Egy viszonzatlan szerelem volt csupán, melyet egyedül ő érzett. De remélte, hogy egyszer hatalmas szeretete alanya észreveszi érzéseit, hátha végre meglátja az úrfi, hogy mennyire is fontos ő neki...

Oliver most is a munkájába temetkezett, mint mindig. Festett.

Úgy érezte, a felállított állvány mögött elbújhat a kereső tekintet elől. Tudta, hogy Naoki sosem fogja meglátni őt és az arca rezdüléseit, és ez a tudat meg is nyugtatta, ugyanakkor kétségbe is ejtette, hiszen a lehetetlenség és bizonytalanság érzését keltette benne. Úgy érezte, így sosem kerülhet igazán közel a fiúhoz.

- Mit festesz? – szólította meg Naoki, amikor éppen elkalandozott volna.

- Titok – mosolygott. – Majd egyszer meglátod, ha kész leszek – felelte rutinból.

- Nem fogom meglátni – csengte panaszosan a hang. – Inkább nem is akarom tudni.

Oliver felállt és átkarolta Naoki derekát, ahogy mindig is tette, ha meg akarta vigasztalni a fiút, vagy csak azt a tudatot akarta benne kelteni, hogy ott van vele és sose hagyja el.

- Bocsáss meg nekem – fúrta arcát Naoki vállába.

Naoki alakja most az egyszer nem volt szálfaegyenes, vézna kis teste meggörnyedt, ahogy próbálta elfojtani magában a feltörni kívánó zokogást.

Végül Oliver segített neki elapasztani a még csak ki sem buggyanó könnyeket. Megvigasztalta egy könnyed csókkal...

_________________________________________________

Remélem tetszett, folytatás a következő oldalon^^