Mark

Egy hete, hogy úton vagyok, de a keresett személyt mintha a föld nyelte volna el. Most is a kapott iratokat tanulmányozom, de túl sokra nem megyek velük. Az utolsó tartózkodási helyén már jártam, és olyan tisztaság fogadott, hogy a legrendmániákusabb ember is megirigyelné. Semmit nem találtam, ami a nyomára vezethetne, mintha egy szellem lenne. Körbe kérdezősködtem a szomszédoknál, de csak annyit tudtak róla mondani, hogy nem volt az a barátkozós fajta. Nagyon illedelmesnek, segítőkésznek tartották és körülbelül ennyi.

– Nem hiszem el! – Dőlök hátra a székben.

Újra a papírok felé görnyedek, és még egyszer átnézem őket. Apám végeztethetett volna jobb munkát is, ezekkel nem megyek semmire.

– Na, nézzük! – Erőt veszek magamon és nekiesek még egyszer.

Neve: Vee Vivis. Százhetvennyolc centiméter magas, ébenfekete haj, hófehér bőr, sötétbarna, majdnem fekete szemek.

– Legalább egy képet mellékelhettek volna – sóhajtom. – Ezekkel az információkkal nem megyek semmire.

Fajtája nem ismert. Szóval nem is biztos, hogy vámpír. Kezd érdekes lenni. Mégis kit üldözök? Félévente költözik, soha nem marad meg egy helyen sokáig. Éjszakai csehókban vállal alkalmi munkákat. Amerre jár megtört szíveket hagy maga után. – Ez miért is fontos? – Rázom meg fejemet értetlenül. Ennek ellenére beszéltem pár alkalmi partnerével, akik a jegyzetekben szerepelnek, és mindegyik maradéktalanul ódákat zengett róla, de hogy merre indult, senki sem tudta megmondani.

– Szóval, jól nézel ki. – Ez is több, mint a semmi, mondom unottan.

Beszélnem kell apám informátorával, hátha tud valami közelebbit mondani. Elpakolom a dokumentumaimat, és mivel holtpontra jutottam, eldöntöm, hogy éjszaka bevetésre megyek. Méghozzá abba a bárba, ahol az emberem dolgozott.

A pultnak támaszkodva figyelem a tömeget. A hangfalakból dübörög a basszus, az emberek a zene ütemére rázzák önfeledten testüket. Hiába hangos a zene, minden egyes elsuttogott mondatot meghallok. Néha elég érdekes beszélgetésekbe sikerül belehallgatódznom, de olyan is van, hogy halál unalmasakba futok bele. De most nem az egyéni szórakozásom miatt teszem, hanem kutatási céllal. Bár senkitől nem hallok még egy véletlenül elejtett mondatot, vagy nevét sem.

Igazán nekem való ez a hely, határozottan tetszik, teljesen be tudok olvadni. Csak ez az illat ne lenne. Az emberi test kipárolgása iszonyatosan zavarja érzékeny orromat. Ráadásul ez a savanyú szag keveredik az olcsó pacsulik és méregdrága parfümök illatával.

Ekkor megérzem, hogy valaki hozzádörgölőzik hátamhoz. Hátra se kell pillantanom, biztos vagyok benne, hogy az illető egy kellemes estét szeretne velem eltölteni.

– Jaj, bocsánat! – Jön egy érzékinek szánt női hang mellőlem.

– Nem történt semmi. – Nézek kihívó pillantással a feltűnően merész ruhában lévő lányra.

– Akkor jó. – Mosolyog rám csábítóan. – Egyedül vagy itt? – Érdeklődik.

– Még igen, de ez változhat. – Mérem végig igencsak formás testét.

– Most vagy itt először? Még nem láttalak.

Nocsak, egy törzsvendég, talán ki tudok belőle szedni valami infót, ezért extra kedvesre veszem a figurát. Nyájasan rá mosolyodok, mélyen szemeibe fúrom igéző tekintetemet, és úgy folytatom a megkezdett beszélgetést.

– Egy barátom itt dolgozott, őt keresem. – Felelem.

– Kicsoda? Mindenkit ismerek, aki megfordul ezen a helyen – mondja.

Érezni rajta, hogy mindenképpen szóval akar tartani, nem szeretné, hogy kicsússzak az ujjai közül. És ki lennék én, hogy lemondjak egy ilyen könnyű és finom csemegéről.

– Pár hete még pultosként dolgozott, de gyorsan távoznia kellett. – Adagolom lassan az információkat.

– Mostanában csak egyvalaki dobbantott – gondolkozik erősen ­– Veere gondolsz?

– Honnan tudtad a nevét? – Kérdezem tettetett nevetéssel.

– Cuki fiú! Én mondtam, hogy mindenkit ismerek. – Húzza végig hegyes körmét mellkasomon.

– Mennyire ismered? – Érdeklődöm tovább ártatlanul.

Kérdésemre egy pillanatra megakad, látszik rajta, nem tudja mit is válaszoljon pontosan. Kezemet vékony csípőjére csúsztatom, és közelebb vonom magamhoz, majd fülébe suttogok.

– Tudod, ami az övé, az az enyém is.

Rám emeli tekintetét, végül elmosolyodik. Megfogom kezét, és hüvelykujjammal a csuklóját simogatom. Tetszik neki a gondolat, tudom, mert megemelkedett a pulzusa.

– Elhihetem neked? – Rebegteti meg pilláit.

– Bebizonyíthatom, ha gondolod. – Adom át a labdát, már csak bele kell sétálnia csapdámba.

– Nem is tudom. – Adja az ártatlant.

Pedig egyáltalán nem az, látszik a kisugárzásából. Ő is vadász, csak éppen másfajta, ami éppen kapóra jön.

– Te döntésed. – Vonom meg vállamat, és rászorítok csípőjére. – Nem mondhatom meg, hogy mit csinálj.

– Nem vagy egy perverz bűnöző, aki ártatlan lányokra vadászik, ugye?

– Úgy nézek ki? – Mosolyodom el féloldalasan.

– Nem! Egyáltalán nem tűnsz olyannak! – Fal fel szemeivel.

Ennél nagyobbat nem is tévedhetne, ugyanis jobban tenné, ha tartana tőlem. Nem tudja, mire vagyok képes.

– Akkor mehetünk? – Teszem fel kérdésemet, egy visszautasíthatatlan mosoly kíséretében.

Bólint, én pedig jelzek a pultosnak, hogy rendezném a számlát. Kifizetem, majd a lány derekát fogva irányítom a kijárat felé.

– Egyébként, hogy is hívnak? ­– Kíváncsiskodik, mikor már kiértünk az utcára.

– Maradjunk a névtelenségnél, úgy izgalmasabb. – Válaszolom negédesen.

– Valóban! ­– Kuncog magában. – Hozzád vagy hozzám?

Egy igazán kimerítő szex után rogyok le mellé az ágyba. Most, hogy egy kis lélegzethez jutok, körbenézek az ismeretlen szobában. Tipikus lány szoba. Hatalmas franciaágy, baldachinnal, telis-tele párnákkal, az egyik sarokban fésülködőasztal rogyásig piperecuccokkal. Nézelődésemet megszakítja, mikor szorosan hozzám bújik.

– Ezt inkább ne – tolom arrébb pihekönnyű testét.

– Miért, nem szeretsz összebújni?

– Nem stílusom. – Mondom neki kedvesen.

– Megértem, nem mindenki szereti. – Gondolkozik egy keveset, majd folytatja. – Vee egyből utána el is ment.

Végre! Visszatértünk a témámhoz, erre vártam, mióta megemlítette nevét.

– Olyan rossz fiú! Legalább itt maradhatott volna veled! – Simogatom meg puha arcát.

–Na és, hogy túl vagyunk a minőségellenőrzésen, melyikünk kap több pontot?

Nevetgélve forgolódik az ágyban, mielőtt megszólalna.

– Őszintén? – Kérdezi.

– Mindenképpen.

– Egy arasszal, de ő vezet.

Ez bántja a büszkeségemet, mivel eddig mindenkitől azt a visszajelzést kaptam, hogy isteni vagyok az ágyban. Most pedig egy vadidegen, akire vadászom, leköröz. Felettébb bosszantó.

– Ez fájt! – Szorítom kezemet mellkasomra, mintha éppen haldokolni kezdenék.

– Ne vedd a szívedre – vigasztal. – Ő benne van valami megmagyarázhatatlan, amitől csak többet és többet akarsz.

Egy újabb késdöfés megsebzett szívembe. Nem akarok erről többet hallani, bántja az önérzetemet, hogy velem van ez ágyban, és mégis másról ábrándozik.

– Mégis mitől olyan különleges?

–Hát, elképesztő technikája van. – Sóhajtja, miközben látom rajta, hogy feleleveníti a vele töltött intim pillanatokat. – Az illatáról nem is beszélve... És amit a nyelvével csinál...

– Oké, azt hiszem, ennyi elég lesz! – Állítom meg, mielőtt minden részletet elmesélne.

Hát ez jó, most zúzzák porrá az önbecsülésemet. Megölöm! Most már biztosan végzek vele, előkerítem, bárhol is legyen. Fogadom meg.

– Akkor sajnálod, hogy elment? – Kérdezem ártatlanul.

– Mindenképpen, belőle sosem lenne elég. – Válaszolja őszintén.

– Akkor rám már nincs is szükséged? – Megpróbálok felállni, hogy távozhassak.

– Jaj, ne sértődj meg! – Ragadja meg karomat, hogy visszafeküdjek. – Te vagy itt velem, nem pedig ő.

Azt hiszi, féltékeny vagyok, ez mindig beválik. Pedig egyáltalán nem érdekel a mellettem fekvő lány, csak az információk, amiket kiszedhetek belőle.

– Hát igen, én itt vagyok, de ő?

– Miért is keresed annyira? – Érdeklődik gyanakodva.

Azt hittem túl buta megkérdezni, de ezzel meglepett. Na, most mit találjak ki, ami hihető is legyen. Meg is van.

– Nem érem el telefonon, lehet, hogy elvesztette. Pedig nagyon fontos ügy miatt keresem. – Mondom bánatosan.

– Milyen ügyben?

– Egyetlen rokona, a nagypapája meghalt. Nem tartották a kapcsolatot, mert valami apróságon összevesztek.

– Oh, szegény! Úgy sajnálom.

– Hát igen. Ezért is akarom megkeresni, mert tudnia kell. Ráadásul egy vagyont fog örökölni.

– Hmm... Valóban? – Csillan fel szeme a vagyon hallva. – Szerintem Pattayában keresd.

– Miből gondolod?

– Legutóbb, mikor együtt voltunk felvettem a telefonját. Egy fickó volt az, és a lakásbérlés miatt telefonált. – Feleli.

– Köszönöm, angyalom. Jövök neked eggyel!

– Csak említsd meg neki, ha találkoztatok, hogy én segítettem!

– Ígérem, meg fogom!

– Köszike! ­– Az eszébe se jut, hogy azt se tudom, kit kellene megemlítenem, de nem fogom felhívni erre a figyelmét.

– Jöhet még egy menet? Hátha tudok szépíteni az álláson! – Kedvet kaptam egy újabb körre.

– Jaj, te olyan rosszfiú vagy! – Tárja szét karjait. – Gyere!

Mit mondjak, nem sikerült javítani az álláson, ami kimondottan bosszantott. Mielőtt pirkadni kezdett volna, angolosan távoztam a mélyen alvó lánytól. Édes, meleg, búja teste volt, de legbelül üres, teljesen felejthető. Neki kellene megbecsülnie, hogy egy olyan személy, mint én, megtiszteltem azzal, hogy a karjaimba vettem. De ő nem, inkább mást dicsért. Kész rémálom.

A szállásomra érve behúzom a függönyöket, és lefekszek. Míg újra be nem sötétedik, itt kell maradnom. Ez a vámpírok egyik legnagyobb hátránya, hogy éjszakai lények vagyunk.

Egyszer, mikor gyerek voltam, véletlenül megérintett egy vékony résen besurranó fénysugár. Olyan érzés volt, mintha savval öntöttek volna le. Emlékszem, hetekig gyógyult, mire rendbe jött. Pedig gyorsan regenerálódunk. Az idősebbek viszont azt mondták, hogy örüljek, hogy ennyivel megúsztam. Ha komolyabb lett volna a sérülés, odalehetett volna a karom, vagy ami még rosszabb, bele is hallhattam volna. Apámat ez se érdekelte. Mikor meghallotta, hogy mi történt, egyszerűen csak vállat vont, és megjegyezte, hogy legközelebb majd jobban odafigyel. Hát igen, nem felhőtlen a kapcsolatunk.

Apám azért vette el anyámat, hogy feljebb jusson a ranglétrán, semmi egyébért. Viszont egy kikötés volt a friggyel kapcsolatban, hogy gyermeknek kell születnie. Mivel érdekházasság volt, és apám megkapta, amit akart, a rokonok nem különben, anyám elhagyott bennünket.

Nem teljesen az ő hibája, ezért nem is tudom hibáztatni szegényt, csak ment a szíve után.

Születésem után pár évvel, találkozott a neki rendelt személlyel, bevésődtek egymásnak. Ilyenkor a törvényünk kimondja, hogy el kell engedni azt a személyt, kihez eddig tartoztunk, mert a sors ellen vétek lenne hadakozni. Ugyanis a természet megbosszulja önmagát. Hát igen, eléggé babonásak vagyunk. Apám nem is hadakozott, talán még örült is, hogy megszabadult terhétől, de engem már nem engedett el. Megmondta anyámnak, nyugodtan távozhat, még hozományt is biztosít számára a válás után, de engem ott kell hagynia. És ő nem mert ellenkezni, ismerte jól férje természetét, ki mindenre képes a hatalomért, illetve a szavának érvényesítéséért.

Hogy miért is kellettem neki? Velem akarta biztosítani a tanácsot, hogy ha vele bármi is történne, van egy utódja, akire lehet támaszkodni. Így elkerülve a belső viszályokat.

Ez hatott is a tanácsra, na meg a sok támogatás és kenőpénz. Sose kérdőjelezték meg jogosultságát a trónra.

Egyébként, nagy tévedés azt gondolni, hogy a vámpíroknak nem születhet gyermeke. Ez megint az emberek fantazmagóriája. Mert igenis, lehetséges. Csak nem olyan egyszerű. Ugyanis el kell érni egy bizonyos kort hozzá, és csak száz évente egyszer foganhat meg egy gyermek. A természet így szabályozza a születést, a halhatatlanság miatt. Ha az emberekéhez hasonló lenne a szaporodásunk, azt már lehetetlen lenne kezelni. Meg kell tartani az élet egyensúlyát.

A természet furcsa játékot tud űzni. De, hogy érdekesebb legyen a helyzet, a fajtánk bélieknél nem számít a nem. A férfiak is teherbe tudnak esni, bár ez ritka, mint a fehér holló. Én például nem is ismerek olyan vámpírt, akinek mindkét szülője férfi, vagy ő maga az lenne. Pedig már én is megéltem több, mint ötszáz évet. Mindegy is, én úgysem akarok gyereket, főleg nem egy férfitól. Brrr... Még a gondolatára is kiráz a hideg.

Unottan fordulok meg az ágyban, és eszembe jut az ismeretlen, kire vadászom.

– Megvagy! Nem menekülhetsz előlem! – Suttogom a csöndnek.

Nem is gondoltam volna, hogy ekkor mázlim lesz a ma este folyamán. Egyrészt jól laktam, kielégültem, és még információhoz is jutottam. Holnap útra kelek, és felkutatom ezt a szellemet. A zsigereimben érzem, hogy megtalálom. És persze meg is ölöm. Ha már ez a szabadulásom kulcsa.

– Szegény pára, nem is sejti, hogy számolhatná visszafelé a perceket! – Sóhajtom.

Azért nem vagyok ennyire lelkiismeretlen, de sajnos a mi világunk ezt követeli meg, vagy ölsz, vagy meghalsz. Az én esetemben nem a halál lenne a lehetséges választás, hanem a kín, mit apám bábjaként kellene tovább elszenvednem. Ezt nem akarom.

– Szabadulni akarok!