- Kis kurva! Miattad elvesztettem a munkásaimat! - rúgott belém. Az ötödik után nem számoltam, a fájdalom szétterjedt a testemben. Mintha visszakerültem volna a legelejére. Mikor lebuktam a munkám miatt, és megvertek, mert azt hitték, férfi vagyok.

- Nőket dolgoztatni nem erény - vágtam vissza. Csodáltam, hogy tudtak koreaiul, de talán jobb lett volna, ha nem értünk szót. Így is el akarom küldeni őket a halál faszára. Finoman és nőiesen mondva.

- Adjatok egy pisztolyt - állt fel, és ment oda az egyik falnál álló emberéhez.

- Talán nem kéne megölni. Chang így is panaszkodott a kevés áru miatt. Sokat nem érhet, de a pénz az pénz. A külföldieket viszik mint a cukrot.

- Ezt biztos nem fogják - köpte felé a szavakat, majd lenézően rám pillantott. - Bár igazad van. Ha agyon lőném, utána még takaríthatnánk is utána. Küld el Chang-hez. Mond meg neki, hogy csináljon vele amit akar.

A következő pillanatban már csak azt éreztem, hogy egy zsákkal a fejemen vonszolnak el, és a fejemre mért erős ütéstől szépen lassan elvesztem a kontrollt. Nem így terveztem. Nem így kellett volna lennie. De legalább a gyerekek biztonságban vannak. Remélem. Bárcsak ki tudnám valahogy deríteni.

Lassan mozgatni kezdtem a lábam, de a kezem olyan erősen hátra volt feszítve, hogy a fájdalomtól rögtön felébredtem. Egy sötét pincében találtam magam, meglepően puha matracon. Nem voltam egyedül, körülöttem nők ültek, és engem figyeltek. A nyakamon hideg fém érintését éreztem, hamar rájöttem, hogy meg vagyunk kötözve. A falhoz erősítettek rövid pórázra, mint valami kutyát.

- Lorett? - hallottam meg a nevem, ismerős hangon. A lány kikúszott az ágyon addig, ameddig a láncai engedték, és nagy mosollyal az arcán rám nézett. - Te vagy az?

- JeongMi! - nehezen bár, de én is így tettem, hogy közelebb legyek hozzá. - Mi ez a hely?

- El fognak minket adni. A matrac csak azért kell, hogy ne látszódjon rajtunk az embertelen bánásmód.

- Nem, ezt végképp nem fogom hagyni - odalépegettem a falhoz, és elkezdtem rángatni a láncomat. A hely régi volt, a plafon omladozott. Nem fog rám dőlni, de talán van annyi esélyem, hogy kiszakad, és oda tudok menni JeongMi-hez.

- Felesleges, csak magadnak okozol fájdalmat - mondta nekem a mellettem levő lány. Én mégsem hagytam abba. A kezemet fogva tartó bilincs felsértette a csuklómat, de az utolsó hátravetődésemnél, amibe beleadtam mindenem, amimet csak tudtam elérte a célom. A lánc eleje kiszakadt karikástul a falból. Rögtön átmentem JeongMi matracára, hogy megnézzem az milyen állapotban van. De csalódottan vettem észre, hogy itt már javítottak a fal állagán. Ezt nem fogja tudni kitörni.

- Még ha ki is szabadítanál, nem tudnánk hova menni. Őrök állnak minden ajtónál, be van kamerázva az egész hely. Innen csak akkor szabadulunk, ha eladnak minket.

Amint ezt kimondta, kinyílt az ajtó. A lányok halkan sikoltoztak, a falhoz lapultak és összehúzták magukat, mintha ott se lennének. JeongMi is így tett, én viszont elé ültem, és felmértem a férfiakat, akik bejöttek hozzánk.

- Mi a fene - nevetett fel az egyik, mikor meglátott. - Van bőr a képeden. Ezek szerint ismeritek egymást.

- Ez az a csaj, akit nem akartak ideküldeni - suttogta a fülébe a másik, de voltak olyan közel, hogy halljam.

- Megértem miért. Nem ér sokat, ha egymagában adjuk el.

- Mit javasolsz?

- Egyet fizet kettőt kap estét fogunk tartani. Ők lesznek az elsők - mutatott ránk. Nagyot nyeltem, mikor megrántották a láncomat, és JeongMi-val együtt kihúztak minket a folyosóra. Olyan világos volt minden a sötét pincéhez képest, hogy egy pillanatig nem is láttam semmit az előttem sétáló férfin kívül.

A szemünk elé szemfedőt raktak, a kezünket elöl kötözték meg, és a fehérneműn kívül semmilyen ruhadarabot nem hagytak rajtunk. Éreztem, hogy JeongMi itt van mellettem, ugyanis a lánccal összekötöttek minket. Legalább nem hagyom el. Valamit ki kell találnom, hogy végre megszabaduljunk a rabságtól.

Hideg levegő csapott meg, ugyanakkor a kőpadló amin eddig lépkedtünk meleg fa anyagra váltott. Még szemfedőn keresztül is éreztem a fényeket. Kiértünk a színpadra. Rosszullét fogott el, és félelem, amiért nem látok, de mindenki más igen. Tudom, hogy férfiak előtt vagyok ilyen gyér ruhában, akik undorodva fognak rám nézni. Nem kéne, hogy érdekeljen, mégis felfordul tőle a gyomrom.

- A ma estét egy egyet fizet kettőt kap akcióval kezdjük. Mi legyen a kezdő licit?

- Nekem csak a bal oldali kell! A másikat éheztessék még egy kicsit!

- Így van, egy ilyen jó nőhöz miért raknak egy akkora szerencsétlent, ez így nem ér!

Jó páran felszólaltak, de nem figyeltem rájuk. Tudtam, hogy rám gondoltak, mégse tehettem semmit. Beharapott ajkakkal vártam, hogy a mellettem álló férfi lecsitítsa őket, és kitaláljon valami mentséget. Ekkor hallottam meg egy ismerős hangot, aki egy elég borsos árat mondott értünk. Fogalmam sincs, miért tűnt közelinek. Lehunytam a szemem, de nem tudtam arcot társítani a hanghoz. Mégse féltem, mert tudtam, ismerem valahonnan.

- Vigyed csak, én megvárom a jobbakat! - kiáltotta az egyik.

- Akkor a két lány elkelt a tizenhármas vevőnek.

Ismét húzni kezdtek minket, de most a másik irányba. Levezettek a lépcsőn, be egy szobába. Mielőtt azonban lekerülhetett volna rólunk a szemfedő, betakart minket egy lepedőszerű anyaggal.

- Komolyan mondom. Mégis mit kerestek ti itt?

Levette szememről a kendőt, és leültetett minket a padra. Hamar felfogtam, ki is állt előttünk, de JeongMi mondta ki a nevét. Én döbbenetemben még levegőt venni is elfelejtettem.

- Hoseok?

- Egész nap, kicsi Jeon - mosolyodott el. Eloldozta a kezünket, és az órájára pillantott. - Bevallom ma mindenre számítottam volna, csak rátok nem. Menjünk, lesz miről mesélnetek.

Kivezetett minket a kocsijáig, ott pedig kinyitotta az ajtót, hogy beengedjen. Mind a ketten hátra ültünk, de amíg én balra húzódtam, JeongMi középre huppant, és a vállamra hajtotta a fejét. Karomat szorongatva utazott végig, csendesen, lehunyt szemekkel. A történtek után nem tudtam magamhoz térni. Kettőt pislantottam, és már ki is értünk a városból, Hoseok pedig leparkolt egy gyönyörű ház elé. Két emeletes krém színű, a barna fakerítés pedig csak otthonosabbak mutatja.

Amint beértünk, elkiáltotta magát, de sajnos kínaiul, amiből semmit sem értettem. Pár másodperc után egy alacsony fekete hajú nő jött ki a konyha felől, és meghajolt előttünk.

- Nem beszéli a nyelvet - pillantott ránk Hoseok.

- Mi se - vágtam vissza, ő pedig megértően bólintott, és elkezdett társalogni a nővel. - Ő a felesége? - kérdeztem JeongMit.

- Igen, azt hiszem.

- Chu készít nektek fürdővizet. Adok addig ruhát, amiben alhattok. Holnap hazaviszlek titeket.

- Miért mentettél meg? - Hoseok hátat fordított nekünk, hogy elinduljon, de JeongMi kérdésétől megtorpant. - Azt hittem, te kiszálltál ebből a játékból.

- Így van. Te azt hitted. De nem így van. Időről időre lejárok oda, és megveszek pár lányt.

- Miért? - kérdeztem. Visszafordult, és kinyújtotta a kezét a felé közeledő feleségéért. Magához húzta, és felé biccentett.

- Így ismertem meg őt is. És most boldogok vagyunk, a kislányom úton van, mi kellhet még? - lenéztem a nő hasára, de semmit se láttam, ami arra adna indokot, hogy terhesnek nézzem.

- Akkor ennyi? Megveszed őket, és elengeded?

- Igen - bólintott. - De veletek más lesz a helyzet. Tudom, rondán hangzik, de jókor jöttetek. Egy szívességet szeretnék kérni NamJoontól, és úgy látom, nem kell majd tartoznom neki. De most menjetek, kész a víz.