- Hogy érted? - léptem ki mellé. Az istálló üres volt, bárki is volt itt, már elment. - Felismerted hang alapján?

- Neked is borsódzik a hátad a hangomtól. Az ember megismeri az ellenséget - akaratlanul is, de bólintottam. - Menjünk vissza. Nem akarom, hogy pletykák keljenek útra rólunk.

- Az attól függ, ki néz téged melegnek - nevettem fel. NamJoonnak már kevésbé tetszett a hozzászólásom. Csak sóhajtott egyet.

- Nem mindenkit tudsz átverni. Nem szólt, de YongWa tudja, hogy lány vagy.

- Mi? - lepődtem meg. Végignéztem magamon, de nem láttam semmi árulkodó jelet. A hangommal jól tudok játszani, az se lehetett baj.

- Az ember öreg korára megér ezt-azt. Ez jó lecke volt neked, hogy nem mindent te irányítasz. - Azzal fogta magát, és hátrahagyott. Visszament a partira iszogatni, nekem viszont ettől eltekintve se volt kedvem az itteni emberekkel beszélni. Szerencsére észrevettem az öreget, a szalmabálán ülni, egy papírral a kezében. Eléggé kétségbeesett feje volt.

Úgy döntöttem, odamegyek hozzá, és bocsánatot is kérek, amiért átvertem. Mikor meglátott, elmosolyodott, és megpaskolta maga mellett a helyet. Nem volt könnyű, de felmásztam valahogy.

- Mi szél hozott? Miért nem mulatsz a többiekkel?

- Bocsánatot akartam kérni. Nem az volt a fő szándék, hogy átverjem.

- Nem haragszom. Mindenkinek vannak titkai. Azért is nem szóltam rólad senkinek. - Ez furcsa. Ezek szerint NamJoon saját maga vette észre, hogy az öreg tudja, amit más nem. Mindenki, akivel szóba elegyedtem a fényképezés alatt elhitte az álcámat.

- Talán valami baj van? - váltottam témát, a papírra mutatva. Sóhajtott, és bólintott egyet.

- A saját csapdámba estem. Nézz körül - tárta szét a karját. - Itt mindenki ivott már. Senkit se küldhetek haza. De arra nem számítottam, hogy páran hozni fognak plusz embereket. Nem lesz elég a szoba. Azaz inkább az ágy - javította ki magát.

- Én be tudok vállalni egy embert. A szobában, amit kaptam van egy vendégágy - vontam vállat. Végül is nem hinném, hogy sokat fogok este aludni. Egy idegennel pedig talán kicsit megnyugodnék. Pláne, ha NamJoonnak igaza volt, és tényleg beszivárgott ide valaki, akit nem hívtak meg.

- Köszönöm, de még így is kevesebb az ágy.

- Akkor körbekérdezek, ki vállalna még be szobatársat. Úgy tudom, ezek az emberek segítettek magának a tanya körül. Biztos vagyok benne, hogy nem fognak háborogni.

- Te jó ember vagy Lorett - mosolyodott el. Zavartan körbenéztem, de már csak megszokásból. Féltem, hogy valaki meghallja a nevem. A zene viszont pont olyan hangosan szólt, hogy az öreg hangja ne jusson el illetéktelen fülekbe.

***

YeonJun-t kértem meg, hogy segítsen. Én mégiscsak egy kívülálló vagyok, ő pedig a tulaj unokája. Így sikerült pár embert találnunk, akit nem zavarna, ha a jelenlévők bármelyikével együtt kell aludnia egy szobában. YeonJun elmesélte, hogy akik ma megjelentek, nem mind dolgozók. Pénzügyi tanácsadók, néhány rokon, és egy ügyvédünk is volt, aki elég goromba viselkedést tanúsított. Direkt figyeltem a hangjukra, hátha megismerem, ki volt az istállóban, de még csak nem is hasonlított egyik se. Ez azonban nem nyugtatott meg, mert könnyen meglehet, hogy itt van, csak bujkál.

- Hoztam ágyneműt - nyitott be YeonJun. - Te alszol a vendégágyon?

- Oh, igen. - Azaz a földön, mint tegnap. - Úgy gondoltam, bárki is jön át, inkább neki legyen kényelmesebb.

- Nem hiszem, hogy NamJoon igazgató aludni fog. Idegen helyen sose szokott.

- Hogy mi? - álltam fel, és léptem a férfi elé. - Miért pont ő?!

- Hát.. Mert... - kezdett bele, de minden szó után megakadt. Láttam rajta, hogy nem érti, miért lettem ideges. Ha létezik isten, engem tuti az ostora alá állított már születésemkor. Azért vagyok ilyen szerencsétlen. - Papa ötlete volt, mivel ismeritek egymást. Azt hitte, kevésbé lesz kényes a dolog. Nagyon megkedvelt téged.

A következő pillanatban kinyílt az ajtó. NamJoon morcos fejjel nézett végig rajtam, és dobta le a táskáját az üres ágyra.

- Akkor én megyek is. Ha bármire szükségetek van, csak szóljatok. A buli még tart, az összes kaja kint van az asztalon.

Amint kiment a szobából, mintha nem is mondott volna semmit. A fejemben üresség keletkezett, ahogy a férfit bámultam. Ha nem lenne ez a kinézete azt hinném, ő akarta ezt az egészet. Hogy így vágjon vissza, és így mutassa meg a fölényességét. De látom rajta, mennyire nincs kedve neki se hozzám.

- Az akit mondtál - kezdtem bele, hogy enyhítsem a közöttünk kialakuló feszültséget. - Már nincs itt.

- Igazán? Akkor nincs mitől félned - válaszolta hidegen. Bólintottam, de rájöttem, mire akart utalni. Nekem nincs, de vajon Lizzy-nek se? Kihasználva a lehetőséget elővettem az újonnan kapott mobilomat, és tárcsázni kezdtem a számát. Rögtön felvette, ezért megnyugodtam.

- Ha azért hívsz, hogy megkérdezd, hogy vagyok, remekül.

- Látod valahol Jungkookot? Kint szokott állni a fa alatt. - Nem akartam feltűnően figyelni, de észrevette, hogy a nevet meghallva NamJoon teljesen megfeszült. Abbahagyott mindent, és fülelni kezdett,

- Hát.. Igen persze, látom.

- Lizzy - szóltam rá erélyesen. - Ez meg mi volt? Ismerem a te híres ,,hát igen persze" dolgodat.

- Nem az én hibám! - tört ki. - EunJi beteg lett, és hazaküldték. A lövöldözés után pedig félnék egyedül lenni. Ezért..

- Te felvitted Jungkookot a szobádba?!

- Nem, jött ő magától is - motyogta az orra alatt. Erre NamJoon teljesen elveszítette a kontrolt maga felett, és mellém állt.

- Hogy mi?! - felemeltem a kezem, hogy csendre intsem. - Az az idióta kölyök felment hozzá? - háborodott fel.

- Mit vagytok úgy oda, nem fogunk dugni! - obszcén szavától kissé elakadtam a gondolkodásban. Ritkán hallom így beszélni. - Különben is, ti miért vagytok együtt?

- Én dolgozok, Lizzy.

- NamJoonnal egy szobában? Mindegy is, itt a tanárnő, le kell tennem. Holnap beszélünk. - Meg se várta a válaszom, bontotta a vonalat.

- Nem is értem, hogy lehet ilyen felelőtlen! - járkál össze-vissza a szobában NamJoon.

- Ez Lizzy hibája. Ismerem, jó a meggyőző képessége. Biztos vagyok benne, hogy ő hívta fel.

- Jungkooknak lehetett volna annyi esze, hogy nem megy fel.

- Kinyírom - hangzott fel mindkettőnk szájából egyszerre, ami miatt egymásra néztünk. Hirtelen mintha tükörbe néztem volna. Ugyan az az arc fogadott, amilyet én is vágtam. Mind a ketten aggódunk. Elfordultam tőle, és leszegtem a fejem.

- Biztos megvolt az oka - mondtam, hogy védjem Jungkookot. - Fáradt lehet, hisz mióta nem pihent már - NamJoon egyetértően bólintott. Ő tudja a legjobban, elvégre az ő parancsát követi a férfi.

- Igaz ami igaz, eléggé éber alvó. Még ha Lizzy mellett alszik is - végigfutott a gondolattól a hideg a gerincem mentén. - Ha valaki benyit a szobába, azt ő meghallja.

Még a végén kiderül, hogy van szíve. YeonJun, most meg Jungkook. Mondta, hogy fontosak az emberei, és ő is meg akarja védeni a sajátját, de akkor még nem láttam, ez mennyire igaz. Most viszont, egyre inkább hajlok afelé, hogy ez tényleg így van. Ezt nem lehet ilyen jól eljátszani.