A világítótorony fényben égett. Az üvegházban, a tükrökön belüli gyűrűben egy fiú egy gyertyatartót fogott a kezében. A földön is gyertyák csücsültek, viaszos fenekükön.

Egy szemüveg nélküli, homályosan látó ember csak egy lánglobogta mezőt látott volna, de a fiú egyáltalán semmit sem érzékelt a fényből, pusztán csak a kibocsátkozó meleg áramlatot érezte tarkóján.

- Meddig fogsz még itt állni, Naoki? – karolta át egyetlen barátja. Olivernek hívták.

- Amíg végre én is meg nem látom ezt a fényt – felelte Naoki.

Nem törődött azzal, hogy szavára a nálánál erősebb férfi körmei a húsába vájtak, csak szüntelenül előre nézett, a feketeségbe.

Gyűlölte a homályt és szerette a tengert. Amikor hazáját elhagyta, annyira elragadta a szomorúság, hogy pszichés zavarok hatására elvesztette a látását.

Folyton csak a világítótoronyban állt, és a fényt pásztázta lelki szemeivel. Úgy vélte, nincs semmije és senkije. Aztán egy nap felment hozzá Oliver és mosolyt csalt az arcára. Elmondhatta neki, hogy mennyire hiányzik számára a tenger látványa és a naplemente, amit a családjával néz.

Oliver gondoskodott róla és kisírhatta neki a bánatát. A fiú cserébe csak egy dolgot kért tőle: hadd lehessen ő is fent a toronyban minden egyes délután, hogy festhessen. A toronyban kellő fény volt a tükröknek és a gyertyáknak köszönhetően.

Igazából a fény csak kifogás volt. Mindennél jobban szeretett Naokival lenni.

Még akkor is, ha látnia kellett a könny mosta arcot, még akkor is, ha a szíve összeszorult a bánattól minden egyes alkalommal, amikor Naoki árnyára pillantott.

Örökké csak őt akarta látni, mert neki megengedte az élet, hogy lásson...

___________________________________________

Köszönöm, hogy elolvastad ha érdekel a folytatása, lapozz tovább^^