A lángok felemelkedtek, egészen a képig pipiskedtek. A művészeti alkotást meg szerették volna ízlelni és addig próbálkoztak, amíg céljukat el nem érték.

Éjszaka volt és a kép keretét nyaldosták. Naoki felriadt és most a kép mellett állt. Érezte a körülötte összeölelkező tüzes árnyakat, de nem félt tőlük. Látni szerette volna őket.

A tűz közepébe vetette magát, mikor Oliver belépett.

Hátha a fény eljut a szemébe is – reménykedett, miközben érezte a forróságot a bőre alá kúszni.

- Ne! – ordította Oliver.

Egy, a sarokban álló vödör vízzel eloltotta a tüzet, majd átölelte az elszenesedett ruhában ácsorgó fiút.

- Miért tetted ezt? – kérdezte hisztérikusan Naoki. – Majdnem láttam a lángokat! – verte Oliver mellét.

- Meghaltál volna – hajtotta le a fejét Oliver. – Nem akarlak elveszíteni.

- Nem haltam volna meg – csóválta a fejét Naoki.

- Régebben nem tettél volna ilyeneket...

- Régebben nem akartam azt, amit most. – Lágyan megsimogatta Oliver arcát, majd egy leheletnyi kis csókocskát ajándékozott neki. – Látni szeretném azt a képet, amit nekem festettél, szeretném látni, hogy milyennek látsz engem.

- Gyönyörűnek – felelte Oliver.

Kisétáltak az erkélyre és hagyták, hogy a gyertyák árnytáncot vonultassanak fel alakjukra vetve. Oliver a csillagokat kereste volna, de a fény miatt nem látott egyet sem.

- Egy nap neked adom a szememet – tűnődött Oliver. – Ha az árnyékban meglátsz, annyit tesz majd, hogy kész vagyok mindenemet neked áldozni.

- Hát olyan ember vagyok én, akiért mindent fel kell adnod?

- Nem – rázta a fejét Oliver. – Csak teljes szívvel szeretnélek szeretni, feltétel nélkül.

Mert az élete még mindig fontosabb volt neki bárminél és bárkinél... Mert kutatta az életet, hogy segíthessen Naokinak elfogadnia magát. De mire oda jutott volna, hogy megtalálja a választ, az ideje lejárt.

Azt hitte, Naoki vaksága az egyetlen, ami összeköti őket...

_________________________________________________

Köszönöm, hogy elolvastad *-* Ha még érdekel a folytatása, tessék lapozni, ha kérhetem^^