Minden olyan átlagos volt. Anyám a földbe tiporta az érzéseimet én pedig hagytam neki, mit is tehettem volna? Tudtam, hogy min ment keresztül. Úgy tűnt, hogy a rengeteg szenvedés után csupán az okozott számára örömöt, ha másokat is szenvedni látott. Oktalanul.

Rengetegszer hallottam már ugyanazokat a szavakat és egy ideig bírtam is őket. Elviseltem azt, hogy minden egyes ótvar szavával egy mély sebet ejtett bennem, mélyen összezúzva az érzelmeimet. Minden egyes nap egyforma szavak tömkelegét vágta hozzám. Bántotta a külsőmet, megjegyzéseket fűzött a testemről, a hajamról, a szeplőimről. 

Tűrtem. Nem tehettem mást. Szó nélkül elsiklottam felettük és tovább végeztem a munkámat, úgy éreztem ezek mellett sikerült egy kis erőt gyűjtenem magamba, elfeledtették velem azt a szörnyű nőt, akit egykor az anyámnak hívhattam. 

Ám naponta többször is elvégezte ezt a procedúrát, és akárhányszor ismételtem el magamban azt, hogy nem érdekel legbelül minden szava letört egy újabb darabkát már így is darabosra tört szívemről. 

Nem is csoda, hogy ennyi idő elteltével még a tükörbe se mertem nézni. Ezt verték belém. Ronda, fölösleges kurva.

Addig minden rendben volt, amíg apa velünk élt. Anya szeretett engem, mindent megtett azért, hogy boldog gyermekkorom legyen. Akkor úgy voltam vele, hogy egy átlagos, boldog családban élek. 

Mégis ez az egész örömittas állapot olyan gyorsan repedt szilánkokra. Kiderült, hogy apa csalja anyát. És akkor kezdődött el minden. A létező összes felgyülemlett haragját rajtam vezette le, mintha nekem nem fájt volna az, hogy könnyedén lemondanak rólam. 

Mára már életérzésemmé vált a szenvedés.

Anya hangját tökéletesen hallottam lentről. Őrjöngött, talán az őrjöngés nem is megfelelő szó arra, hogy kifejezzem azt amit ő művelt ott lent. Dobálózott, ordibált és minden második szava egy szépen formált káromkodás volt, persze a nevemhez fűzve. Idézem: Kurva Grace nem akarsz lejönni? Életedben nem teszel mást csak a kibaszott szobádban basztatod magad, mégis mi faszomnak képzeled magad?

Csupa szép szó, anyám szókincse itt ki is halt, nem is tudom, hogy apu egykoron mit látott benne, mert ma már nem volt más csak egy holdkóros felnőtt, akinek kemény hangulati problémái voltak.

Néha próbált beszélgetésbe elegyedni velem, de nem bírtam neki értelmes válasszal szolgálni. Rá se akartam nézni, de tiszteletből muszáj volt magamból egy nemet kipréselnem. De ő gyűlölte ezt a szót, talán apát juttatta eszébe. Azt, hogy mennyiszer könyörgött neki, mire a férfi válasza egy kegyetlen nem volt. Egyszer történt meg. Egyetlen egyszer szóba hoztam neki az apámat, nem gondoltam, hogy máig ilyen mély seb volt számára, de a nő kikelt magából. úgy őrjöngött mint egy elvetemült bika. Gyermek voltam még akkor. Emlékszem anya arcára, tisztán emlékeztem arra, ahogy mérgében nekem hajított egy tányért, ami azonnal a combomba vájta magát. Akkor sírtam, mára már nem akartam sírni előtte.  

Újabb roham törhetett rá, mivel trappolását hallottam a rozoga lépcsőn. A fehérre meszelt faajtó meghullámzott anyám erős ütései miatt, hallottam az anyag reccsenését, de a nő nem állt le. A falomon lógó képek is reszketni kezdtek mérhetetlen haragja miatt. 

Mély levegőt vettem és kitártam neki az ajtót; egy bikához híven esett nekem, tépte a hajamat, ütött az öklével. Bütyke egyfolytában puha húsomba vájt. Mégis egy érzés folytonosan ott terjengett az elmémben. Ujjaim már nem bírták, az önvédelmi funkcióim bekapcsoltak, de a halk hangocska a fejemben megakadályozott. Egyszerűen fapofával tűrtem, ahogy csontos, vézna karjaival próbál bennem kárt tenni.

- Te istenverte kölyök! Takarodj a házamból! - üvöltötte az arcomba. Büdös lehelete megcsapott. Elfintorodva húztam arrébb a fejemet, kissé köhécselve fogtam le kezeit.

Hevesen kapkodta a levegőt miközben arcáról csorgott a nedves izzadság, szemei vérben fürödtek, pillái gyenge szálakkal vették körbe egykoron szép arcát, ma már nem volt több egy csontos nyanyánál. Szívem mégis megesett rajta, segíteni akartam, de bármikor egy ilyen akcióba léptem anya eltaszított magától.

Egy apró könnycsepp csordult ki a szeméből, le akartam törölni, de ujjaival erősen lelökött magáról.

- Szégyellem magamat miattad! - üvöltötte az arcomba.

Utána akartam ordítani, hogy nem jobban nálam, de szavak nem hagyták el a torkomat. Egyszerűen behajtottam az ajtót és leheveredtem az ágyamra.

Egy egyszerű nap Grace Stencil lakásában.

Lehet kívülről úgy tűnt, hogy nem érdekel, de lehetséges ez egyáltalán? Minden szava egy újabb kis ütést mért a már így is apró darabokra esett szívemre. Köhécselve nyeltem le a könnyeimet, melyek már megint a szemeimbe furakodtak, de nem engedhettem nekik utat. Már annyiszor végigjátszottuk ezt akkor miért fáj? Miért fáj az, hogy ennyire gyűlöl? 

A szürke párnahuzatba temettem az arcomat és hagytam, hogy a könnyeim eláztassák. A nyitott ablakon keresztül a tücskök végeláthatatlan ciripelése mellett felszűrődött néhány fiatal harsány kacagása. 

Phoenix nem volt Amerika leglátogatottabb környéke, a sivár sivatagok és az elszóródott kaktuszok csupán a Western filmek forgatóit vonzotta a környékre. Ki is akarna egy ilyen forrongó helyen élni, ahol az egyetlen látványosság egy csupasz kődomb? Sokszor kaptam magamat azon, hogy pusztán bámulok ki a városra és közben azon agyaltam, hogyan is szökhetnék meg erről a kínzó helyről. 

Semmi sem kötött ide, a szüleim nem foglalkoztak velem, barátaim sem voltak. Akkor meg miért voltam még mindig itt? Miért nem menekültem New York államába, messze Arizonától? Talán anya miatt. Bármit is tett velem mélyen élt még bennem a remény egy normális családért. 

És emellett nem voltam felnőtt sem, ha látnának engem egyszerűen fognának és egy mocskos árvaházba hurcolnának, ahol az életem talán még szennyesebb lenne, mint itthon. 

Kipillantottam az ablakon és szemeimmel az üres utakat lestem, ahol csak néha ténfergett el egy-egy fiatal vagy felnőtt. A házakból sárgás fény szűrődött ki a portól terhes utakra, majd néhány száraz fűcsomó mellett néhol felfedezhető volt pár ivókút. 

Gyűlöltem ezt a helyet, de anyát nem érdekelték az érzéseim. Egyszerűen nem foglalkozott velem.

Keserű mosolyra húztam az ajkaimat. Még hallottam anyám ordításait, hallottam, ahogy idegességében a falnak vágott valamit, ami azonnal darabokra törve borult a csempével kirakott padlóra.  Nem bírtam tovább. 

Kikaptam a szekrényemből néhány viseltes göncöt és sietősen magamra rángattam. Akaratosan letöröltem az arcomra száradt könnyek áradatát. Gyűlöltem őket.

Kitártam a szobaajtómat és mit sem törődve anyámmal, aki a konyhában tombolt magamra rángattam a cipőmet és becsapva magam után az ajtót. Sietve eredtem futásnak, a szél azonnal a hajamba kapott és ujjaival kedvesen simított végig a karjaimon, mintha ő lett volna az utolsó személy a földön, aki képes volt megérteni és elvezetni egy olyan helyre, ahol nem gyűlölt mindenki okvetlenül. 

Lábaim monoton ütemmel érintette meg a poros betont, szemeimmel a környéket lestem. Megannyi egyszintes ház, aminek előkertjében színes pázsit tekergett, de amint kiértél a városszívéből nem várt rád más mint kopár, sárgás sziklák halma és megannyi száraz kaktusz. 

Az utcák egymást váltogatták, az emberek ügyet sem vetve rám csinálták tovább a dolgukat. A hely roncsos autókkal volt tele. Az ilyen romhalmazok annyira a környékhez passzoltak. Ugyanilyen romlott volt a vidék, vagyis számomra. Csupa kopár vidék, néhol egy-egy csupasz domb, ahonnét belehetett látni az egész várost. Az egész rusnya várost.

Sok ismerősöm mégis imádta ezt a kis forrongó nyüzsit, ami körülvett minket, igazán családias. 

Mikor tüdőm már szúrt a fájdalomtól úgy döntöttem haza indulok. Az ismerős utcákon átvágva intettem a szomszédoknak, akik laza mosollyal köszöntek vissza folytatva átlagos életüket. Vagyis minden csak annak tűnt. Én is csak egy lány voltam, aki éppen úgy döntött, hogy itt az ideje ledolgozni a nyáron összeszedett kalóriákat. Tökéletes maszk. 

A házhoz érve egy gyönyörű autó fogadott.  Nem olyan csotrogány, mint ami ebben a városban minden lakó alatt dörmögött, hanem egy gyönyörű BMW, szemeim azonnal rátapadtak erre a csodára. Kíváncsian szemléltem meg magamat a sötétített üvegben. 

A szokásos látvány fogadott, karcsú derék és kissé szélesedő csípő, de tényleg alig láthatóan. Melleimen semmi látnivaló nem volt, hisz nem is voltak. Akárcsak egy feszes deszka. Vörösesszőke hajamba túrtam, majd beléptem a csöndes házba. Egyetlen villany égett mégpedig a konyhában. Mivel nem akartam megzavarni anyám egyetlen nyugodt percét, felsprinteltem az emeletre és a zuhanyzó alá állva mostam le magamról a mocskot. A gyümölcsös tusfürdő illata nyugalommal töltötte el a bensőmet. 

Mikor végeztem egy puha törölközőt tekertem magam köré. Hajamon átfutottam egy fésűvel, majd visszaosontam a szobámba. Viszont az ismerős falak között egy idegen személy ült. 

Hatalmas sikítás tört elő belőlem és azonnal kaptam a legközelebb lévő tárgyhoz és a kezembe véve azt, a betolakodómra mutattam vele.

Azonnal elvörösödtem mikor tudatosult bennem, hogy egy szál törülközőben állok egy idegen férfi előtt. Az idegen barna szemei vágyódva mérték fel testemet. Vállai megfeszültek majd kínlódva emelte le rólam a szemét. 

A felismerés arcul csapott.

Apám állt előttem teljes egészében. Térdeim megremegtek, arcom eltorzult, fájdalmat éreztem, ott belül a mellkasomban. Össze akartam kuporodni és kisírni magamból a fájdalmat, de nem tehettem meg, előtte nem. Inkább magamra kaptam tökéletesre csiszolt maszkomat és nyers tekintettel mértem végig. Hasonlítottunk, de rohadtul. Szeme pontosan olyan volt mint az enyém, szájának és orrának íve is megegyezett, csupán a hajunk tért el egymástól. Míg én vörösesszőke tincseket örököltem, neki mélybarna haja volt.

Undorodtam az előttem álló embertől. Hirtelen fordultam meg, de a férfi mély hangja a dobhártyámba csimpaszkodott. Ijedten rezzentem össze és máris megbántam, hogy bármiféle érzelmet mutattam felé.  Reszketve traktáltam magamban: nem lehetek gyenge, nem lehetek gyenge. Ám térdeim elárultak, össze-összerezzentek. 

Ekkor eszembe jutott az anyám.  Mégis hol lehetett? Baja eshet, hisz ez a féreg tette tönkre! Ökölbe szorítottam a kezemet, majd el is lazítottam. Kissé meghúztam a testemet takaró törülközőt és unottan fordultam meg. Még mindig éhesen méregetett. 

Istenem a saját apám begerjedt rám?

Szemei végig rajtam csüngtek, esze ágában sem volt elfordulni. Felmérte az arcomat, ajkait összeszorította és lenézett az ökleire. Megfeszült, innen is éreztem a tömény alkohol kemény szagát. Elfintorodtam, mikor szemei ismét rám tévedtek. Felállt. 

Sokkal magasabb volt mint én. Izmos testalkata arról tanúskodott, hogy foglalkozik a küllemével, anyu ellentétének tűnt. Míg az a nő, aki felnevelt látszatból a hetvenet nyomta ez a férfi letagadhatott volna magáról egy tízest. Fiatalos volt és markáns, gondolom bomlottak utána a hölgyek.

Szürke egyszerű pólója teljes egészében ráfeszült húsos izmaira, lábait egy laza farmer fedte, gunyoros mosolyra húzta telt ajkait és megszólalt, újból.

- Na, mi van, Grace elfelejtetted a saját apádat? - lépett közelebb, undorodva húztam fel az orromat.

- Aki előttem áll az minden, csak nem az apám!

Kedves Olvasóim!

Ezennel szeretném megnyitni egy újabb történetem kapuját! :)
Remélem valakinek felkelti majd az érdeklődését és hagytok magatok után egy kis nyomot! Igazából mást nem is tudok hozzáfűzni, talán még annyi hogy a részek heti egyszer, szombaton fognak jönni :)

Puszi Kira!