A semmi közepén állt. Amikor körbe nézett, nem látott semmit maga körül. A testéből kiáramló fény nem világított meg semmit sem.

A sötétség áthatolhatatlanul beburkolta, szinte köpenybe öltöztette. Néha meg is fojtogatta.

Nem volt semmi a lába alatt, nem kopogott talaj, amikor magas sarkújában lépkedett. Nem cuppogott sár, nem porzott földút. Nem bukott fel a járda kiálló macskaköveiben.

Nem is érezte a felszínt maga alatt húzódni.

Felfelé is hiábavalónak tűnt tekintenie: ott is csak a sötétség köszöntötte. Borús feketeség, kegyetlen üresség. Érzéketlenség, mosolytalanság, komorság...

Magány. Úgy érezte, egyedül van. A semmiben állt. Ennél magányosabb nem is lehetett volna. Az egyedüli fényt a saját teste gyújtotta, egyedül magában gyönyörködhetett.

Szép volt. Karjaiból apró csillagok születtek, aranyló haja napsugárként ragyogott. Lábain édesebbnél édesebb illatú erdők és virágos mezők terültek el. Hátán városok éjszakai fénye tündökölt, lámpások sorakoztak sétányokkal, apró parkok és gyertyatartók tárultak szeme elé.

A csigolyái voltak a legszebbek. Azokért rajongott a legjobban, habár sokszor elszomorította az, amit ott látott. Különlegesek voltak számára a csigolyáin szaladgálók.

A legfelső csontocskán éppen egy pöfögő, városbeli busz utazott. Hőség volt, éppen déli tizenkettő. A jármű tele volt, mint denevérek, lógtak a kapaszkodókon az izzadó disznók. Szőrös, csúnya fejük volt. Őket nem szerette. Megállás nélkül csak röfögtek, be nem állt a szájuk. Igaz, hogy csigolyái messze voltak a fülétől, de nagyon zavarta a malacok zsivaja.

Le szerette volna pisszegni őket, hogy elhalkuljanak. Rajta élnek... Rajta laknak... Ő adja az életüket... És mégsem hallgatták meg.

Úgy érezte magát, mintha egy fatörzs lenne, melyen hangyák ezrei szaladgálnak.

Talán irigyelte is őket egy kicsit, ezeket a furcsa, kunkori farkú figurákat: egy egész világ vette őket körbe, társakkal karöltve. Ittak, ettek, szexeltek, beszélgettek. És mindezt közösen.

Inkább elfordult tőlük, nem nézte őket tovább.

A szoknyáját választotta következő látnivalónak. Fodros-bodros szoknyája volt, szép hosszú, bársonyos.

Az egyik csipkerészen egy őzike legelészett. Éppen egy pipacsszálat vett ujjai közé, amikor is feltűnt a terepen egy daliás szarvasbika. Az őznek élettel teli, ártatlan szemei voltak. Még szinte gyermek volt, alig tizenhat éves. De a bika kinézte magának. Közeledett hozzá... Egyre közelebb és közelebb ballagott az őzhöz. Aztán amikor elérte, orrával finoman megbökte a másik orrát. Így bókolt neki.

Az őz elhitte neki, bármit is mondott a bika. Tapasztalatlan volt, és ahogy telt-múlt az idő, lassan a szarvas iránt szerelemre lobbant. Csodálta az agancsokat, a rőtbarna szőrt, a fekete, egészséges patákat.

A semmiben lévő test el szeretett volna futni. Nem akarta ezt az egészet látni. El is kezdett szaladni, de rá kellett jönnie: hiába szedi a lábát, attól még a testéről nem tűnik el a világ.

Ő tudta. Látta. Érezte. A szarvasbika nemrég még disznó volt. Ott utazott azon a buszon a többivel. Ugyanúgy káromkodott, mint a többi. Ugyanúgy szidta azt, amin élt, mint a többi zsíros hájpacni.

Az őz időközben szerelmet vallott, de csak egy szembenevetést kapott válaszul. Elkeseredett, teljesen magába fordult. Mi a rossz benne? Mit tett, hogy nem szerették meg? Bánatában könnyekben tört ki.

– Bárcsak szebb lennék – szipogta.

A test megsajnálta. Szegény őzike, az se segítene rajta!

Ő maga szép volt és hatalmas. De ez nem számított. Nem fogta meg a kezét senki sem. Nem létezett senki sem, aki az ő hatalmas kezét átérte volna. Körmei is óriásiak voltak, nem hogy a teljes kézfeje, ujjai, csuklója! Tenyere óceánokat fedett le. Szempillái üstökösként húztak el a semmiben. Topánkájának sarka magasabb volt, mint a városok irodaházai.

Ő volt a mindenség, a létezés.

Ő sosem sírhatott, nem tudott. Nem lehettek volna érzései sem. Ő nem ember. Nem őz. Nem disznó. Nem érdemelte ki, hogy sajnáltassa senki. Amúgy se volt senki, aki törődött volna vele. Egyetlen olyat sem ismert, aki olyan lett volna, mint ő.

Talán nincs is – így gondolta.

Az őz mostanra már felnőtt nővé cseperedett. Kedvese volt, megkérték a kezét is. Örömteli délutánokat töltött párja karjában, ott, hol az egész világ elől elbújhatott.

Ő miért nem bújhat el? – A csillagokat szülő tényleg szeretett volna valakit. Egy kart, ami betakarja. Egy arcot, ami csak őt látja. Egy pásztázó tekintetet, amely a szemével le tudja vetkőztetni, levenni meggörbült vállairól az inget, melyet már évezredek óta magán viselt. És szeretett volna egy csókot is: a szíve tájékán, amelyről azt sem tudta, vajon létezik-e.

A semmi feketesége megremegett.

Homályosan borongott.

Aztán felvillant.

Óriási csillaghullásként tündökölt.

Egy másik volt az. Zöld szemei voltak, göndör, glóriával megkoronázott hajzuhataga és erős, szikár, ugyanakkor kecses alakja.

– Egy életen át kerestelek téged – mondta neki.

– Én is téged. Szeretlek.

Boldogságot érzett. Teljességet. És békét.

Úgy érezte, a semmin belül végre hazaért, megtalálta a helyét, azt, amelyet neki szántak.

_____________________________________

Remélem, tetszett nektek! Hibák biztosan vannak benne, fáradt vagyok a precizitáshoz. Sajnálom.
Köszönöm szépen, hogy belenéztetek!