Howl egész idő alatt engem bámult, meg persze Lewist. Mindketten éreztük súlyos pillantását. Kényelmetlenül mocorogtam a helyemen, olyan érzés volt, mintha valamit számon kérne tőlem. Lehunytam a szemeimet, de ez sem segített a helyzetemen, ugyanúgy éreztem a rajtam csüngő két, fekete írisz súlyát. Végül sóhajtva felálltam és egy pohár, hideg víz reményében oldalaztam ki a szobámból.

A nappaliban egyetlen egy hang sem szólalt meg, a ház teljesen üres volt. Apa gondolom elment, egyrészt örültem ennek. A sötét konyhában a pultnak dőlve keresgéltem elő magamnak egy poharat, telitöltöttem egy üveg ásványvízzel és hatalmasakat kortyolva próbáltam elterelni a gondolataimat. Szédültem tőlük és ezen nem segített sokat, az sem, hogy valami megmozdult mögöttem. Ijedten ejtettem ki a poharat a kezemből, ami csörömpölve zúzódott apró darabokra. Felsikítottam, a villany azonnal felkapcsolódott és megjelent előttem Howl.

Szórakozottan figyelte ügyetlen mozdulataimat, majd végül megelégelve apró morranásaimat, leguggolt mellém, és ujjait a tenyerem köré fonta. Szívem meglódult, torkomban dobogva adta tudtomra, hogy alig bírja már tartani az iramot, féltem, hogy itt helyben kiszakad a mellkasomból, vagyis ez esetben a torkomból.

Reszketve nyeltem egy nagyot, utáltam, hogy mellette egy perc alatt eltűnik minden védőfalam, teljes meztelenségben mutatkoztam előtte.

- Minden rendben? Már a szobában is feltűnt, hogy frusztrált vagy – köszörülte meg a torkát és eleresztett. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, szemeit összehúzta.

- Hogyan máshogy lehetnék? – dőltem hátra és nem foglalkoztam a körülöttem heverő szilánkokkal. – Épp ma közölte velem az apám, hogy anyám már két hete halott! És a helyzetemet te sem könnyíted meg.

Sötét szemei ragyogó csillagként villantak fel. Hosszúkás ujjaival felszántotta szőke tincseit, melyek az esti napsugarak hatására arany glóriaként keretezték markáns arcát.

Éles tekintetét rám vezette. Sötétvörös ajkait fogai közé csippentette. Átkozódva temette arcát a tenyereibe.

- Miért nehezíted meg a dolgomat?

Gúnyosan elmosolyodva, hátat fordítottam neki. Válaszra sem méltattam.

Hogy miért? Mert elegem volt abból a játékból, amit ketten űztünk. Nem is szabadott volna egyáltalán bármit is tennünk egymás közelében, hisz ezredjére is elismételve, de neki barátnője van!

De, mint általában most sem segített a helyzetemen, utánam kapott. Ujjait csuklóm köré fonta és erősen a derekamba marva magához rántott. Egymáshoz simultunk. Ha eddig hevesen vert a szívem, ezután már szavakba sem lehetett foglalni azt az iramot, amit diktált. A lélegzés is megerőltető volt, utáltam ezt.

- Mit csinálsz? – susogtam reszketeg hangon, elnevette magát. Olyan szép volt!

- Mit kéne?

Szusszantva hanyatlottam a mellkasára, megremegett a bensőm, de most az egyszer a boldogságtól. Valami eszméletlenfajta öröm száguldott végig a testemen. Kapkodva szívtam magamba a levegőt, mikor nem csináltunk semmit, csupán egymás karjaiban álltunk. Nyugtató volt. Csintalan mosolyra görbítette az ajkait, majd egy apró csókot nyomott a homlokomra.

Roxy belépett.

Szemei megakadtak rajtunk, ajkai elnyíltak, majd zavartan mindkettőnk szemeibe bámult. Megnémult. El akartam elereszteni Howlt, de a fiú nem engedett. Makacsul tartott, de az igazat megvallva tényleg nem tettünk semmi rosszat, de Roxy arcán csupán a mérhetetlen csalódottságot lehetett leolvasni.

- Ti?

Howl végre eleresztett, ujjait a hajába vezette.

- Csak beszélgettünk – sóhajtotta egyik lábáról a másikra állva. – Baj?

- Tudtom szerint nem szokás egymás karjaiban beszélgetni! – csúszott ki a száján. Howl összevonta a szemöldökét, valami pattant benne. De mielőtt megszólalhatott volna Roxy lehunyta a szemeit. – Istenem bocsássatok meg! Teljesen kivagyok – dőlt a falnak. – Grace ne haragudj, tudom, hogy most valami baj van, valami egészen nagy baj és az, hogy nem tudjuk mi van veled megemésztő! Lewis csak annyit mondott el nekünk, hogy valaki meghalt, de ki Grace?

- Túl sokáig titkolom ugye? – fordultam el tőlük. Égette a hátamat a pillantásuk, egy seprűt megragadva eltakarítottam a padlót. Kivettem egy üvegpoharat a szekrényből és pultra helyezve töltöttem bele vizet. Csendben figyeltem a bugyborékoló átlátszó folyadékot és egy mély levegő vétel mellett Roxy szemeibe néztem.  – Anyám.

- Tessék? – kapta fel a fejét Roxy.

- Anyám halt meg, de most szeretnék pihenni, ha nem bánjátok.

Roxy mellém lépett, hajamat kisöpörte az arcomból, apró könny díszelgett meseszép szemeiben, szorosan ölelt magához.

- Fogalmam sincs arról, hogy mi történt veled, de imádlak rendben? Nagyon, de nagyon szeretlek ne feledd el! Annyira sajnálom, Grace.

- Tudom – simítottam végig az arcán. Roxy pityeregve bújt Howl karjai közé.

Előttem csókolták meg egymást. Talán ez jobban fájt mint eddig bármi más az életemben. Kegyetlenül beleszerettem egy olyan fiúba, akit messziről el kellett volna kerülnöm. Ahogy Roxy szerelmes szavait hallgattam, ajkamba kellett harapnom, hogy nehogy elbőgjem magamat. Mert én akartam a helyébe lenni, szerettem volna azt, hogy az én ajkaim díszelegjenek a fiúén, de jobban tettem akkor, ha félreállok az útjukból és inkább a sebeimet nyalogatom. Túl sok balhét hoztam már így is rájuk.

A többiek lassan kicsordogáltak a házból, egyedül Howl maradt a folyosón. Valamilyen oknál fogva ő nem akart eltávozni a többiekkel együtt. Leheveredett a földre és felnézett rám. Szembe vele elhelyezkedtem a földön és mélyen az íriszeibe bámultam.

Szótlanul ücsörögtünk. Howl mélyen a szemeimbe nézett, de így sem szólalt meg. Kintről hallottuk néha a mentősök szirénájára vonyító kutyákat, de köztünk keletkezett valamit semmi sem törte meg. Próbáltam megszólalni, kinyitni a számat, hogy valami értelmeset mondjak, de sötét szemei elorrozták előlem a lehetőséget. Hisz elvesztem bennük. 

Végül halkan felszólaltam. 

- Azt kérdezted, hogy miért nehezítem meg a dolgodat – bólintott. – Mi erre a helyes válasz, Howl? Ki nehezíti meg a másik dolgát? Van erre egyáltalán helyes válasz? – ajkaiba harapott, szóval nem válaszol, folytattam. – Nem az lenne a legkönnyebb, ha hagynánk egymást a fenébe? Vagy tudod mit? Legyünk csak barátok!

- Mi? – mutatott kettőnkre hangosan kacagva.

- Igen mi, Howl! Abszurd dolog kimondani? Miért olyan nehéz úgy tekinteni rám, mint egy átlagos barátra? Ott van neked Roxy és baszki, azt se tudom mit akarsz velem! Játszol? Mert ha igen, könyörtelen vagy.

- Nem játszom – rázta meg a fejét a srác. – Ez minden csak nem játék.

- Van egy olyan érzésem, hogy ezt elszúrtuk valahol.

Túlságosan őszinte volt a hangom. A fiú szomorúan elmosolyodott és hátracsapta a haját. Arany pillák alól méregetett, túl tökéletes volt az én tökéletlen világomba. 

- Ezt már az elején elszúrtuk. Úgy érzem megismertetted velem a vonzás törvényét. 

Feltérdelt és elém mászott. Felnevettem és mellkasára vezettem az ujjaimat. Hullámos hajába túrtam, lehúztam magamhoz. Meg akartam csókolni, végre fellélegezni először. De nem tettük. Egyszerűen megálltunk egymástól alig pár centire és vártunk. Vártunk? Igen valami isteni jelre, de az nem érkezett meg. Halkan sóhajtva simítottam végig az arcán.

- Mit csinálunk, Howl?

- Jobb kérdés, mit kéne csinálnunk?

Szanaszét vetett gondolataim nem segítettek abban, hogy előrejussunk a döntésben. Akartam azt az első csókot, teljes egészemben kívántam, de semmit sem tettem. Lustán elnevettem magamat és egyszerűen az ölébe kúszva, a vállára hajtottam a fejemet. Egyikünk sem tudott semmit, a gondolataink megzavarták eddig épnek mondható elménket, nem bírtam rendet teremteni.

Annyi mindent elszerettem volna mondani neki, hogy szeretem őt. Szeretném őt? Újból ugyanaz a kérdés, újból ugyanazok a nem tudomok. Az élet egy hatalmas kérdés volt, amire nem kaptunk választ. Szerettem volna azt, ha minden egyszerű és könnyű, de nem így volt. Sajnos nem.

Howl ujjai a pólóm alá férkőztek és meztelen bőrömet tapintotta meg. Felsóhajtottam. Mennyek teremtették ezt az érzést, ami ezekben a pillanatokban a testemet tépte szét. Hanyagul felnevetett és orrával megcirógatta a nyakam ívét. Puszikat hagyott az arcomon, ajkai újra és újra megérintettek, és én újra és újra szerelembe estem. Halkan nevetgéltünk, és ezekben a percekben boldog voltam.

De naivan azt hittem, hogy minden rendbe jön, de ez is csak egy ábránd volt. Amikor Howl elővette a telefonját szemeim megakadtak a háttérképén. Ő és Roxy volt rajta, tudtam, hogy látta az arcomat, hogy látta az érzelmeimet. Mert egy apró puszit hagyva az arcomon felállt. Egy üzenetről nem beszéltem. Roxy küldte neki.

„Várlak a szobámban, nagyon hiányzol Howl! Szeretlek!"

Ez állt benne, és Howlnak is hiányzott a lány. Őt választotta. Szemei bűntudatot árasztottak magukból, utoljára guggolt elém, tenyereibe kapta az arcomat és elmosolyodott.

- Sajnálom.

Minden szerte foszlott. Ő elment és itt hagyott engem. Mindenki ezt tette.

Fejemet hátra vetettem, könnyeim megeredtek, hamis vágyak, hamis álmok. Hamis volt az élet.

Egy könny gördült ki a szememből.

 - Bántsuk egymást - válaszoltam suttogva arra a költői kérdésre.

De ő már elment, hangomat magába szívta a fal, jó barátként nem szólt szavaimról senkinek. Titok maradt, az én titkom. A térdeimre helyeztem az államat. Elbaszott volt minden.

Kintről hallottam, hogy apa leparkolt, ezután a kulcsok csörgése és az ajtó kitárult. Apa belépett rajta, szemei azonnal kiszúrtak. Aggódott miattam, én is aggódtam saját magam miatt.

- Grace?

- Vissza akarok menni Arizonába, most!

- Kincsem – nevetett fel. Az ölelésébe vont. – Szereted?

Kérdése meglepett. – Tessék?

- Azt a fiút, aki itt volt, szereted őt?

Nevetve hajtottam hátra a fejemet.

- Mindennél jobban, apa!

Leheveredett mellém. A vállára hajtottam a fejemet. 

Hallgattam egyenletes lélegzetvételeit, próbálta lelassítani a mellkasában dübörgő szívét. Felnéztem rá. 

Mikor először megjelent a házunkban fiatalosan nézett ki, mintha nem is annyi idős lett volna, mint amennyit éppen nyomot. Irigylően jóképű volt, ám most volt benne valami más. Vonásai megkeményedtek, mintha mázsás súlyok telepedtek volna a vállaira. Meg akart szabadulni tőlük, elereszteni őket és , ahogy lassan rám vezette a pillantását éreztem, hogy valami olyasmit fog elmondani nekem, amiről évek óta hallgatott. 

 - Régen volt, nagyon-nagyon régen, roppantul fiatal voltam és jóképű – itt muszáj volt felnevetnem, még a történtek ellenére is. Kíváncsian bámultam rá.  – 18 éves lehettem, mikor először megismertem az anyádat. Csodás nő volt.

Furcsa érzés volt ennyi eltelt év után valami olyat hallani anyától, ami jó volt. Tudtam, hogy milyen volt. 10 évig szerencsésen lubickolhattam a szeretetében. Most, hogy szót ejtett róla, úgy éreztem, hogy valami forró burokban vagyok, messze a valóságtól. Egy képzelt világ mély bugyraiban éreztem magamat.

Apa folytatta. - Nos, 18 éves voltam és ő négy évvel fiatalabb volt nálam, drasztikus korkülönbségnek számított, de nem akadályozott meg semmiben. Nehéz volt létrehozni a szerelmünket, de megtörtént. Küzdöttünk egymásért, talán ezért volt irigyelt és különleges a mi kapcsolatunk. Odáig voltam érte, minden porcikájáért. Aztán az idő telt és egyre csak közelebb kerültünk egymáshoz, megszülettél te. Hidd el nálad csodásabb dolog sosem történhetett volna velem, de fiatal voltam még. Egyszerűen ostoba és ott hagytam az egész életemet egy hülye vágy miatt. Ő volt Margaret Fletch, azaz Margaret Rowland.

- Margaret Rowland?

Feszülten bólintott. Hatalmasat nyelt, láttam, ahogy ádámcsutkája hatalmasat ugrik. Elnézett rólam és újból mély lélegzetet vett. Ki és be, ki és be. 

- Igen az a Margaret. Már nem is tudom, hogy mi ütött belém akkor, egyszerűen ellepte az agyamat a vágy, nem bírtam gondolkozni és mindent eldobtam magamtól, mindent, ami igazán számított. Őrült dolog volt, ezerszer megbántam, de egy dolgot mégsem. Hogy magammal hoztalak. Lehet, sőt biztos, hogy sosem lehetek igazából az apád, de nekem te mindig az én tiszta szívű lányom leszel. Grace, te egy ritka gyöngye vagy a világnak! Mindenki szörnyen bánt veled, de te megbírtál bocsátani az embereknek. És akár mennyiszer is vágtam hozzád, azt hogy anyád nem szeretett, ez badarság. Mindig is szeretett téged, még akkor is mikor ócsárolt, amikor büntetett. Tudom, hogy ezt érezte, tudom, mert egy nap sírva hívott föl. Azt mondta, hogy utoljára látni akarja a kicsi lányát, téged Grace. Nekem mondta el azt, hogy bocsánatot kért tőled, de én önző módon attól féltem, hogy elveszítelek ezáltal, tehát eltitkoltam. És ő meghalt, anélkül, hogy utoljára láthatott volna téged – hangja elcsuklott. Egy tincset kisimított az arcomból. – Fogalmam sincs, hogy ehhez miképp kapcsolódik az a fiú, csak azt szeretném mondani, hogy egy valamit azért én is látok, még pedig azt, hogy viszonozza az érzéseidet.

Haragudni akartam apámra, de nem ment. Szavait őszintén címezte nekem, apró mosollyal az arcomon, és megnyugodott bensővel simultam a karjaiba. Sosem akartam ezek után elereszteni. 

Sziasztok!

Itt is vagyok az új résszel, ami remélem tetszik nektek és hagytok nekem pár szavas megjegyzéseket. 

Nem akarok nyavalyogni, de valami megfordult az életemben és nem tudok mindig megállapodott időben hozni részeket. Mindent megpróbálok megtenni annak érdekébe, hogy sikerüljön, de nem akarom elkapkodni a dolgokat, kérlek én is ember vagyok, nézzétek el. 

Szeretnék kicsit másra is koncentrálni és nem csupán arra, hogy folyamatosan részeket hozzak, tudom ez így bunkón hangzik, de az írás még mindig az életem egyik legfontosabb eleme, ám a gimnázium kezdetével minden felfordult. Kevesebb időm lett írni - pontosabban csak hétvégén - és még ezer más dolog. 

Remélem megértitek, és jövő héten biztos elmarad itt egy fejezet. 

Ha tetszett kérlek hagyj nyomot, most nagyon érdekel a véleményeteket:)

Puszilok Mindenkit!