Azt hinné az ember, hogy egy ilyen beszélgetés után rögtön lehúzza rólam a nadrágot. De nem így lett végül. Leszállt rólam, és az ablakhoz ment. Elmondta, hogy mostantól itt fogok élni, annak érdekében, hogy eleget tegyek az ígéretemnek. Ezt akkor még csak egy szájhúzással reagáltam le, mert számítottam rá, ugyanakkor a következő dologra amit mondott.. Na arra már nem.

Arra kért - jó vicc lenne-, szóval arra utasított, hogy mondjak fel a jelenlegi főnökömnél. Mivel náluk fogok ,,dolgozni" nem lesz időm azokra a baromságokra. Ezzel a két szóval felhúzott annyira, hogy kifaroltam a szobából oda, ahonnan jöttem. Nem is láttam a reggelinél, ahova csak köszönőben ugrottam be. Nem akartam enni. Nem akartam hozzájuk tartozni. Pedig lényegében, ezzel már elkéstem.

- NamJoon adott pénzt - zökkentett ki Tae, aki épp most fordult be az iroda utcájába. - Ezek után átmegyünk a házhoz, és kifizetjük a hiányzó összeget, hogy ki tudj költözni.

- Remek. Még egy dolog, amivel sakkban tud tartani - forgattam meg a szemem. Minél több dolgot tesz nekem, amit én nem tudnék, minél többször menti meg Jungkook Lizzy-t valamiért... Annál többel fogok tartozni NamJoonnak. Csak abban reménykedem, a húgomat kihagyja a mocskos üzletünkből. Nem kell, hogy úgy nézzem rám, mint egy kurvára, aki eladta magát a jó cél érdekében.

Amint leparkolt, már indultam is be. Megírtam a felmondásom, és azt terveztem, hogy csak úgy ott hagyom az asztalon. Nem lenne idegzetem végigmondani. Szerencsémre a főnök nem volt bent, csak pár női kolléga, akik Hyun asztala előtt álltak, gyertyával a kezükben. Letettem az asztalra a levelet, mellé pedig a telefont, és a kamerámat is.

Talán ez volt a legnehezebb. Az a kamera volt az életem. Sok emlékkel, és munkákkal, amiknek köszönhettem, hogy élek. Nehéz lesz megszoknom, hogy ha hallok valami izgalmas pletykát, ne kezdjek el fotózni vagy videózni.

- Lorett? - hallottam meg a főnököm mély dörmögő hangját. Összeszorult a szívem, mikor megfordultam, és a szemébe néztem. - Mi ez? - állt az asztala elé, és emelte fel a borítékot. Nem kellett kinyitnia ahhoz, hogy leessen neki. Elég volt ránéznie a mellé lepakolt dolgokra. - Felmondasz?

- Igen.

- De hát miért? - leszegtem a fejem, és sóhajtottam egyet. Okosabb lett volna kitalálnom valamit, hogy most ne maradjak némán. Semmi se jutott az eszembe, üres volt a fejem. - Lorett - szólt hozzám lágyan. Felnéztem rá, megadtam neki a tiszteletet, még ha le is akarta szedni a fejem. - Leálltál a NamJoon ügyről, mikor kértelek? - nyeltem egyet. Ennyire az arcomra van írva? Az lehetetlen. - Vagy nyomoztál tovább, és most miatta vagy bajba?

- Nem erről van szó - nyögtem ki végül.

- Nekem nem kell hazudnod. Ha sakkban tart az a szemét, szólj. Van egy ismerősöm az őrsön, elintézzük. Csak mond el.

- Sajnálom. Magán jellegű problémák miatt mondok fel. Tényleg nagyon sajnálom - hajoltam meg. - És köszönök mindent.

Pár másodpercig nem válaszolt, én pedig felegyenesedtem. Végül elfogadta, és leült a székébe.

- Rendben, ahogy akarod. Elintézem a papírokat és kiküldetem - bólintottam, és lassan hátrálni kezdtem az ajtó felé. - De Lorett! - pillantott utoljára rám. - Ide bármikor visszajöhetsz.

Elfordultam, és kimentem. Úgy éreztem, nem tudnék többet ott maradni. Mardosták a szemem a könnycseppek, amik utat akartak törni. De amint beszálltam Taehyung kocsijába, elapadtak, és a szomorúság helyét mély gyűlölet vette át.

- Mi a baj? - nézett a visszapillantó tükörbe. Furcsállta, hogy ha eddig elöl ültem mellette, most miért nem oda szálltam vissza.

- Csak menjünk - válaszoltam gorombán. Bólintott, és elindult. A ház előtt nem engedtem neki, hogy kiszálljon, és bejöjjön velem. Azt mondta, addig megkeresi a pasast, akinek tartozok a pénzzel, és elintézi a dolgot. Ebbe az egybe belementem. Eddig könyörögtem neki, hogy hadd vehessem meg a házat, most meg csak úgy lelépek. Szörnyű embernek tarthatnak.

Nem volt sok holmim, ezért hamar kész lettem. Nekem kellett várnom Taehyungra a kocsi előtt. Mindössze egy bőröndnyi cucc került be a kocsiba.

***

Épp becsuktam a szekrényemet, mikor kinyílt az ajtó, és bejött rajta JeongMi. Rá végképp nem számítottam, úgyhogy eléggé meglepődve fogadtam a mosolygó lányt.

- Jajj ne - döbbent le. - Neked nem mondta, igaz? Az a szenilis vénember! - tette csípőre a kezét. Tátogtam valamit, de hang nem jött ki a torkomon. - NamJoon ma megy egy esti tárgyalásra, és téged is vinni akar. Azért vagyok itt - eddig nem vettem észre, de a kezében valami táskaszerű barna dolog van, a másikban pedig egy vörös ruha. - Sajnos muszáj oda az erős smink, hogy kevésbé legyél felismerhető. És odafelé NamJoon majd elmondja, mi lesz az ottani neved.

- Nevem? Már a sajátomat se tarthatom meg?

- Jelen állásponton nem. Nem szeretnéd, hogy felismerjenek ugye? Az se szerencsés, ha ezek megjegyzik az arcodat. Csak bízz bennem. Itt jó ha megjegyzed, hogy előbb szabadulsz, ha nem szegülsz ellen a parancsnak.

- Akkor sokáig leszek rab - mosolyodtam el. - Ugyanis ami nekem nem tetszik, abba nehezen tudok beletörődni.

- Szimpi vagy - nevetett fel. - Na csüccs - veregette meg a széket, amit utána elém gurított. A hajammal kezdte, amit befont, és egy kontyba tűzött. Még sosem babrált senki a hajammal, ezért nem is tudtam, milyen érzés. JeongMi lágy hangon dúdolt, amíg kész nem lett, majd maga elé fordított, és átvizslatta az arcom. - Úgy örülök neked. Még ha nem is ismerlek.

- Miért? - vontam fel a szemöldököm.

- Mert végre nem én vagyok az egyetlen lány. Bár mindenkinek van saját kecója, néha itt szoktunk dekkolni NamJoon-nál, hogy ne legyen olyan magányos. Befordul tőle, és buggyant lesz.

- Milyen? - kérdeztem vissza.

- Hülye - javította ki magát, mire egyetértően bólintottam. Nem kell ahhoz egyedül lennie, hogy hülye legyen. - Csukd be a szemed - kérte, és már emelte is felém a szempilla spirált. Fogalmam sincs, mit kent fel az arcomra, de úgy tűnt, mintha már órák óta dolgozna rajtam. - Hallottam, hogy te nem a szokványos úton lettél bandatag. Nem muszáj ám erről beszélned, ha bárki kérdezi. Semmi közük hozzá.

- Nem mintha NamJoon ne beszélne. Biztos rajtam csámcsog - húztam el a számat. Nem láttam az arcát, de hallottam, ahogy sóhajt egyet.

- NamJoon megtartja magának a magánéleti dolgait. Mi csak annyit tudunk, hogy te mától itt fogsz lenni velünk. Se többet, se kevesebbet.

- Lehet jobb is így - böktem ki. - Így maximum olyan pletykák fognak szárnyra kapni, amik nem érdekelnek - vontam vállat.

- Kész is vagy - kiáltotta el magát, mire kinyitottam a szemem, és ránéztem. - Nem tudom, mit hiszel rólunk, de majd látni fogod, hogy nem vagyunk olyan rosszak. Taehyung-ot kényszerítették az orvosi pályára, ezért szeretne nekünk segíteni ha megsérülünk. De belül olyan, mint egy gyerek. Csoda, hogy nem rágcsál meg mindent. Jin felnőttnek néz ki, de nem szereti, ha felelősséget kell vállalnia. Összeroppan a nyomás alatt. Jiminnel nem tudom, hogy mennyit találkoztál, de elég kemény gyerekkora volt. Most igyekszik a jelenben élni, és nem beszélni semmi olyanról, ami akár két nappal ezelőtt történt. Jungkook pedig.. Azt biztosan tudod, elvégre rólam is tudtál. - Bólintottam egyet, de JeongMi folytatta. - Anya halála után összetört. Kalitkába akart zárni, hogy megvédhessen. Ezért kerültem be vele együtt a bandába. Úgyhogy azt ajánlom, ne csak azt lásd, amit mutatnak.

- Miért mondod mind ezt el nekem? Miért vagy ilyen kedves velem? - már-már ijesztő ez a túlzott segítőkészség. Úgy viselkedik, mint aki évek óta ismer engem. Lehet, hogy NamJoon kérte meg erre?

- Tudom milyen érzés itt lenni. Nem ismersz senkit és... Én is így kezdtem. Csak velem nem foglalkozott senki. A bátyámra nem számíthattam, magamtól kellett rájönnöm a dolgokra. NamJoont se kérdezhettem, nem akartam zavarni. Ezért, akár akarod akár nem, nem hagyom, hogy veled is ez történjen. Én itt vagyok neked, ha kell valami.

- Az előbbi mesédből.. - tértem vissza rá, mi a ,,ha kell valami" mondatáról jutott eszembe. - NamJoont kihagytad - biccentettem oldalra a fejem.

- NamJoont rád hagyom. Neki annyi arca van, hogy még nem sikerült kielemeznem - vont vállat. - Ezt vedd fel. Hamarosan indulnod kell - nézett a faliórára.