A tükörrel szemben ültem. Ujjaimmal körbekulcsoltam a térdeimet, államat rájuk döntve szemezgettem a saját tükörképemmel. Kócos fürtök, feldagadt, vörös szemek és talán az a minimális smink, amit még reggel magamra szenvedtem most már könnyeimmel karöltve csöngött az államon. 

Létezik olyan, hogy valakit a saját szülei annyira gyűlöljenek mint engem a sajátjaim? Apám még gyermekkoromban egyedül hagyott, anyámról pedig szót sem akartam ejteni. 

Bűntudatom volt a szavaim miatt, de ő mennyiszer vágta hozzám ezeket? És én folyton megbocsátottam neki, én nem akadhatok ki egyszer? A válasz egyértelműen nem volt. Akármit is tettek és tesznek velem, tisztelnem kellett őket, azért mert világra hoztak, bár egyre gyakrabban kívántam azt, hogy bárcsak ne születtem volna meg, lehet, tényleg mindenkinek jobb lenne.

Karcosan felnevettem, torkom kapart a sok ordítástól, fejem lüktetett. Szívesen bekaptam volna egy kis gyógyszert, de milliókért sem mentem volna ki a szobámból. Ez volt az egyetlen menedékem a világ szeme elől. Itt elbújhattam. Görcsösen szorítottam a szőnyeget, ujjaimmal az apró szőrszálak közé túrva merengtem el. Gyomromban fájdalmas bizsergés ütött otthont. Fölösleges. Imádtam ezt a szót, képes volt kifejezni az egész lényemet, mindenki ezt vágta a fejemhez és kezdett bennem is felépülni ez az eszme.

A szobám hűen tükrözte a hangulatomat, a barnára festett falak, most nem melegséget, hanem szánalmat árasztottak magukból, amit én szivacsként szívtam magamba. A bútorzatom hasonlóan sötét színekben pompázott, én is sötét voltam a lelkem mélyén. Egy rothadóban lévő lélek, akinek börtön az élete.

A lépcső felől hangos dörömbölés hallatszódott, a léptek zaja elhalt az ajtómnál. Lenyeltem a könnyeimet és hallgatózva tapadtam rá. Mély sóhajokat hallottam, apám volt az. Undorodva hátráltam el, mikor meghallottam reszkető, mély hangját. Megmerevedtem.

- Grace... - kezdett neki. Tudtam, hogy homlokával a falnak dőlt. Éreztem a közelségét. – Kérlek engedj be, beszélgetni szeretnék veled.

Sírástól elnehezülve nevettem fel, nem válaszoltam. Eddigi kásás hangja kissé megkeményedett, mintha az elmúlt idő alatt egy kissé kijózanodott.

- Grace... kérlek, muszáj kinyitnod ezt az istenverte ajtót!

Ökle hangosan csattant az ajtón keresztül. Összerezzentem, hátamat az ágyamnak vetettem és reszketve kulcsoltam ujjaimat a térdem köré. 

- Grace, akkor legalább válaszolj! Istenem, kérlek szépen...

Olyan megsemmisült hangja volt. Könyörgött azért, hogy hallgassam meg. Olyan érzésem volt, mintha hallanám a könnyeit, melyek lecsordulnak az arcán. Fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek. Nyissak ajtót egy olyan embernek, aki szégyentelenül beállít 10 éve elteltével a volt családja házába, főleg részegen? 

Kétségbeesetten bámultam az ajtómra. Ujjai halkan végigcsusszantak a fehér ajtón. Még egy kis ideig álldogált, majd egy halk pakolj mellett elhagyta a környéket. 

A kezeim meg voltak kötözve, azt kellett tennem, amit mondtak. Bedobáltam az összes cuccomat, de egy bőrönd igencsak kevésnek bizonyult egy egész élet bepakolására. Az összes zacskómba beletömtem az adott dolgaimat, míg végül nem maradt más csak a barna falak és a tövükben álló bútorok. Kihalt volt, akárcsak én.

Utoljára belefészkeltem magamat az ágyamba és hagytam, hogy szemeim lecsukódjanak és egy olyan világba röppenjek át, ahol az élet nem a fájdalomról szólt, hanem a mérhetetlen boldogságról. 

Reggel arra keltem, hogy anyu visítozva kiabált.

Megdörzsöltem a szemeimet majd a csupasz falakra és az üres gardróbra pillantottam. A fehér függönyön át beszűrődött a nap lágy sugara, egészen örömittas hangulatba burkolva a szobámat. Ám a hirtelen jött nyugalom szilánkosra tört, mikor meghallottam apám dörmögő hangját. Nem értettem miről beszélt, és azt sem, hogy anya miért visítozott.

Végül a fürdőbe csoszogva megpróbáltam egy kis hideg vízzel összeszedni magamat. Megmosakodtam, majd egy hosszú mackónadrágot és egy ujjatlan pólót magamra rángattam. 

A szobámból kilépve hallottam, hogy anyám egy sörös üveget vág a földhöz. Megannyi zölden csillámló szilánk szóródott el a repedezett fapadlón. A lágy sugarak megcsillantak az éles üvegdarabokon. A pusztulásban felfedezhető gyönyörűség. 

Megfordultam. Képtelen voltam tovább nézni azt, ahogyan a nyakán egy ütőér kidagad és szemeiből csak úgy záporoztak a könnyek. Megragadtam a cuccaimat és leosontam a lépcsőn, ujjaim megfeszültek a rengeteg csomagot tartva. A korhadt lépcső megreccsent alattam mire mindkét szülőm felém kapta a tekintetét. 

Apám elmosolyodva tette karba a kezeit és egy győzelmes mosolyt villantott anyura, aki zokogva ordítozott.

Összevont szemöldökkel meredtem arra a nőre, aki felnevelt. Sosem akartam így emlékezni rá, de nem tehettem mást, reménykedtem, hogy az idő megszépíti majd az emlékeket.

Apa felém vette az irányt és kivette a kezemből a hatalmasra tömött bőröndöt. Ennyi kellett anyunak. A kezembe tartott zacskót - amiben a törékeny fényképek és a kisebb porcelán szobrok voltak -, kivette a kezemből. Elszörnyedve vetettem utána magamat, de ő mit sem foglalkozva a könyörgő szavaimmal a földre ejtette azt. Minden szép emlékem a padlón hevert.

Csattanásuk megrázta az egész házat. Abban volt mindenem. A régi barátaimtól kapott szobrocskák, a régi életemből való képek, és az egyetlen olyan fotó, ahol az egész családom rajta van és mindannyian boldogok.

Szemeimből megeredtek a könnyek és tehetetlenül bámultam az átlátszó és színes szilánkok tömkelegét. Az emlékeimet.

Néma csönd honolt a házban, mindenki engem figyelt. Ujjaim közé vettem a fotót, ketté volt törve, én voltam ketté törve. Óvatosan a szívemhez szorítottam és egy utolsó könnycseppet ejtve meredtem anyám gőgös arcára. Ennyi kellett nekem is, érzelem mentesen trappoltam ki a pokolból.

- Hova mész te kis ribanc? – karon ragadott. Ujjaival a bőrömbe csípett, felszisszentem. Arcon csapott, majd a hajamnál fogva visszaráncigált a házba, de én nem engedtem magamat. Annyi éven át zúzott engem, észre se vette mit tesz a lányával! Nem bírtam volna többet vele lenni. Lelöktem magamról a kezét és a háta mögé csavarintottam. Egy disznóhoz méltóan felvisított, vonaglott a testem alatt és én csak egy gúnyos vigyorral bámultam az arcát.

- Rohadj meg egyedül a rühes házadban!

Bömbölve esett a földre. Ennél szánalmasabb képet nem is mutathatott volna magáról. Apám megdörzsölte a homlokát és rám emelte szikrázó tekintetét, ajkait harapdálva ültetett a kocsi hátsó ülésére. Szemeiben eltűnt a tegnapi csillogás, valami megváltozott és erre már az esti kis incidens során is rájöttem.

- Grace, biztos vagy ebben?

Hátranéztem, anyám a homokos földön vonaglott, a nevemet ordította. A szomszédok értetlenül bámultak hol rám, hol a földön fetrengő nőre. Egy könnycseppet elmorzsolva beszálltam. Apa nem kérdezett semmit, bevonszolta anyámat a házba, aki ordítva könyörgött. Nekem.

Azt akarta, hogy maradjak. Igaz a mondás, csak azután jövünk rá, hogy valaki sokat jelent számunkra, mihelyst elvesztjük őt.

Hátra dőltem a puha ülésen és két kézzel túrtam a hajamba. Szóval ezentúl Orlandóban fogok élni, ott fogok iskolába... itt kell hagynom a sulit? Miután apám beszállt, megszorította a térdemet és a gázra lépett. Fel sem fogtam, hogy mit teszek! Itt hagyom anyut? Itt hagyom Phoenixet? Itt hagyom Arizonát? Szent istenem!

A mosoly levakarhatatlanul ott csüngött rajtam, hinni sem akartam a történteknek. Talán ez valami nagy fordulat, ami megváltoztatja az életemet? Reménykedtem benne, hogy így lesz.

- Grace ne aggódj semmi miatt, mindent elintézek, te csak élvezd a nyarat, rendben?

Bólintottam.

Kinéztem az ablakon, ahol a hatalmas kaktuszok összeolvadtak a száradt növényi szárakkal és a salakos talajjal. A kopár vidék elszáguldott mellettem, mint az eddigi életem a szemem előtt.

A dombok kis szigetekhez méltóan türemkedtek elő a sivár földből, mulatságos látvány volt nézni a kihalt vidéket, melyet eddig az otthonomnak neveztem. Anya most mit csinálhat? Zokog? Üvöltözik? Tör és zúz? Mit érezhetett akkor mikor a szemébe köptem azokat a csúnya szavakat? Megtört szívet? Földbe tiport lelket? Mert ezeknél én ezerszer rosszabb dolgokon mentem keresztül csupán azért mert ő dühös volt apámra. Végül is megértem miért csalta meg anyát, egy ilyen boszorkányt nem nehéz utálni.

Viszont a megcsalásos sztori előtt nem volt ilyen, sőt. Ő volt a legszebb, legkedvesebb és a legjobb anyuka az egész földön. Évekig éltem boldog családban, ami egy villanás alatt esett szét apró darabokra. Engem is egy mély lyukba húzva.

Sóhajtva túrtam a hajamba, amit egy fekete gumival azonnal fel is kötöttem, semmi szükségem nem volt arra, hogy alig egy nap alatt bezsírosodjon. Hátradőltem és lecsuktam a szemeimet, egy jobb jövőre gondoltam. Ahol lesznek barátaim, ahol számítani fogok valakinek és nem csak egy fölösleges rongy leszek.

Apám megfeszített karjain duzzadtak az izmok, sötét, sűrű szemöldökei felszaladtak a homlokáig, ajkait rágcsálva koncentrált az útra. Mintha érezte volna a tekintetemet egy másodpercre megfordult, összetalálkozott a szemünk.

Megfeszült az állkapcsa, újra a szürke betonrengeteget bámulta. Igazából nem volt szükséges a száz százalékos odafigyelés, hisz az egész autópályán mi voltunk csupán. Köhintve nyelt egy hatalmasat, halkan és reszketve szólalt meg.

- Grace... - nevem apró gyémántként esett ki a szájából. Úgy éreztem, hogy valakinek igenis számítok. De ez nevetséges volt, évekig rám se hederített, nem hiszem, hogy most jött rá a nagy apasági roham. -, annyira sajnálok mindent! Nem is tudod mennyire rühellem magamat a tegnapiért, egy pedofil állatként viselkedtem, amikor nem ő vagyok igazából! Grace én... én szégyellem magamat a viselkedésemért! Istenem, sose lennék képes bántani téged, érted?

Magamba gúnyosan felnevettem. Ja persze, sose lennél képes bántani? Tíz évig csak bántottál! Bólintva döntöttem a homlokomat a hűs üvegre. Bekapcsolta a klímát, így a forróságot felváltotta a hűs hideg. Megborzongtam.

- Grace... tudom, hogy nincs mentség a tetteimért és több millió esélyt elhasználtam, de képes lennél megadni nekem még egyet? Soha az életben nem szúrom el többször, csak kérlek bocsáss meg nekem, mindenért! Az istenibe is... szeretlek! – hangja remegett. Vékony cincogásnak hatott, könnyei egymást váltogatva csordogáltak le fiatalos arcán. Meghökkentő látvány volt és engem is valami hasonlóra késztetett, de tartottam magamat.

Nem szólaltam meg csak kibámultam az ablakon és hagytam, hogy magában őrlődjön. Bosszút akartam állni az életemért, azért, hogy évekig nyomorban szenvedtem. Belül meg akartam bocsátani neki, de sosem eresztettem volna ki ezeket a szavakat az ajkaim közül. Sose tudnék igazi apaként ránézni, ez a hajó évekkel ezelőtt elúszott. Már nem kellett zátony, hogy megkapaszkodjak. Az erős hullámzások, a mély és hideg víz megedzett. Kopoltyúkat növesztettem. Már senkire sem támaszkodtam, egyedül voltam. És képes lettem volna örökké egyedül maradni, mert ez voltam én: egy túlélő.

Sziasztok!

Ahogy megígértem hoztam is a következő részt, ami remélem elnyeri a tetszéseteket és megajándékoztok pár szóval vagy csillaggal! Nagyon jól esik, hogy annak ellenére, hogy csak most indult el a sztori érkezik rá megtekintés, ha akarjátok, hogy folytassam kérlek nyomj egy csillagot! ;) 

Ha minden rendben megy akkor még megpróbálok egy részt hozni szerdán. Rendben? De nem biztosítok semmit :D Élvezzétek az utolsó nappalokat é éjszakákat, érezzétek jól magatokat! Én ezt teszem :)

Puszi Kira!