Vee

Egy újabb nap a paradicsomnak nevezett pokolban. A mai sem lesz különb a többinél. Elvégzem a szokásos rutinomat, amíg meg nem zavar ez a folyton nyivákoló macska. Pár hete már velem van, és kicsinál idegileg. Eddig csak magamról kellett gondoskodnom, és jó is volt az úgy nekem. De most itt van ez a vattapamacs, aki mindig kajáért nyarvog.

– Már megint éhes vagy? – Nézek le rá.

Ő pedig, csak körbesétálja a lábam, hozzádörgölőzik, és leül elém.

- Az istenedet. Miért nem tudod kiszolgálni magad? – Bosszúsan sóhajtok, de azért megyek és nyitom is a hűtőajtót.

Kiveszem a kedvenc sonkámat, és szelek belőle pár szeletet, majd fel kockázom. Végül odateszem a cica elé, aki egyből rá is veti magát. Olyan jóízűen falja a finom falatokat, hogy megmosolyogtat. Észbekapok, és leolvasztom az arcomról a mosolyt. Idejét se tudom, mikor éreztem magam valami vagy valaki miatt ilyen jól.

– Jó dolgod van, tudod-e? – Guggolok le hozzá, és megsimogatom fejét, mi dorombolásra készteti.

Mikor végzett az evéssel, elkapom és bevonulok vele a fürdőszobába.

– Ideje a fürdésnek! – Mintha értené, mit beszélek, elkezd kapálózni, tekeregni, de nem hagyom magam.

Milyen lenne már, ha egy ilyen kis vakarcs legyőzne? Nem hagyhatom! Én vagyok az úr a háznál. Beletettem a kádba, és már engedem is rá a vizet. Prüszköl, fúj, és igencsak morcosan néz rám, mint aki éppen megátkozni készül. Gyorsan öntök rá sampont, és átdörzsölöm egyre kerekedő apró testét. Számos karcolással lettem gazdagabb, de nem zavartatom magam, pillanatok alatt begyógyul.

Sikeresen legyőztem őfelségét, megszárítottam, de úgy néz ki megsértődött. Gonoszan rám pillant, majd tüntetően hátat fordít nekem és elballag. Viselkedésén hangosan nevetni kezdek, de annyira, hogy még a hasam is belefájdul.

– Gyere vissza, te átok! – Kiálltok utána, mire visszanéz, kinyújtja nyelvét, és tovább ballag.

Vajon minden macska ilyen, vagy csak ő különleges? Nem tudom, de nem is érdekel. Ennyi, belopta magát a szívembe. Pedig igen vastag jégpáncél borítja, melyen most hajszálnyi repedések kezdenek el keletkezni.

Felveszem a kabátomat és a cipőmet, mire Yoyo egyből megjelenik, és kíváncsian néz rám azokkal az értelmes szemeivel.

– Te is szeretnél jönni? – Kérdezem tőle, erre ő közelebb jön.

Legyen, felveszem és a felső zsebembe rakom. Pont akkora rajta a zseb, hogy kényelmesen belefér, csak a feje kandikál ki. Elindulunk hát a bevásárló körútunkra. A közeli szupermarketbe megyünk, ott mindent megtalálhatok, amire szükségünk van.

– Húzódj lejjebb! Nehogy észrevegyenek! – Suttogom a cicának, és csodák csodája, teszi, amit mondok.

Fogok egy bevásárlókocsit és elindulok a sorok között. A konzervhalak előtt elhaladva, meghallom cicám halk nyávogását, mire megtorpanok.

– Halat szeretnél? – Újabb nyávogás.

Hmm... Vajon mit szeret ez a kis jószág? Lazac vagy tonhal? Legyen mindkettő. Kiválasztom a legjobb minőségűeket, és belerakom a kocsiba. Kerül még bele garnéla, tenger gyümölcsei, sertéshús, rizs és zöldségfélék. Gondolatban már grillezem is a húsokat, kis ragacsos rizzsel és papaya salátával.

Beállok a sorba, és türelmesen várom, hogy sorra kerüljek, mikor elfog egy furcsa érzés. Mintha valaki figyelne. Óvatosan körbepillantok, de semmi furcsát nem látok. Egy idős néni nézegeti a konzerveket, egy gyerek az anyja kardigánját rángatja, miközben az édességek felé mutat. Biztos, csak hallucinálok.

Végre én kerülök sorra, a pénztáros gyorsan csipogja le a vásárolt termékeket, miket egy szatyorba rakosgatok. Gyorsan kifizetem, és már indulok is. Van még idő az indulásig, így a park felé veszem az irányt. A cicára felteszem az újonnan vásárolt cicahámot és a pórázt, majd leteszem a fűbe. Először idegenkedik az új környezettől, rám néz, én pedig barátságosan rámosolyodok.

A fűben meglát valami érdekességet, összekucorodik, majd egy óvatlan pillanatban fenekét megcsóválva kilövi magát, és elkapja áldozatát. Valami bogárfélét talált, és most azzal játszik. Elereszti, majd újra levadássza, ezzel elfoglalja magát egy darabig.

Megint az az érzésem van, hogy figyelnek, feláll tőle a szőr a hátamon. Megelégelem ezt az érzést, szólok Yoyonak, hogy ideje abbahagynia a játékot. Megérti, odajön hozzám és felveszem. Végül elindulunk hazafelé.

Beérve a munkahelyemre, gyorsan átöltözöm, és be is állok a pult mögé. Yoot keresem tekintettemmel, de nem látom. Mostanában mindig késik. Nem volt ez tőle megszokva.

Éppen a poharak törölgetésével vagyok elfoglalva, mikor valaki megpaskolja vállamat. hátrafordulok, és a mosolygó Yooval találom szembe magam.

– Haver, kérhetek tőled valamit? – Kérdezi.

– Attól függ. – Nézek rá kíváncsian. – Mit akarsz?

– Pár napra bepakolhatnám a cuccaimat a kocsidba?

– Miért is? – Értetlenkedek.

– Ki kell költöznöm, és még nincs hova raknom őket. Ígérem, csak pár napról van szó. – Teszi szívére kezét.

– Legyen. – Egyezek bele, de annyira nem tetszik az ötlet.

Mi van, ha gyorsan le kell lépnem? Mindegy, majd megoldom. Ennyit igazán megtehetek érte, nem kerül semmibe.

– Te vagy a legjobb. – Vigyorog teli szájjal.

– Mmm... –­ Fordulok el és folytatom a munkát.

Egyre gyűlik a tömeg, érdekesebbnél érdekesebb emberek érkeznek. Folyamatosan jönnek a pulthoz, újabb és újabb rendeléseket adnak le, én pedig kiszolgálom őket. Nem kérdezem őket, é ezt busás borravalóval honorálják.

– Úgy látszik, téged jobban kedvelnek, mint engem. – Áll mellém Yoo.

– Talán, mert én nem fecsegek összevissza. – Mondom neki kéretlenül őszintén.

– Oh, sokba kerülne, ha egy kicsit barátságosabb lennél?

– Tudtommal, nem vagyunk barátok.

– De még lehetünk! – Öleli át vállamat. – Mint két barát, tűzön vízen át.

– Felejtsd is el! – Rázom le vállamról karját. – Nincs rá szükségem.

– Ne legyél már ilyen! Mindenkinek szüksége van barátra.

– Nekem nem. – Kerülöm meg, és elmegyek a pult másik felére.

Ő csak nevetve figyeli távolódásomat, majd megcsóválja fejét. Nem értem ezt a fickót, folyamatosan nyomul, ragaszkodik, mintha más barátja nem is lenne.

Az est hátralévő részében szorgosan dolgozom, meg sem állva. Néha ugyan felnézek a tömegre, de nem nagyon foglalkozom velük, nem érdekelnek. Unom a kicicomázott nőket, kik mindenkire képesek ráakaszkodni, a bárgyú férfiakat, kik minden lehetőséget kihasználnak, hogy a kapható nőket az ágyukba csalogassanak. Mikor vált belőlem ennyire életunt lény?

Megint az az érzés. Kezd elegem lenni. Felpillantva pásztázom a tömeget, mire megakad pillantásom egy idegenen. Az egyik oszlopnak van támaszkodva, kezében egy pohár valamivel, és engem figyel. Tekintetünk összeakad, és nem vagyok hajlandó félrenézni, de ő sem teszi.

A fények miatt nem tudom megállapítani hajának és szemének színét. Úgy nézem, alacsonyabb lehet, mint én, de ilyen távolságból ebben sem vagyok biztos. Mit akarhat tőlem?

– Úgy látom, hódolod akadt! – Szólal meg mellettem Yoo.

Nem tudom, hogyan csinálja, de mindig a legváratlanabb pillanatokban jelenik meg mellettem. Észrevétlenül lopakodik, mint egy macska, és csak akkor veszed észre, mikor megszólal. A frászt kapom tőle.

– Mégis miről beszélsz? – Kérdezem.

– Arról a fickóról, ott az oszlopnak támaszkodva. – Int fejével.

– Bolond vagy! Hülyeségeket beszélsz! – Jelentem ki.

– Ugyan már, a mai világban elfogadott, ha azonos neműnek is bejössz.

– Akkor én maradi vagyok. – Nézek rá komoly tekintettel.

– Legyél nyitottabb. – Fülemhez hajol, és belesúgja. – Ki tudja, lehet ő az igazi. – Nevet fel hangosan.

– Most fejezd be! – Vágom hozzá a törlőkendőt. – Nem szeretem a férfiakat.

– Az lehet, de ő igen! – Kacarászik kínomon.

Félve pillantok újra az idegen felé, aki még mindig engem vizslat tekintetével. Szépen ívelt szája féloldalas mosolyra húzódik, rám emeli poharát, majd kortyol belőle. Teljesen meghökkenek tettére, talán Yoonak mégis igaza van, és tetszem neki.

Elhesegetem ezeket a gondolatokat, majd visszatérek a munkámhoz, ugyanis egyre többen gyülekeznek körülöttem. Kezdek fáradni, ez az éjszaka is hosszúnak bizonyul. Amint van egy szabad percem, újra az idegent keresem tekintetemmel, de hűlt helyét találom. Elment.

Az igazat megvallva, legyezgette hiúságomat, hogy nem csak a női nemnek vagyok szemrevaló. Ezen az éjszakán is tanultam valamit. Érdekes felfedezés volt ez számomra, és minél többet gondolok rá, annál jobban tetszik a gondolat, hogy talán tetszek ennek az idegen férfinak.

Bár engem teljesen hidegen hagy, mégis az éjszaka folyamán felbukkan elmémben, még ha csak pár pillanatra is.

Végre minden vendég távozott, így nekikezdhetünk a takarításnak. Összeszedegetjük Yooval a poharakat, és miután sikerült begyűjteni az összeset, adagonként bepakoljuk a mosogatógépbe. Addig fényesre suvickoljuk a pultot, és élvezem a csendet, mi körbe vesz. Sajnos nem sokáig, mert Yoo ismét megszólal. Miért van az, hogy nem tudja befogni a száját.

– Mikor tűnt el a hódolod? – Kérdezi.

– Honnan kellene tudnom? – Nézek rá értetlenül. – Nem figyeltem.

–Pedig nekem úgy tűnt, hogy...

– Ne bocsátkozz ostoba feltételezésekbe.

– De...

– Mondtam. – Szemem lángol a haragtól.

– Jól van, feladom. – Emeli fel mindkét kezét. – Már alig várom, hogy azt mondhassam, de én megmondtam!

– Nem lesz erre lehetőséged!

– Láttam én már karón varjút! – Jelenti ki.

Elengedem fülem mellett, ilyen emberrel felesleges vitatkozni. Nem érti, vagy nem akarja megérteni, amit mondok neki. A továbbiakban teljesen figyelmen kívül hagyom, jobb is így nekem.

Immár átöltözve lépnék ki az ajtón, de zaklatóm újra megállít.

– Itt a táskám! – Nyújtja felém Yoo.

– És? Mit csináljak vele?

– Azt ígérted, hogy a kocsidban lehet. – Esdeklően néz rám.

– De az nem azt jelenti, hogy nekem is kell odáig elcipelnem.

– Na, nekem még maradnom kell. – Kérlel. – Ha megteszed, jövök neked eggyel!

– Mit eggyel? Már sokkal többel!

Azért csak átveszem, és elindulok vele hazafelé. Az úton magamban mérgelődők Yoo szemtelenségén, magamat se értve, miért vagyok vele ilyen engedékeny. Most már nincs mit tenni, ha megengedtem, hát megengedtem.

Ennek már a fele sem tréfa. Bármerre megyek, folyton olyan érzésem van, mintha valaki követne. Kényelmetlenül érzem magam, ráadásul egyre feszültebb leszek. De ha veszély fenyegetne, akkor már rég támadásba lendült volna az illető, legalábbis ezzel nyugtatom magam.

Lehet, most hamarabb jön el az ideje a távozásnak, merengek. Sajnálom, mert viszonylag jól érzem magam ebben a városban.

Most mit csináljak a macskámmal? Csak nem hagyhatom magára. Vigyem magammal? Igen, az lesz a legjobb. Szegény kóbor jószág, nem maradhat egyedül, még a végén újra megsérülne. Ezen és még hasonló dolgokon agyalok, miközben azt várom, hogy elnyomjon az édes álom.

Nem tudom miért, de néha bevillan annak a srácnak a képe, aki a múltkor úgy megbámult a bárban. Azóta se láttam, de mélyreható tekintete velem maradt.

– Yoo tévedett. – Suttogom a semmibe. – Nem érdeklem őt.

Félreértés ne essék, egyáltalán nem zavar, inkább csak az, hogy akkor miért bámult olyan intenzíven? A mai napig nem tudtam rájönni. De az a tekintet, és a hozzá tartozó mosoly... Hatással volt rám, ez tény.

– Yoyo! Hol vagy? Gyere ide kiscicám! – Szólongatom kis gombócomat.

Alig ejtettem ki a szavakat, már itt is termett. Oldalamra fordulok, és mellkasomhoz húzom, mit boldog dorombolással jutalmaz. Lehunyom szememet, most már nyugodtan aludhatok.