Kértem a főnöktől két nap szabadságot, hogy el tudjam intézni ezt az ügyet. A kollégiumba siettem, hogy a tanároknak megmagyarázhassam, miért tűnt el a húgom, majd egyenesen haza. A francba, mit tudnék én adni ezeknek? Ha pénzt kérnek, a húgom máris halálra van ítélve. Ha pedig engem... Nincs garancia rá, hogy utána békén hagyják. Mégis mit tudnék én egyedül csinálni?

NamJoon hangjával hallottam a fejemben a magamnak feltett kérdést. Azzal a gúnyos, mély hangjával, amitől kinyílik a bicska a zsebemben! Még hogy az én hibám! Miért kellett pont az ő ügyét megkapnom? Ha csak egy kicsit is ravaszabb lettem volna, most nem lennék itt. Hanem ő lenne rácsok mögött.

Hátradőltem a matracon, és elgondolkodtam a felvételen. Talán elég lenne annyi, ha letörölném az internetről. A főnök gépéről lett feltéve, az az egyetlen forrás, ahonnan észrevétlenül le tudom szedni. De hogy jutok hozzá, ha nem tudom a kódot? Nem szólhatok neki, mert ő a rendőrségre menne ezzel az üggyel. A zsaruk pedig nem remekelnek az ilyen ügyekben. Lehet lekapcsolnál azt a szervezetet, de a húgomat nem kapnám vissza élve.

Az egész napom azzal ment el, hogy terveket szőttem, de valahol mindig találtam valamit, ami miatt megdőlt az egész. Holnap kell elmennem oda, és nincs semmim, amit mondhatnék, vagy adhatnék. Mi van, ha odaállok, és mind a kettőnket megöl? Vagy engem megvernek, és a húgomat öli meg, hogy egész életemben szenvedjek?

Féltem. Belegondolni, és felállni is. Pedig most már muszáj ennem valamit, mert a gyomrom hangos korgása, és a hányinger, amit nem tudok elnyomni kezd idegesíteni. Kinyitottam a hűtőt, de ezzel egy időben kopogást hallottam az ajtó felől. Vállat vontam, és elővettem egy fej salátát, de a kopogás megint megütötte a fülem. Oda fordultam, és felvettem egy nagyobb kést.

- Ki az? - a kilincsre fogva feltéptem az ajtót, és a kést magam elé szegeztem.

- Hé! - jött az ismerős hang. - Ne bánts! Csak én vagyok.

- Nem nyugtattál meg - feleltem. Ő az a férfi, aki NamJoonnal volt az étteremben.

- Beszélgetni jöttem. A nevem Jungkook. Tedd le azt a kést, rosszul áll a kezedben. - Lepillantottam, és csak akkor vettem észre, mire célzott. Pengével felfelé volt a kezemben. Ráadásul sikerült kifognom azt, aminek megsérült a markolata, így a tenyeremből szivárgó vér beszennyezte a ruhámat.

- Nagyszerű - hagytam ott a férfit. Visszamentem a konyhába, bedobtam a mosóba a kést, és a hideg víz alá tettem a kezem.

- Mit művelsz?! - kiáltotta mögülem. Megfogta a csuklómat, és elvette a vízsugár alól a kezem. - Minél tovább mosod le, annál több ideig vérzik. De ha hagyod, hogy ráalvadjon a sebre, előbb el fog állni.

- Mi vagy te, valami orvos? - szegeztem felé a kérdést, miközben szúrós pillantásokat vetettem a kezem felé. Értette a dolgot, rögtön elengedett. - Mit akarsz tőlem?

- Gyere haza velem. Holnap segítünk kiszabadítani a húgodat. Élve - tette hozzá. Felnevettem, és keresztbe fontam magam előtt a karom.

- Megmondtam, hogy nekem nem kell annak az embernek a segítsége. Miért bízzak meg bennetek? A világ legaljára épített palotátokból ítélitek el az embereket, mintha istenek lennétek. Hányok az ilyentől.

- Igen, tudom, hogy nem vagyunk tisztességesek. Tudom, hogy mit gondolsz rólunk. De nem úgy nézel ki, mint akinek van akár egy olyan terve is, amivel ki tudnád szabadítani a húgod. - Elfordultam, és nyeltem egyet. Túl jó ez a pasas. - Nézd, őszinte leszek. Együtt érzek veled - felkeltette a kíváncsiságomat, ezért visszanéztem rá. Arcáról tényleg az jött le, hogy most nem akar átverni. - Régebben én is bajba kerültem. Nekem is van egy húgom, JeongMi a neve. A mi szakmánkban nem ritka, ha elrabolnak valamit. Tíz után már nem számoljuk, de nem ez a lényeg - rázta meg a fejét. Nagyon könnyen elkalandozik, ahogy látom. - Őt is elvették tőlem. Én pedig egyedül voltam. Az anyám rám bízta őt, én pedig nem vigyáztam rá. NamJoon segített nekem. Visszaszerezte, és azóta neki dolgozunk. Vigyázunk egymásra.

- Azt akarod nekem beadni, hogy ti egy nagy család vagytok?

- Azok vagyunk - felelte komoly hangvétellel. Miért ilyen hasonló az ő története az enyémhez? Tutira most látom őt először, mégis.. A húga, az anyja. Nem szabad ebbe túl sokat képzelnem. Kinőttem már a gyerekes ábrándokból. Az élet csak így akar pofon csapni, és közölni velem, hogy ami az én családomban történt tragédia, nem extra dolog a mai világban.

- Nem akarok tartozni neki - feleltem kétségbeesve. Éreztem, hogy ezt a csatát már most elvesztettem, csak a büszkeségem nem engedi, hogy ennyivel beadjam a derekam. - Gyűlölöm azt az embert.

- Tudom. De itt most nem te vagy a lényeg. Hanem a húgod. Gyere velem.

- Miért vagy ilyen kedves, Jungkook? - biccentettem oldalra a fejem. A férfi csak elmosolyodott, és megindult az ajtó felé.

- Az emberségem megmarad, legyek akárhol. - Erre büszke lehet. Nem olyan, mint NamJoon. Küzd a lelkéért, és meg is tartotta, pedig egy olyan világban él, ahol ez elítélendő. Nem is értem, hogy maradt még életben.

Gyorsan átértünk a város másik végébe, ahol a magánbirtok volt. Nem lepődtem meg, mikor egy palotaszerű házhoz parkolt le. Csak azt furcsálltam, hogy hagyta látnom az utat. Azt hittem, beköti a szemem, vagy megkér, hogy addig aludjak egyet. Jungkook nem a legjobb ember a maffiába. Ha más csak egy kicsit is tökösebb lenne nálam, ezek után futna a rendőrségre, hogy megvan a rejtekhelyük.

Ahogy beléptünk, szembetaláltam magam NamJoonnal, aki egy újsággal a kezében jött le a lépcsőn. Nagyon meglepődött, mikor meglátott, talán még nem is láttam ezt az arcát. Jungkook mögém lépett, és megfogta a vállamat, amitől teljesen megfeszültem. Bajban vagyunk?

- Ő mit keres itt? - kérdezte a férfitól.

- Segítenünk kell neki.

- Mintha a válaszom az lett volna, hogy nem - tette csípőre a kezét. Hallottam, hogy Jungkook nyel egy nagyot. A keze remegett. Ezek szerint ő is tart a főnöke haragjától.

A kínos csendet semmi kedvem sem volt megtörni. Nem is tudtam volna mivel. Ezért nem értettem, miért én érzem magam szarul. Libabőrös lettem, és nem tudtam levenni a szemem NamJoonról. Aki egy idő után sóhajtott egyet, és felmutatott a fenti folyosóra.

- Kísérd a vendégszobába. Holnap reggel nyolckor indulunk.

- Köszönöm főnök! - ujjongott Jungkook, ami rólam nem mondható el. Tolni kezdett, majd mellém érve húzni, amíg el nem értük azt az ajtót. - Itt fogsz aludni. Holnap keltünk majd. Ruhát pedig...

- Nem kell - állítottam le. - Nem fogom összepiszkolni az ágyat ne aggódj. Nem akarok aludni.

- De én nem is ezért mondtam - biggyesztette le az alsó ajkát. - Próbálj meg pihenni. Holnap szükség lesz az eszedre - bólintottam, de eszem ágában sem volt engedelmeskedni. Jungkook egész szimpatikus, a maga sötét módján, de NamJoon-ban nem bízok.