagyj nyomot:)

Puszi Kira!