Arizona sivársága furcsa érzéseket keltett bennem, az emlékek milliója lepte el az agyamat, a jóktól egészen a szörnyűkig, skálákba rendeződve támadtak le. Howl nem üzent nekem azóta és én sem üzentem neki vissza

Phoenix sivár városát szombat délután értük el. A poros levegő az orromba kúszott, köhögve húztam a fejemre egy szalmakalapot, apa befizetett egy hotelbe, aminek légkondíciós levegője egy fokkal tűrhetőbbé varázsolta a teret. Elképzelni sem bírtam, hogy miképp voltam képes itt élni több mint 16 évig? Mit éltem át? A fájdalmak ezrei leptek el, mint a hangyák, akik körbe kerítik az áldozatukat. Pilláimat lehunytam, nem mondanám, hogy az út annyira lefárasztott volna, de város hangulata teljesen lelombozott, főleg, hogy gondolataim mélyén egy fiú ordítozott. Mindig előkaptam a telefonomat arra bíztatva magamat, hogy üzenjek neki, de ujjaim lefagytak a billentyűzetre érve. Mi történhet most ott? Szótlanságomat talán szakításnak vette és újra összejött Roxyval? Vagy talán más lányokkal tölti el az idejét? Végül is teljesen szabaddá vált.

Összeszorult a szívem a képek láttán. Howl és más lányok, Howl és Roxy. Az utóbbi jelenetnél voltak emlékeim a csókjaikról, még mindig úgy gondolta, hogy a fiú szenvedélyesebben csókolta a másik lányt, engem nem kedvelt annyira, mint Roxyt.

Összeszedtem magamat. Apa komoly képet vágva telefonált összevissza, külön szobát bérelt nekem, amiért roppantul hálás voltam neki, a fehérre és vörösre meszelt falak egyfajta nyugalmat hintettek magukból, a puha matracra esve próbáltam elűzni a gondolataimat, melyek még mindig a különböző lehetőségek képeit árasztották magukból. Össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy nehogy elordítsam magamat, mert képes lettem volna rá.

Hideg zuhany alá állva, lemostam magamról a ragadós izzadtságot és egy friss, fehér törölközőbe tekerve a testemet már az ágyamon is hevertem. Telefonom megrezgett, kíváncsian lestem felé, ujjaim közé kaptam a készüléket és felnyitottam a képernyőt.

Grace, miért nem írsz vissza? Mi történt, aggódunk miattad! – Puszi River!

Gondolkodás nélkül hívtam fel őt, River ásítva vette fel a telefont, hangja azonnal kijózanodott, mikor felfogta, hogy én hívtam vissza.

- Grace az istenibe is, miért nem hívtál minket vissza? Howl majd megőrül miattad! Mindjárt ide hívom...

- Ne! – kiáltottam fel, majd egy fokkal lejjebb vettem a hangerőmet. – Kérlek ne, most nem akarok vele beszélni.

- De miért?

Sóhajtva dőltem hátra, míg magamra kapkodtam a ruhákat.

- Időt akarok neki adni arra, hogy tisztázza az érzéseit, nem hiába maradt csöndbe akkor.

- Grace, egy valamit tudok a fivéremről még pedig azt, hogy szeret téged. Igen jól hallottad, Howl szeret téged, látom rajta, figyelj... én régebb óta ismerem, mint te, tudom mikor milyen szóval higgy nekem és ne akard eltaszítani magadtól csupán amiatt, mert te így látod jónak! – kelt ki magából. Szavai hallatán melegség folyt szét az ereimben. Apró könny gördült ki a szememből.

- Hiányzik – nevettem fel szipogva. Hallottam, hogy a vonal túlsóvégén River ugyanúgy szipogva felnevet.

- Ne akard tudni, hogy milyen hárpia volt az elmúlt napokban.

Felkacagtam.

- Egy perc és hívom – hallottam hangján, hogy vigyorog. Kissé halkabban, de még ki tudtam venni, hogy fivére után kiált. Percek elteltével tényleg megjelent a húga szobájában a fiú.

- Mi van? – mély hangjától kirázott a hideg. Kedvem lett volna azonnal haza utazni és elveszni az ölelésében.

- Grace az!

- Tessék? – hördült fel a fiú és egy kisebb marakodás után, meghallottam ziháló lélegzet vételeit. Nem szólalt meg, percekig burkolóztunk néma csendbe.

- Szia! – törtem meg a csendet, élesen magába szívta a levegőt.

- Miért nem hívtál? Miért léptél le a csak úgy? – bombázott le azonnal kérdéseivel. Sóhajtva túrtam a hajamba.

- Azt hiszem elbizonytalanodtam – fordultam át a másik oldalamra.

- Elbizonytalanodtál? Mégis miben?

- Kettőnkben – folytattam a beszélgetést, elnevette magát. – Sajnálom, én csak neked akartam jót – mentegetőztem.

- Miért akarsz nekem jót, és ha már ennyire magadon viseled a sorsomat miért nem kérdezed meg, hogy mit akarok?

Az ajkaimba haraptam.

- Nem tudom.

- Ez a baj, Grace, hogy semmit sem tudsz. Kettőnkben sem vagy biztos, így pedig hogyan akarsz egy ép kapcsolatot?

Összeszorítottam a fogaimat. Lesütöttem a szemeimet, bár nem látta, de én teljesen szétomlottam. Megrázva a fejemet visszadőltem a párnák közé és jó erősen a fülemhez szorítottam a telefont.

- Miért te biztos vagy benne?

Csönd. Ez volt a válasza, dühös voltam és elkeseredett, persze az én fejemet le tudja harapni, mikor magában ugyanazokat a kételyeket hordozta, mikor már kedvem lett volna kinyomni, beleszólt.

- Talán igen.

Ezúttal én nem adtam választ, egyszerűen kinyomtam és a falhoz vágtam a készüléket. Apa ijedten rontott be a szobámba, szemei először rám majd a betört képernyőjű telefonra vándorolt. Sóhajtva sietett a készülékhez, az éjjeliszekrényemre rakta, majd mellém telepedve együtt kezdtük szemlélni a falakat. Kintről beszűrődött a száraz napfény, ami teljesen megszokott barátként érintette meg a karomat.

A sötét padlóról visszapattantak a sugarak és az egész szobát arany lepel alá bujtatták. Egyedül én voltam az egyetlen sötét pont. Megtöröltem a szememet és felnéztem apára, halványan elmosolyodott.

- Mikor először megláttalak, nem ilyen sírós lánynak képzeltelek el, sőt nem is ezt mutattad. Egyszerűen felhúztad az orrodat és tovább léptél a dolgok felett – simított végi könnyes arcomon. – Kicsim, tudom, hogy sok fájdalom ért mostanában, ezért kell erősebbnek maradnod. Össze kell szedned magadat és tovább lépni, ha az életedet örökre a sírásra pazarlod, mi lesz belőled? Hagyj kapjam vissza azt a lányt, akit az első napon megláttam.

- Csak fáj.

Kedvesen elmosolyodott majd felállt, megigazította a nyakkendőjét és szomorúan bólintott.

- Az élet rengetegszer fáj, mindig talál benned egy olyan pontot, ahol beléd szúrhatja a pengéjét, de meg kell tanulni ezeket elfelejteni. Tudod, ha egy ajtó bezárul, valahol kinyílik egy másik, tartsd ezt észben.

Bólintva emésztettem meg a szavait. Igaza volt.

Mikor itt Phoenixben éltem egyáltalán nem sírtam ennyit, sőt. Próbáltam túllendülni a dolgokon, de valami megváltozott, talán én változtam meg, de nem tehettem ezt tovább. Már nem csak a saját, de mások idegeire is rámentem. Elég volt abból, hogy folyamatosan csak sírok, meg kell tanulnom túllendülni ezeken. Apa szavait megtartva le is csuktam a szemeimet.

Új hely, új élet.

Másnap már kora reggel kitúrtak az ágyamból, egy fekete egybe ruha fogadott. Gyönyörű volt, bűnnek éreztem egy ilyen szép darabot egy temetésre felvenni, de ha ezt kellett, megtettem. Hajamat gondosan kifésültem és apró csigákba göndörítve késznek is nyilvánítottam. Sminkemmel kifejezetten sokat maceráltam, szépnek akartam érezni magamat, megtisztelni ezzel anyámat. Testemre húztam a fekete ruhát. Tökéletesen passzolt rám, először valami furcsa bizsergést éreztem a mellkasomban, szép voltam.

Megfordulva fölkaptam a táskámat és lábaimra egy bársonyos magassarkút húztam. Megmerevítettem az arcomat és már szaladtam is le a közös konyhában. Apa csendbe iszogatta a kávéját, a hatalmas térben valamiért azonnal kiszúrtam őt.

Fekete ing, egy fekete szmokinggal. A bíbor terítővel felkészített asztalhoz szlalomozva helyet foglaltam mellette. Arca kemény volt, túl sok felelősség hárult rá, tehát inkább befogtam és elmerengtem a hotel szépségében.

Az asztalok mind-mind díszesen felszerelve és különböző lakomákkal voltak megrakva, a vastag rózsás falakon különböző festmények és néhol egy szobor is feltűnt, egészen luxus szállodának számított.

Csendesen megreggeliztem és követtem apám öles lépteit, melyek egyenesen a BMW-hez vezettek. Lazán beszállt, majd a visszapillantó tükörből rám nézett.

- A temetés 12-kor kezdődik, addig el kell készülni mindennel, te mondod búcsúbeszédet, szóval készülj fel.

- Tessék?

- Grace – sóhajtotta a gázpedálra nyomva a lábát. – Te ismerted közülünk legjobban, ugye tudod, hogy nem lesz túl sok ember? Alig páran kaptak meghívást, hisz alig páran ismerték őt. Kérlek ne akadékoskodj!

Bólintottam. Miután a szertartás helyszínére értünk, apa gyorsan kipattant és már az ott tétlenkedő emberekhez szaladt, messze kiszúrtam a csillogó fakoporsót. Egy emelőn állt, gondolom ennek a segítségével fogják majd a sírba helyezni. Szívem vadul kalapált. Torkomban éreztem, anyám itt volt. Alig pár méterre tőlem, lábaimat kapkodva siettem oda.

Mindenem összefacsarodott. Ott álltam teljesen megnémulva, és szétfeszítve. Ujjaimat óvatosan rásimítottam, máris megbántam, hogy annyit bíbelődtem a sminkemmel, könnyeztem. Térdem megbicsaklott és esetlenül zuhantam a szépen faragott koporsó mellé. Zokogva hajtottam le a fejemet egy férfi guggolt mellém.

- Hölgyem? Kérem...

Szipogva fordultam el tőle, de engedtem, hogy felsegítsen, apát messziről kiszúrtam, gondosan beállított hajába túrt. Idegesen indult meg felénk.

- Grace, az istenibe is! – kiáltott rám mérgesen. – Mit mondtam neked tegnap? Csak egy kicsit szedd össze magadat!

- Uram...

- Maga csak ne szóljon bele! – sziszegte a férfinak, aki szó nélkül eleresztett. – Menj oda, Laura majd add neked vizet, kérlek szedd össze magadat!

Egy nő sietett hozzám, kezében ott hevert az a hideg üveg, megköszönve heveredtem az egyik székre. Kedvesen simított végig a karomon, majd apámhoz sietve együtt beszélgettek tovább.

Órák elteltével már minden készen állt, az emberek is megérkeztek, mind-mind öregebb korosztály. Nem ismertem őket, csupán egy kupac tűnt ismerősnek, anya családja. Ott volt a nagyapám és annak a fia, vagyis anyu fivére. Ketten voltak. Szemeimet lesütöttem, nem is akartam rájuk nézni, ők is hozzájárultak ehhez az egészhez. Leültek a helyükre és várták mikor kezdődik el a temetés.

Nem sokára a pap is megérkezett. Apa felállított és az első sorokba vezetve leültetett. Elkezdődött.

Szúrt a mellkasom. Mikor a pap megkérdezte, hogy kívánkozunk e pár szót hozzá fűzni, apám kilökött a sorokból. Botladozva sétáltam az emelvényhez, magamon éreztem a tekintetek súlyát. Hallgattam apa szavaira, próbáltam egyben maradni.

- Grace Stencil vagyok, Abigail Mood lánya – szétnéztem az itt lévőkön, sokan már pityeregtek, mikor talán semmi közük sem volt anyámhoz, nem foglalkoztam velük. – Igazából ma értesültem arról, hogy el kell itt mondanom egy beszédet, nem bírtam sokat agyalni ezen. Mit is mondhatnék, mikor az anyukám fekszik abban az ébenfekete koporsóban? Egyszerűen abban reménykedem, hogy valami jobb várja majd őt a túlvilágban, egy szebb életet kívánok neki, hogy egy furcsa, fájó élet után végre megízlelhesse a boldogság zamatát.

Kitört valakiből a sírás, anya fivére volt az. Szótlanul leballagtam a pódiumról és tovább hallgattam a pap szónoklatát, másodszorra akkor eszméltem fel, mikor megkértek arra, hogy terítsek egy adag földet a sírra.

Kezembe adták a súlyos ásót, majd a földre mutattak. Beterítettem. Visszaállva a helyemre, tátongó üresség emésztett, a vendégsereg megvárta, míg vége a szertartásnak és szétszéledtek. Én ott maradtam, apa is lelépett. Egyedül én szemléltem a frissen beásott sírt. Letérdeltem elé és elolvastam az arany betűkkel hímzett szavakat.

Abigail Rosaline Mood

Élt:

1971 ápr. 15. – 2016 júl. 28.

„Mindig is a fájdalomról szólt minden. A harag fájdalom, a gyűlölet fájdalom, a büszkeség fájdalom, a bujaság fájdalom."

Adrian Barnes

Nos tudom, hogy rengeteget késtem, de nagyon remélem, hogy ez a rész elnyerte a tetszéseteket. 

Nagyon szépen köszönöm, a rengeteg támogatást és az aranyos szavakat. Ha tetszett kérlek hagyj magad után nyomot, mert minden egyes szó, vagy csillag nagyon jól esik:) persze nyugodtan lehet építő jellegű kritikát is írni! Előre is köszönök mindent :)

Tudom kissé késve, de remélem minden érettségizőnek jól sikerült az érettségije, és sok szerencsét az előttük álló szóbelikhez:)

Puszi!