Elizabeth lassan sétált az őszi erdőben, lábai alatt ropogtak a lehullott levelek, ahogy a természet csendesen készült a télre. A fák között narancssárga égbolt derengett, látni lehetett a hegyek mögött lenyugvó Napot. Mélyen beszippantotta a magány és a szabadság megnyugtató illatát. Bőrét megcsapta a hideg, a felszabadító levegő csiklandozta, ahogy az körbeölelte őt megborzangatta egész testét. A hétvégi elvonulás egy régóta várt menekülés volt számára  nem csak a város zajától, hanem saját magától is. Senkinek nem szólt a házról, hová megy, és a telefonját is kikapcsolta. Egyedül akart lenni.

Azért jött ide, hogy megírja élete mesterművét. Egy olyan művet, ami végre kiemelné őt a középszerűségből, amitől mások is meglátnák benne a különlegességet. Azonban, ahogy telt az idő, a tökéletesség utáni vágy bénítóan nehezedett rá.

A faház  ami előtt  most ácsorgott, annak régi mohás lépcsője köszöntötte őt először, mintha az idő elfelejtette volna ezt a helyet. Belépett, azonnal érezte, hogy a ház több volt egy egyszerű menedéknél, mintha figyelte volna valami. Talán csak a pókok voltak a sötétségben meghúzódva. Lerogyott az ágyra, és kinézett az ablakon. Túl fáradt volt. A szél vadul kavarta a leveleket, az őszi zápor ritmusa pedig nyugtatóan kopogott az üvegen. Fáradt volt a világ is.

Felakarta kapcsolni a világítást, de észrevette, ez az enyhe vihar lecsapta az áramot. Kisétált a ház generátorához, hogy visszakapcsolja. Útközben olyan volt, mintha a szél követte volna minden lépését és még természetes vörös hajába is játékosan belekapott. Visszatérve a házba, a fa is mintha kétszer nyikorgott volna léptei után. Öreg, minden öreg itt.

Mézes teáját kortyolgatva, abban reménykedett, hogy annak íze, vagy a kinti eső hangja le fogja nyugtatni az idegeit, de mindhiába.

Eizabeth tudta, hogy nem fog tudni írni, amíg nem tesz rendet  elméjébe. Egy utolsó gondolata támadt: a naplóírás talán segíteni fog.

Újra meg újra áthúzta mondatait. A ház falai a pókokkal együtt követi az eseményeket, ha beszélhetnének, most biztos gúnyos kacajjal illetnék meg. A keze már görcsösen szorította a tollat, amikor hirtelen megvágta magát a papírral. Felszisszent, és a vércseppet nézte, ami lassan végigfolyt az ujján, majd le az új naplójának papírjára. Ijedten vette észre, hogy a még megnem száradt tinta összekeveredik a vérrel. Felakart kelni az íróasztaltól, hogy keressen bármit, ami segíthet letörölni a cseppeket a lapról és az ujjáról.

Ekkor vette észre a bordó színű füstöt, ami beszivárgott a szobába.  A füst lassan, de biztosan kezdte körbeölelni a szobát, és minél jobban nőtt Elizabeth frusztrációja és kétségbeesése, annál sűrűbb lett a levegő.

 Az ablakhoz sietett, hogy kinyissa, de az nem mozdult. A levegő egyre fullasztóbbá vált, a félelem pedig egyre erősebb lett benne. Elizabeth próbált nyugalmat erőltetni magára, de a pánik lassan teljesen átjárta. Ekkor meglátta a füst forrását: egy háromszemű macskaszobor állt a kandalló mellett, mindhárom szeméből pulzált ki minden irányba a bordó füst. Idegesen felkapta a szobrot, és a földhöz vágta. A szobor darabokra tört, és a füst egy pillanat alatt eloszlott, mintha sosem lett volna ott, és így tett a szobor is.

Elizabeth lélegzetvisszafojtva figyelte a szobát. Remélve, hogy elmúlt a veszély, megpróbálta lenyugtatni magát. De a feszültsége nem változott, és egy újabb dolog jelent meg. Egy nő állt a szoba túloldalán, háttal neki.

Elizabeth szíve egyre hevesebben vert, miközben lassan közeledni kezdett a nőhöz. Valami belül azonban megállásra késztette. Ahogy a nő lassan megfordult, a tekintete találkozott a sajátjával. Elizabeth torkában dobogott a szíve.  Természetesen vörös haj, finom formájú arc, mint az anyjának. Elegáns, drága, ékkövekkel díszitett és egyben feltűnő ruha volt rajta.

- Anya?

- Nem.

Rájött ez a nő ő volt, vagy legalábbis az, akivé válhatna. A jövőbeli verziója, sikeres, de a tekintete teljesen más volt, rideg, akit megtört az elismerés iránti vágy és a fájdalom. Csak egy üres tessté vált, csillogó kinézettel felruházva. 

Egy ideig csak lélegzetvisszafolyta nézték egymást, amíg a hasonmása hirtelen meg nem támadta. Gyorsan vetődött felé, és nem figyelve, megbotlott egy székbe, mely kettejük közt volt. De nem adta fel, lassan és kísértetiesen haladt tovább Elizabeth felé. A földön kúszott, hamar elérve és megragadta a lábát. Elizabeth érezte a hideg, bénító szorítás, mintha kicsavarná belőle az életet. Levegő után kapkodott, ahogy a szoba falai szűkülni látszottak körülötte. A hasonmása ott feküdt a földön, és kétségbeesettek kapaszkodott a lábába, mintha maga is próbált volna menekülni attól, amit képviselt. A szíve zakatolt, és mindent elborított a pánik.

– Megkell, hogy öljelek! – kiáltotta a hasonmás, miközben egyre erősebben markolta a lábát. – A gyenge nem élhet!

De Elizabeth minden erejével próbálta lerázni magáról ezt a kétségbeesett jövőképet. Tudta, hogy ha nem szabadul meg tőle, akkor örökre csapdában marad, és ez a tudat adott neki erőt ahhoz, hogy kiszabadítsa magát a fogásból.

Amint képes volt, elkezdett rohanni az ajtó felé. Mikor elérte, a kulcs elfordult a zárban majd elpárolgott, mintha egy láthatatlan erő tartaná fogva. Rángatta a kilincset, csapkodta az ajtót, de az meg sem mozdult. Az ajtóval együtt az ablakok is csattanva záródtak be, a szoba szinte egy börtönné változott. Elizabeth pánikja egyre fokozódott, ahogy az épület egyre inkább ellene dolgozott.

A hasonmása most már könyörgött a lába köré csavarodva.

– Ha elmenekülsz örökre gyenge maradsz! Kérlek had könnyítsem meg a dolgodat!

Ekkor eszébe jutott, hogy amikor megérkezett, látott egy üvegházat a kert végében.  Gondolta ott biztonságba lehet. Kétségbesett volt,  csak azt remélte, hogy az a hely békével töltheti el, ahogyan korábban elképzelte. Az üvegház tűnt az egyetlen menekülési lehetőségnek.

Az ablak felé rohant. Nem maradt más választása, mint kitörni. Testével nekiugrott az üvegnek, és teljes erejéből átzuhant rajta. A szilánkok szanaszét repültek, néhány darab a bőrébe is belefúródott, vérző sebeket ejtve, de nem állt meg. Nem törődött a fájdalommal, csak futott a kert felé, míg végül odaért az üvegházhoz.

Amikor belépett, remélte, hogy végre megnyugodhat. A kinti eső zaja elnémult idebent. Az üvegházközepén régi zongora állt, körülötte eldobált, félbehagyott kották hevertek mindenhol. Elizabeth azonnal felismerte a kották hasonlóságát saját regényeihez, mindegyik elindult egy gondolattal, de sosem fejeződött be. Minden egyes elrontott dallam egy újabb próbálkozás volt, amely soha nem ért célba.

A zongora  fedél felvolt nyitva, és ahogy Elizabeth egy lépést tett felé, magától kezdett játszani. Az első néhány hang tiszta volt, de ahogy folytatta, a dallam egyre zavarosabbá, kuszábbá vált, mintha az egész zene szétesne. Elizabeth összerezzent, a hangok fájdalmasan fúródtak a fülébe.

Egy hirtelen szél ami a huzattal jött felkapta a kottákat, és azok örvényleni kezdtek a levegőben, minden lap kaotikus táncot járt, összekeveredve, egy értelmetlen káoszba fulladva. Elizabeth tehetetlenül nézte, ahogy minden szétesik körülötte, a zene pedig fülsüketítően erősödött. A zongora dallamai összezavarodtak, és a gondolatai is anarchikusabbá váltak.

A zene hangosabb lett, káoszos akkordok törtek elő a zongorából, mintha a hangszer maga is dühöngött volna a tökéletlenség miatt. Elizabeth próbálta felfogni a dallamot, megérteni, hogy mi történik, de minden pillanattal csak még jobban összekuszálódott minden.

A szél és a zene együtt játszott vele. Elizabeth kétségbeesetten próbálta elakpni a lapokat, de minél jobban igyekezett, annál nagyobb lett a zűrzavar. Elizabeth szédülni kezdett, és térdre rogyott a földön. Teljesen összezavarta a fülsüketítő zaj és a szálló kottalapok kavalkádja. 

Ekkor a kottalapok hirtelen lehullottak, és minden mozdulatlanná vált. Csend lett.

Elizabeth felnézett, és meglátta a nőt újra, aki most egy tükröt tartott maga előtt. A nő hátborzongatóan nyugodt volt, előző hangulatához képest. Szinte természetellenes csend vette körül őt.

Elizabeth lassan felállt, közeledni kezdett hozzá. Ahogy közelebb lépett, belenézett a tükörbe. Ám döbbenten tapasztalta, hogy nem látja a saját tükörképét. A tükör üres volt, mintha ő maga eltűnt volna a világból.

Az üreség súllya a lelkére telepedett.  Ekkor a tükörkép lassan változni kezdett. Az ürességből előbukkant valaki más...

Az anyja arcát látta meg a tükörben.

Az anyja mindig ott volt, mindig figyelt, és mindig a legjobbat várta el tőle. Elizabeth teste megmerevedett. Szemei előtt újra átélt minden kritikát, minden tökéletlenségét, amelyet az anyja szóvá tett. Minden kudarc, minden apró hiba ott tükröződött az anyja tekintetében. Mindig is elvárásokat támasztott vele szemben, sosem volt elég jó, sosem tudta elérni a kívánt tökéletességet.

– Ugyanaz a senki vagy, aki mindig is voltál. –  Az anyja hangja halk volt, de annál keményebb. – Próbáltalak formálni, próbáltam, hogy valaki legyél. Azt akartam jobbá válj... jobbá, mint bárki más. De látom nem sikerült

Elizabeth szemei megteltek könnyel, ahogy minden régi sebet feltéptek ezek a szavak. Az anyja hidegen folytatta.

– Elfogadhatnád, hogy soha nem leszel elég. Soha nem fogsz megfelelni senkinek, még magadnak sem. Miért küzdenél tovább? Megszabadíthatlak ettől a tehertől.

 Elizabeth teste megmerevedett, mintha minden ereje elszállt volna. Az anyja kinyújtotta kezét, egy sima és baljós mozdulattal, mintha egy ajánlatot tett volna.

– Csak fogd meg a kezem... és minden szenvedésed véget ér. Minden elvárás, minden fájdalom elmúlik. – A hangja szinte megnyugtató volt.

Elizabeth tétovázott. Az ujjaival már majdnem megérintette az anyja kezét, de hirtelen visszarántotta magát. Az elméjében zúgó gondolatok összekeveredtek, mint a korábban kavarodó kottalapok. Nem akarta feladni. Valahol mélyen benne még mindig volt egy szikrányi remény, hogy képes lesz elérni valamit az életben. Hogy talán egyszer elérheti azt, amit mindenki – és legfőképpen ő maga  elvárt tőle.

– Nem akarom... – suttogta Elizabeth, de a hangja megremegett.

– Nem akarod? – ismételte meg az anyja, most már keményebben, mintha egyre türelmetlenebb lenne. – Nézz magadra! Nézd, hová jutottál a saját küzdelmeddel. Csak szenvedsz. Minden egyes nap egy újabb kudarc. Miért nem engeded el ezt a felesleges harcot? Miért nem engeded meg magadnak a békét?

Az anyja alakja lassan közelebb lépett hozzá, mígnem az kilépett a tükörből. Elizabeth megpróbált hátrálni, de a jelenés megbénította. A félelem és az önmarcangolás keveredett benne.

Az anyja halkan, gyengéden beszélt tovább. 

– Megszabadítlak, Elizabeth. Végre elengedheted ezt a fájdalmat. Nincs többé szükséged erre a küzdelemre. Csak fogd meg a kezem... és minden rendben lesz.

Elizabeth már nem tudott gondolkodni.  Az anyja szavai, életében először, annyira megnyugtatónak tűntek. Kimerült volt, a megfelelési kényszer és a küzdelem végleg megtörte őt.

Végül lassan kinyújtotta a kezét, és kezet fogott az anyja alakjával.

Az érintés pillanatában mély, dermesztő hidegség öntötte el a testét. Összerogyott, homloka tompa puffanással ütődött a padlóhoz. Egy vékony vérpatak indult meg a fejéből, lassan szétterülve. A világ fokozatosan elhomályosult körülötte, míg végül teljesen sötétbe borult.

A földre hullott papírlapok amelyeket korábban az írógépépe helyezett elkezdtek szálingózni a levegőbe és mikor földet ért, elkészült állapotban hevert a földön.... mégis mindhiába, valószinűleg soha senkinek nem lesz szerencséje elolvasni. Ezt volt az ára a hőn áhítozott elismerésnek. A mestermű címe vérrel festve jelent meg a lap tetején: A véremből lettél...