Vee

Milyen dolog az, hogy arra kell ébrednem, valaki tőrt szorít torkomnak. Csípőmre egy test súlya nehezedik, miközben előrehajol, árnyékot vetve arcomra. Komótosan nyitom ki szememet, és a vörösen örvénylő szempárba tekintek.

– Mi a gond, talán nem volt kielégítő az éjszaka? – Kérdezem mosolyra húzott szájjal.

– Meg se említsd! Nem történt semmi! – Sziszegi dühösen, és a pengét erősebben szorítja torkomnak, mitől pár csepp vérem kiserken.

– Pedig én emlékszem, ahogy a kéjtől vonaglottál alattam – cukkolom tovább.

– Soha többet nem fog előfordulni!

– Pedig már azt hittem, újra akarod élni az éjszakát... – Teszem combjaira kezem, és hüvelykujjammal körkörösen simogatni kezdem.

Ennyi kellett ahhoz, hogy elbizonytalanodjon. Szorítása enged, szeme zavarodottá válik, és szaporábban veszi a levegőt. A helyzetet kihasználva fordítok helyzetünkön, kezeit leszorítom, és szemügyre veszem. Rendetlen kócos haja a fehér párnára hull, mi még jobban kiemeli sziluettjét. Lejjebb vezetem tekintetemet, és megfigyelem hófehér bőrét, kidolgozott felsőtestét, és kívánatos kockáit.

– Engedj el! – Kiálltja.

– Én ugyan nem! – Nevetek fel. – Akkor megint letepernél. – Nyalom meg ajkaimat.

– De csak azért, hogy megöljelek! – Emeli fel fejét, és haragtól lángoló tekintettel néz szemeimbe.

– Folyton ezt hajtogatod, de nem teszel semmit! – Hajolok le, és megnyalom érzékeny nyakát. – Nem gondolod, hogy fel kellene adnod a próbálkozást?

– Soha! – Jelenti ki. – A halálodat akarom, semmi mást!

– Hazudsz! És ezt te is tudod! – Nyomom ágyékomat az övének. – Már ennyitől beindultál! – Suttogom.

– Az... Az csak a reggeli merevedés, nem több.

– A helyedben én is ezt mondanám! – Nevetek kínlódásán.

Felemelem fejemet, és pillantásomat rászegezem csóktól duzzadt ajkaira. Olyan finom volt a múlt éjjel, vajon most is olyan? Teszem fel a kérdést magamnak. Tétovázok, végül döntésre jutok, és duzzadt párnáira hajolok. Puhatolózva kóstolgatom, várom, hogy válaszoljon érintésemre. Nem telik bele sok idő, és halk nyögés hagyja el száját, mit én kihasználok, és nyelvemmel vadul behatolok. Nyelvünk játékosan kergetik egymást, néha ő kerül fölénybe, néha én. Mikor már teljesen megfeledkezik magáról, gyengül ellenállása, ezért elengedem karjait, mit nyakam köré fon.

Legszívesebben örökké így maradnék, de nem tehetem. Szánalmasan visszavonulót fújok, felpattanok, és lerántom a függönyöket az ablakról. A fény keresztezi egymást, így ő az ágy fogságában reked.

– Te átkozott! – Szitkozódik, miközben szorosan a falhoz tapad. – Meg akarsz ölni?

– Mi a baj? Te is az életemre törsz! – Billentem oldalra fejemet. – Ráadásul, ha meg akarnálak ölni, már halott lennél.

– Akkor mi ez? – Mutat a fény felé.

– Természetes börtön! – Vigyorgok le rá, miközben egyre kisebbre húzza össze magát. – Ha elég szorosan a falhoz simulsz, nem lesz semmi bajod, míg le nem megy a nap.

– És te addig mit fogsz csinálni? – Kérdezi dühösen.

– Szerinted? –­ Kérdezem. – Lelépek.

– Engem pedig itt hagysz?

– Velem akarsz jönni?

– Álmaidban! Vagy megöllek, vagy soha ne lássalak.

– Milyen kár! – Sóhajtom, majd vigyorogva a komódhoz megyek.

Kihúzom a fiókot és előhalászok belőle egy tiszta alsót, amit felveszek. Kimegyek a hálóból, és átmegyek a konyhába. A konyhaszekrény aljából előhalászom az utazótáskámat, kotorászni kezdek, és kiveszek belőle egy vasból készült bilincset, majd visszamegyek a szobámba. Odadobom neki, ő pedig értetlenül néz rám.

– Mit akarsz azzal? – Bök állával a bilincs felé.

– Tedd a csuklódra.

– Minek, nem öl meg. – Jelenti ki öntelten.

– Az lehet, de lelassít. – Felelem nyugodtan.

– Nem rakom fel.

– Hozzam a macskámat?

Kijelentésemre riadtan néz rám, majd már vetődik is a karperec után. Milyen vicces, hogy ez a bátor vámpír ennyire fél az én aranyos kis szőrgombócomtól. Ezt a pillanatot választja Yoyo, az ő nagy belépésének. Büszke járással libben be szobámba, lábam köré tekeredik, miközben agresszív szemeket mereszt vendégemre.

– Vidd innen! Nem akarok egy szobában lenni vele! – Sipítja, mire hangosan nevetni kezdek.

– Cicuskám, vigyázz rá, a gazdi mindjárt visszajön. – simogatom meg buksiját, majd újra kimegyek táskámhoz.

Visszaérve kezemben a fúróval és néhány csavarral, gonoszan nézek vámpíromra.

– A falhoz! – Mondom neki, de vonakodik megtenni.

Megragadom Yoyot, és közelíteni kezdek vele. A macska veszi a lapot, lelapítja füleit, és hangosan fújni kezd, miközben karmait is kiereszti. Lerakom közvetlenül a lábai közé, mitől kiveri a verejték. Megfogom az összebilincselt kezét, és a feje fölé emelem, majd a csavart és a falhoz tartom. Másik kezemben a fúrót tartva, elkezdem belefúrni a falba. Miután végeztem, elégedetten pillantok munkámra.

A falhoz szögezett idegen nagyon kívánatos látványt nyújt, ahogy vonaglik érzéki teste. De most muszáj magára hagynom, össze kell pakolnom.

– Yoyo, vigyázz rá! Ha bármivel próbálkozik, támadj! – Utasítom cicámat, ő pedig mintha értené, leteszi fenekét, és előremeredve tartja sakkban áldozatomat.

Felöltözök, majd egy utazótáskába pakolom az összes ruhámat, egy másikba pedig a hűtőben tárolt élelmiszereket.

– Azt hiszem, semmit nem hagyok itt. – Nézek még egyszer körbe a lakásban, és most először fájdul meg szívem, hogy tovább kell állnom.

Szerettem ezt a lakást, és a várost is. Viszont, ha menni kell, nincs mit tenni. Még egyszer utoljára visszamegyek a hálóba, és felmászok az ágyra.

– Most mennem kell. – Jelentem ki. – Könnyeket azért ne hullass utánam!

Megemelem állát, úgy hogy a szemembe tudjon nézni. Egy utolsó búcsúcsókot lopok tőle, hogy eszembe véssem édes puha ajkait. Többé nem fogunk találkozni, amit talán, kicsit bánok is, de ennek így kell lennie.

Mikor elválunk, morcosan néz rám, szikrázik a szeme a haragtól és a megalázottságtól.

– Csak így itt hagysz? – Kérdezi.

– Oh, majd elfelejtettem. – Nyúlok nadrágzsebébe, és előhalászom a telefonját, majd lábához dobom.

– Mit kezdjek vele? – Köpi ki szavait.

– Ha ügyes vagy feltudod venni. Oldd meg. Nagyfiú vagy már! – Kacsintok rá.

Előveszem én is a sajátomat, majd felemelem, és csinálok róla pár képet emlékbe. Ilyenem még úgyse volt.

– Gyere Yoyo, indulunk. – Szólok cicámnak.

Rám néz, majd vissza. Végül még egyszer figyelmeztetően fúj a falhoz szögezett személyre, majd könnyedén leugrik az ágyról, és farkát ingatva elhagyja a szobát, én pedig követem. Az ajtóból még egyszer utoljára visszanézek, és nem tudom megállni, hogy ne cukkoljam még utoljára.

– Tudod, te voltál a legjobb egyéjszakásom. A viszont nem látásra. – Azzal behúzom az ajtót, de szitkozódását még utána is hallom.

– Menj a francba! – Kiabálja. – Egyszer úgyis megtalállak és megöllek! Ezt jegyezd meg!

Én pedig mosollyal ajkamon, honom alatt Yoyoval elhagyom a lakást, és őt is.

Beülök a kocsiba, Yoyot az anyósülésre rakom, egyből összegömbölyödik, majd aludni kezd. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire hasznos kis jószág lesz. Most már nagyon örülök, hogy rátaláltam, és befogadtam. Ez a kis vakarcs aranyat ér.

Sóhajtok egyet, és nem tudom miért, de már most hiányérzetem van. Rossz érzés elhagyni ezt az idegent, aki az életemre tört. Valamiért úgy érzem, hogy kötődés alakult ki közöttünk, pedig nem is ismerem.

Elgondolkozva indítom az autómat, majd a munkahelyemre hajtok.

Megkeresem a főnököt, bejelentésemet nyugodtan fogadja, megszokta már, hogy az alkalmazottak hirtelen távoznak. Kifizet, még többet is ad a kelleténél, a jó munkámra hivatkozva. Elköszönök, majd visszamegyek a kocsihoz. Beszállva Yoyora pillantok, aki még mindig alszik.

Jól van, induljunk. Hogy merre is pontosan, még nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy elhagyom a tengerpartot, és a hegyek felé veszem az irányt.

Több órája vagyunk már úton, kezdek fáradni, de nem állhatok meg. Muszáj minél messzebb kerülnöm, ki tudja, mikor erednek újra utánam.

– Tudod, Yoyo. Örülök, hogy velem vagy. – A macska felemeli fejét és figyelni kezd.

– Jó munkát végeztél. – Mosolyodom el. – Köszönöm.

Válaszul nyávogni kezd. Rápillantok és vigyorogni kezdek. Csuda egy macska, meg kell hagyni. Csendben folytatjuk utunkat, mikor lehúzódok egy mellékútra, amit tudtommal ritkán használnak. Tovább zötyögünk a rázós útszakaszon, amitől még a nemlétező vesekövem is összetörik.

Alkonyodni kezd, aminek annyira nem örülök. Ilyenkor nagyobb az esély, hogy összefutok valami természetfeletti lénnyel, de most nem állhatok meg. Hiába fáradok.

– Yoonak igaza volt. – Szólalok meg. – Annyi különbséggel, hogy én vittem haza.

– Miaú...

– Tudom, nem kellett volna, de olyan... Olyan nem is tudom, kívánatos volt.

– Miaú...

– Ráadásul férfi, még most is alig akarom elhinni.

– Miaú...

– Miért érzem azt, hogy sajnálom, hogy ott kellett hagynom.

– Talán mert nem is akartad otthagyni igazán. – Jön a válasz mellőlem.

Tövig nyomom a fékpedált, a kocsi csikorogva, hátulját becsóválva, hatalmas porfelhőt hagyva maga után megáll.

Döbbenten nézek az anyósülés felé, és állam leesik, nem hiszek a szememnek.

– Csukd be a szád, mielőtt berepül a légy – mondja.

– Te... Mégis... Hogyan? – Nézek rá továbbra is értetlenül. – Hol a macskám?

– Hahó, én vagyok az!

– Te nem lehetsz! Az enyém cuki, kis szőrgombóc!

– Márpedig, én vagyok az!

– Nem, – rázom meg fejemet – az nem lehet!

– De bizony! – vigyorog rám.

– Mi vagy te? – Kérdezem.

– Macska! – Jelenti ki büszkén.

– Macska mi? – Gúnyolódom.

– Igen, egy valódi és hamisítatlan Vérmacska, szolgálatodra.

Még mindig nem hiszem el, amit magam előtt látok, pár percbe beletelik, mire felfogom a helyzetet.

– Jaj, vegyél már fel valamit! Gusztustalan vagy!

– Eddig nem zavart, hogy nem volt rajtam ruha – kacarászik.

– Mert eddig szőrös voltál! – Kiabálok vele.

– Részletkérdés, nem vitatkozom.

Kiszállok a kocsiból, és turkálni kezdek a cuccaim között, majd előhalászok egy pólót és egy viseltesebb melegítőalsót, majd mindkettőt odaadom neki.

– Öltözz fel! – Utasítom. – Utána beszélünk.

Pár perc szöszmötölés után kiszáll az autóból és nyújtózkodik egyet.

– Olyan jó érzés, már kezdtem nagyon elgémberedni!

– Ez most egy cseppet sem érdekel. – Morgom neki.

– Jaj, ne csináld már! Jók vagyunk együtt.

– Addig, míg azt hittem, hogy szimplán csak macska vagy.

– Ugyan, ez akkora baj? – Kérdezi.

– Yoo, szerinted? Mi a fenét keresel itt?

– Te vagy a gazdám, mégis hol kellene lennem? – Dől a kocsinak.

– Nem vagyok az! – Kelek ki magamból.

– De bizony! – Felesel. – Megmentettél, orvoshoz vittél, otthont adtál, etettél. Mi ez, ha nem gazdisodás?

– De te... Te...! – Mutatok rajta végig. – Ember vagy!

– Kérlek, ne alacsonyíts le! – Húzza ki magát. – Mondtam, Vérmacska vagyok, akinek gazdára volt szüksége.

– Mégis, miért pont én?

– Mert szerintem – mér végig – érdekes vagy, és nem elhanyagolható tény, hogy nem vagy ember. Csak azt nem tudom még, hogy pontosan mi is vagy?

Figyelmen kívül hagyom kérdését, és visszaszállok a kocsiba.

– Ülj be! Indulunk.

Teszi, amit mondok, kényelembe helyezi magát, és vigyorogva néz felém.

– Majd eldöntöm, mi legyen veled, csak érjünk be a következő városba.

– Ugyan, nem utálhatsz ennyire, ha eddig szerettél – sóhajtja. – Bár, ha azt nézzük, a pasidat is otthagytad, falhoz szögezve. Igazán perverz vagy!

– Az más! Ő az ellenségem.

– És én higgyem is el? Ne feledd! Végig kellett hallgatnom az egész... khm... éjszakát.

– Azt ne mondd!

– De igen! – Szája füli ér. – Minden egyes sóhajt, levegővételt és egyebeket hallottam.

– Dugtad volna be a füledet! – Felelem mérgesen.

– Mintha az használt volna. – Néz ki az ablakon. – Szerintem az egész város hallotta a szerelmes légyottokat.

– Ez csak egyszeri dolog volt, nem pedig szerelmes akármi...

– Mesebeszéd! – Billenti oldalra fejét. – Ha nem az, akkor miért jelölted meg?

– Mit csináltam? – Kérdezem döbbenten.

– Hahó, megjelölted, azt ne mondd, hogy nem tudod mit csináltál!

– Pedig nem.

– Honnan jöttél te? A Marsról? – Értetlenül bámul rám.

– Talán, mondom, csak talán egyszer elmesélem. De most válaszolj, mit csináltam pontosan?

– Tudod, megharaptad. A nyakán az a két lilán örvénylő pöttyöcske a nyakán. Nem láttad?

– Nem is figyeltem.

– Istenem, kivel hozott össze a sors? – Csapja össze tenyerét. – Most már tény, nagyon nagy szükséged van rám!

– Miért is?

– Mert semmit se tudsz a világunkról, amelyben élsz.

– Hmm... Átgondolom. De most térjünk vissza, mi ez a jelölösdi?

– Mikor megharaptad, nem szívni kezdted a vérét, hanem a fogaidban lévő anyagot a bőre alá juttattad, amivel kisajátítottad.

– Nem értem. – Rázom meg fejemet.

– Hogy lehetsz ilyen lassú? Ő már a tiéd, hozzád tartozik. Ha akarod, ha nem.

– Az nem lehet! – Kiáltok fel.

– De bizony! – Vigyorodik el. – A hancúrmacád a tiéd!

– Nem akarom!

– Ha nem akartad volna, nem tetted volna meg. Ösztönből jött, fogadd el.

– Mégis mivel jár ez? – Kérdezem rettegve.

– Hmm... Hol is kezdjem? Mindig meg fogod érezni ha a közeledben van, meg tudod találni bárhol is legyen. Uralkodni akarsz felette, és nem hagyod, hogy bárki más rátegye a mancsát.

– Csupán csak ennyi?

– Nem, soroljam még?

– Inkább ne! Most ennyi is elég!

Mibe keveredtem? Nem hiszem el! Van egy macskám, vagyis bocsánat, Vérmacskám. Ami nem is olyan rossz, de Yoot elviselni, hát az egyenlő a lehetetlennel. De mivel én vagyok a gazdája, nem fogom kihajítani, úgy látszik, a sorsunk összeköttettet. Majd kialakul a kapcsolatunk, megtanuljuk kezelni egymást, és végre, nem vagyok egyedül ebben a rideg világban.

Ami pedig a másikat illeti, szereztem magamnak egy vámpírt. Döbbenet! Még csak keveredni se akartam velük sose, mert könnyen fej nélkül maradhatnék. Erre tessék, megjelöltem egyet, magamhoz láncoltam.

– Hé, ő tudja, hogy mit tettem? – Kérdezem óvatosan.

– Ha most még nem tudja, nemsokára megfogja. – Kuncogja el magát. – És a legjobbat még nem is tudod...