Otthon amint belenéztem a feljegyzésekbe, rögtön megtudtam, miért intett óva a főnököm. A mostani ügyem, egy eléggé érzékeny téma lesz, elvégre egy olyan ember után kell majd nyomoznom, akit a világ szeret és tisztel.

Kim NamJoon az egyik legnagyobb szórakoztatóipar feje. Akik vele szerződtettek, mind híresek lettek, és most valahol a ranglétra legtetején állhatnak miatta. Senkinek sem kell megmagyaráznom azt a feltevést, hogy minden ilyen jómódú embernek vannak piszkos kis titkai, és most nem arra gondolok, hogy mit művel az ágyban.

Már alig vártam, hogy holnap legyen, és útnak indulhassak. Tudom, hogy higgadtnak kellene lennem, mert nagyon veszélyes lesz utána nyomoznom, de minden pénzt meg fog érni. Úgy érzem, ez most más lesz, mint a többi, és nem csak azért, mert végre megkaptam azt, amit akartam: egy nagyobb ügyet. Mintha a főnök meghallotta volna a kérésemet.

Este alig bírtam aludni. A kamerám képeit böngésztem, és töröltem ki a nem fontos képeket, nehogy az legyen a bökkenő, hogy betelt a memória. Ami szinte lehetetlen, mivel elég nagy ahhoz, hogy több ezer képet elraktározzon, de biztos ami biztos. Legalább most ezzel is megy az idő.

Hajnalban indultam, mert az aktában levő utolsó feljegyzés szerint, ma lesz egy tárgyalása, de nem tudni, hogy kikkel, ami azért elég gyanús. Az ilyet jóval előre meg szokták beszélni annak érdekében, hogy mindenki ott tudjon lenni, most meg még a tárgyaló feleket sem tudjuk? Biztos vagyok benne, hogy ma fog a kezemre játszani, és valami illegálisat tenni.

Fogalmam sem volt, mikor ér majd oda, és kikkel, ahogy azt sem tudtam, mekkora veszélyben leszek. Ezeknek a férfiaknak minden bizonnyal testőreik is lesznek, vagy ami rosszabb fegyvereik, amik ellen még az én gyorsaságom se segíthet. Leültem a kijelölt ház melletti utca peremére, és megigazítottam a hajam, nehogy valaki észrevegye, hogy ez csak paróka. A szorító miatt alig kapok néha levegőt, ezért összegörnyedt testemet kihúzva nagyot szippantottam a város reggeli illataiból. Ilyenkor nyitnak a pékségek, és a cukrászda is, szóval van itt mindenféle édes illat.

Igyekeztem minél jobban eldugni a kamerámat a kardigánom mögé, mert azért valljuk be, ha egy ilyennel meglátna valaki, az elég gyanús lenne. Nem tudom mennyire hinnének nekem, ha azt mondanám, hogy fényképésznek készülök, és most épp a dokumentummunkámat csinálom a városról. Még elmondani se tudnám, már kék-zöld lennék, mint a múltkor, ezért most inkább csak meghunyászkodva figyelek.

Ahogy egyre több ember és kocsi került az utcákra, úgy nekem is egyre jobban kezdett görcs keletkezni a gyomromban. Éreztem a tekinteteket, amik rám szegeződnek, hogy miért is ülök egymagam a padkán, és hiába is próbáltam, nem tudtam nem észrevenni. Utálom, ha néznek, legyen az bárki.

Vajon mennyi idő lehet? Órám, telefonom nincs, csak a munkahelyemen, de azt nyilván nem vihetem haza, a kamerán pedig nem állítottam be, hogy jelezze, mert feleslegesnek tartottam. Csak elterelné a figyelmem, mikor épp fókuszálok.

Egy fekete autó gördült be a zsúfolt utcába, és fékezett. Mondanom sem kell, hogy pont a ház mellett szálltak ki a szintén feketébe öltözött úriemberek, és meneteltek be a rozoga épületbe. Ez már egy bizonyíték, hogy nem tárgyalni mennek. Egy ilyen helyre még én se tenném be a lábam, ha nem lenne hol aludnom, elvégre mindjárt összedől.

Megvártam, míg mindegyik bemegy, majd átmentem a zebrán, és én is beszivárogtam az ajtón, de a hosszú folyosón olyan halkan és lassan lépkedtem, mint egy most járni tanuló gyerek. Féltem, a szívem a torkomban dobogott, és ez miatt alig hallottam valamit. Először csak nevetgéltek, mintha minden jól menne, de utána hallottam egy furcsa nyögő hangot, és tompa koppanást.

- Kérem! Ne! - kezdett el rimánkodni egy eléggé vékony hangú férfi, de ahogy hallottam egy jókora pofon után elhallgatott. Lehasaltam a hideg kőre, és amennyire csak tudtam, kitoltam a fal mentén a kamerát, hogy belássak. Szerencsére, mikor fotóz semmilyen hangot nem ad ki, így hacsak nem néznek hátra fele, nincs esélyük észrevenni.

- Szemet szúrtál a főnöknek. Azt hitted megúszod azzal, hogy elmenekülsz? - A magasabb férfi meglengetett a földön heverő előtt egy lapot, és a szeme láttára tépte szét. Megpróbáltam ráközelíteni, így rájöttem, hogy egy repülőjegy volt.

- Megteszem amit kért! Bármit! - folytatta, de a mellette álló belerúgott a hasába, a férfi pedig vérét felköhögve görnyedt össze, már amennyire a lekötözött teste engedte.

- Már nem érdekled őt. Minden, amit megígértél neki, hazugság volt. És mi nem szeretjük a hazugokat. - Felhúzta a fegyverét, és a fejéhez irányította, de ekkor a férfi minden fájdalmát leküzdve felült, és rémület teljes szemekkel vizslatta a másikat.

- Nem tehettem mást! Engem is megfenyegettek!

- Ki? - nevetettek fel a szobában levők, kivéve azt, aki a fegyvert tartotta.

- A nevét nem tudom, de-

Lelőtte. Hidegvérrel megölte az előtte térdelőt, aki erőtlenül hullott a földre. Vére beterítette a padlót, ahogy szivárogni kezdett a fejéből, én pedig megfagytam a félelemtől.

- Azt hiszem ennyi volt uraim. Intézzék úgy, hogy öngyilkosságnak tűnjön. - adta ki parancsba, majd még egyszer a férfire nézett, ám én ekkor már felálltam, és amilyen gyorsan csak tudtam kifutottam onnan. Meg sem álltam, egészen a másik utcáig, ahova befordultam, és lecsúsztam a fal mentén. Még mindig hallom azt a könyörgő hangot, majd a mély és vérfagyasztó puffanást, amit a puska adott ki. Félrevezettek, NamJoon nem volt itt, és még csak azt sem tudtam kideríteni, hogy ezek az ő emberei, vagy egy teljesen más ügybe kevertem magam. Mindenesetre most az egyszer megfogadom a főnök engedelmét, és bizonyíték nélkül fogok hazamenni. Ez nekem sok volt.