Vee

Türelmetlenül járkálok az orvosi szoba előtt. Eljött az idő. Mark reggel rosszul érezte magát, de amilyen makacs, magában tartotta. Délutánra már kiverte a veríték, és megkérdeztem tőle, hogy jól érzi-e magát. Mire a válasz csak egy gyenge fejrázás volt. Karomba kaptam, és már szaladtam is vele a dokihoz. Ő jól megszidta Markot, hogy ennek bizony a fele sem tréfa, hogy lehetett ilyen buta, hogy nem szólt időben. Riadoztatta a nővért és még két ápolót, engem pedig kiutasított a szobából.

– Vee! Nyugi, nemsokára apa leszel! – Próbál bátorítani Yoo.

– Majd én is ezzel nyugtatlak, mikor te leszel a helyemben! – Morranok rá.

– Hidd el, én leszek a legnyugodtabb leendő apuka!

– Mert pont a nyugodtságodról vagy híres! – Felelem meggyötörve. – Egyet nyekken Kamphan és te már rohansz is vele a dokihoz!

– Én csak elővigyázatos vagyok!

– Én nem így mondanám – szól közbe Kamphan. – Sokkal nyugodtabb lennék, ha nem lennél ennyire akadékoskodó!

– Hé! Mégiscsak három babáról van szó! Kettővel több aggódni valóm van, mint Veenek!

– Már megint vitatkoztok? Hagyjátok már későbbre! – Szólok rájuk.

Folyamatosan ez megy, nincs tőlük egy szabad percünk sem. Azt gondoltuk Markkal, hogy végre lenyugszanak egy időre, de pont az ellenkezője történt. Yoo folyton kedvese nyomában lohol, még lélegzethez jutni se nagyon hagyja. Mondjuk kedves tőle, de néha sok is. Szerencsére ez nem az én terhem.

Szóba került, hogy esetleg elköltöznek, hogy minket magunkra hagyjanak, mégiscsak kívülállók, de ezt Markkal gyorsan leszavaztuk. Én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy ő az állatkám, én vagyok a gazdája, ezért nem hagyhat el. Kamphan pedig Markkal van, mióta az eszét tudja. Ráadásul rengeteg hely van a villában, el tudjuk egymást kerülni. Nem mellesleg azt is szeretnénk, hogy gyermekeink együtt nőjjenek fel.

Nem kellett sokat győzködni őket, végül boldogan igen mondtak. A balszárnyat megkapták, úgy alakíthatták át, ahogy szerették volna, nem szóltunk bele. A jobb szárny a vendégeké, ki tudja mikor és ki esik be. Az alagsort a doki foglalta el, nővérkével egyetemben. Remek kis kórházi részt hoztak létre. Kialakítottak egy külső bejáratot is, hogy a rászorulók akadály nélkül be tudjanak jönni. Úgy döntöttünk, hogy minden lakosnak alanyi jogon jár a legjobb elláttás. A doki felettébb büszke volt a villában betöltött szerepére.

Az Öreg megtartotta régi szobáját, amihez még csapott is párat a kísérletei részére. Illetve ott van még a hatalmas könyvtár, amit szintén mindenki szabadon látogathatott. A mi bölcsünk továbbra is tanított engem, és még mellé azokat is, akik igényelték.

Életre kelt a villa, és ezt jó volt látni. Tényleg elérkezett a boldog mindennapok hosszú sora.

Thanya viszont nem tudott megmaradni a villában, azt mondta, hogy neki ez a hely túl tiszta, így inkább kiköltözött a barakkok egyikébe. Ott aztán rendet rakott a katonák között. Ha megjelent egyből mindenki haptákba vágta magát, és lesték minden kívánságát. Örülök, hogy megtalálta helyét, és hogy nem hagyott magunkra bennünket.

Gondolataimból az ajtó nyitódásra térített magamhoz. A nővérke jött ki, karjában egy fehér batyuval.

– Megszületett! – Mosolygott rám.

Odarohantam hozzá, előtte megtorpantam és óvatosan a csomag felé nyúltam. A szívem ezerrel kalapált, az izgalomtól kivert a veríték. Elhúztam az anyagot, és akkor megpillantottam a lányomat. Amit eddig éreztem az semmi ahhoz képest, amit most érzek. A szeretet, mi bennem volt, most hatványozódni kezdett, percről percre.

– Álomszép! – Suttogom magam elé, a szememet le nem véve a babáról.

Hófehér bőre csak úgy rikít a rózsaszín anyagon. Ébenfekete haja van, amit úgy szerettem volna. Cseresznyepiros ajkai közé most az öklét szorította és folyamatosan cuppogott rajta. A szemei pedig, a legcsodálatosabbak. Lila, mint az enyém, csak sokkal világosabb, nem is tudom mihez hasonlítani.

– Megfoghatom? – Nézek fel a nővérkére, és már nyújtom is a karomat, hogy belehelyezze a kis csomagocskát. – Mark hogy van?

– Jól, kicsit elfáradt, de nemsokára kutya baja se lesz. Gyorsan regenerálódik.

– Hála az égnek! – Felelem boldogan. – Nézzétek meg a lányomat! – Fordulok barátaim felé apai büszkeséggel. – Hát nem csodálatos?

Mind a ketten közelebb húzódnak, és tanulmányozni kezdik apróságomat.

– Tiszta olyan, mint te... – Szólal meg Yoo. – Le sem tudnád tagadni.

– Hát nem látod? – Kotyog közbe Kamphan. – Ugyanolyan íves szeme van, mint Marknak. És nézd! – Mutat arcára – Ugyanolyan pötty van az arcán, mint a szülőjének. Ráadásul – hajol közelebb – olyan, mintha a gödröcskéket is megörökölte volna.

– Az én babám! – Mosolygok le az egyik legdrágább kincsemre.

– Na meg az enyém! – Vonszolja ki magát Mark.

Ahhoz képest, hogy most hozta világra gyermekünket, tényleg jól néz ki. Bár szemei fáradtak, bőre enyhén sápadt.

Odaballagok hozzá, megcsókolom kicserepesedett ajkát, majd szabad kezemmel átkarolom.

– Köszönöm neked ezt a csodát! – Suttogom, hogy csak ő hallja, mert ez most a mi pillanatunk.

– Te is hozzájárultál! – Neveti el magát, miközben a babát kezdi el bámulni.

– Jöjjön csak vissza! – Lép ki az ajtón a doki. – Ki mondta, hogy felkelhet?

– Már jól vagyok.

– Azt majd én eldöntöm! Hess vissza hercegem!

Kelletlenül visszaballag, én pedig követem. Lefekszik a frissen vetett betegágyra, én pedig karjaiba helyezem újszülöttünket.

– A Melody igazán szép név, illik hozzá! – Nézi a babát, közben hozzám beszél.

– Szerintem is.

Ekkor újra megjelenik a doki, szöszmötöl egy kicsit, ellenőriz ezt, azt.

– Doki, kérdezhetek? – Fordulok felé.

– Persze, mondja! – Néz rám komoly arccal.

– Mivel lila a szeme, így ő is fényben járó?

– Igen, pont, mint az apja! – Mosolyodik el.

– Ez nagyszerű!

Már most magam előtt látom, ahogy kézen fogjuk, hintáztatva sétálunk a réteken, erdökön, mezőkön. Mindent megvizsgálunk, és megtanítjuk azokra a dolgokra, amiket tudunk.

Szeretném, ha mindent együtt csinálnánk, mint egy boldog család, mert mi azok vagyunk, és ez így van a legnagyobb rendben.

Az idő gyorsan telik, főleg ha boldogok vagyunk. Szépen beletanultam az uralkodásba, most már csak elvétve kell helyreigazítani. Szerencsére itt van mellettem Mark és az Öreg is.

Hogy ne szenvedjünk hiányban a tőkénket befektettük, és folyamatosan jó hozamot hozott. Így a mi kis szigetünk is virágzásnak tudott indulni. Fejlesztettünk, felújítottunk, támogattuk az alattvalókat, és mindenki boldog volt.

Éppen egy halászhajó kikötő tervrajzát tanulmányozom át, mikor valami, vagyis inkább valaki nekiütközik lábamnak.

– Apa! Menjünk sétálni! – Lepillantok egyetlen kincsemre, aki szikrázó mosollyal néz vissza rám.

Lehet is neki ellenállni? Hát nem, lehetetlenség. Kinyújtott karokkal kéredzkedik fel, és én már hajolok is lefelé, hogy karjaimba zárjam.

– Hol van a szülőd? – Kíváncsiskodom.

– Otthagytam őket.

– Hol, édesem?

– A konyhában! Nem tudják eldönteni, hogy almás vagy meggyes pitét egyenek. – Feleli komolyan. – Pedig én megmondtam, hogy egyenek mindkettőből.

– Az én okos kislányom! – Puszilom meg homlokát. – Gyere, keressük meg.

Azzal kincsemet karomban tartva megindulok a konyha irányába, de ami ott fogad, nincsenek szavak. Mark és Kamphan vitatkoznak, miközben mindent beborít a liszt.

– Elég legyen a vitából! – Dörrenek rájuk.

Mind a kettő megrezzen, és felém fordul. Mark szemei szikrát hánynak, de magába fojtja mondandóját. Ekkor lép be Yoo is, akinek lábába belecsimpaszkodnak a gyerkőcök.

– Kamphan! Jó lenne, ha nem a hasaddal foglalkoznál! – Utasítja rendre párját. – Nézd meg őket, mind rajtam csüng.

– Meg is érdemled! – Néz rá, és tekintetéből melegség süt. – Te akartál babákat, akkor igenis, hogy lógjanak csak rajtad!

A gyerekek most vették észre szülőjüket, és egyből átalakultak szőrgombócokká. Hangosan nyávogva rohamozták meg Kamphant, aki a lendülettől fenékre esett. Hegyes kis karmaikat belemélyesztették, és dögönyözni kezdték.

– Á! Ez fáj! Nem vagytok már olyan kicsik, hogy ezt csináljátok! – Szidja meg őket.

– Apa, én is ilyen akarok lenni! – Mutat kislányom a három eleven kiscica felé.

– Édes kicsi kincsem! – Közeledik Mark. – Te így vagy tökéletes, ahogy vagy! – Veszi át tőlem lányunkat.

A lányom már nyolc éves, és most tanítgatjuk a különböző fajokra, tulajdonságaikra. De mivel Kamphanékkal élünk egy fedél alatt, nem is csoda, hogy a cicák a kedvencei. Még egy szobában is alszanak. Megpróbáltuk különválasztani őket, de egyszerűen lehetetlen volt. Annyit azért elértünk, hogy Melodyval Maya aludt, míg a másik két gézengúz Tee és Lee külön ágyat kaptak.

– Menjünk ki a parkba! – Kéri csillogó szemekkel Melody.

Erre a három kölyök bukfencet vet, és visszaváltoznak.

– Mi is akarunk menni! – Fújják kórusban.

– Akkor öltözzetek fel gyorsan! – Szól rájuk apjuk.

Azt kell mondjam, már megszoktuk, hogy állandóan meztelenül rohangálnak, de remélem ez változni fog. Yoo legalábbis biztosított róla. Azt mondta, ez is olyan, mint a szobatisztaság.

A gyerekek pillanatok alatt felvették sebtében levetett ruháikat, és most kéz a kézben indultak meg az udvar felé.

– Menjünk mi is! – Ölelem át Mark derekát, és tolom kifelé.

– És a konyha? – Pillant hátra.

– Később rendet raknak, most menjünk.

Yoo odamegy Kamphanhoz és viccelődve felsegíti, és közben leporolja lisztes fenekét, majd utánunk indulnak.

Fényes nappal van, egy felhő sincs az égen, a madarak csicseregnek, tökéletes idő, egy kis sétához.

– Megköszöntem már neked, hogy segítettél Kamphannak is? – Súgja fülembe Mark.

– Már többször is, és remélem, az éjjel újra megteszed!

– Ajj, Vee! – Kuncog, majd szétnéz, hogy van-e valaki hallótávolságon belül. – Valami extrát tartogatok neked!

Elmosolyodok, és összefűzöm ujjainkat, majd így sétálunk tovább.

Mikor még Kamphan babás volt, Mark megkért, hogy a dokival próbáljuk őt is átváltoztatni. Mivel tudtam, hogy ez mekkora örömet okoz neki, így belementem.

A doki lázban égett, mindent kivizsgált, felkészült és dokumentált. Tudományos felfedezésnek tekintette, és olyan büszke volt magára, hogy az hihetetlen.

A gyerekek valahonnan labdát kerítettek és játszani kezdtek. Yoo és Kamphan leheveredtek a fűbe, és a kölyköket figyelték. Elég sokat vitatkoztak, de én inkább szerelmi civódásnak mondanám. Ugyanis, ha nem tehetnék, belebetegednének. Időközben Yoo megkérte kedvese kezét, aki egyből nyakába ugrott és igent is mondott. Olyan szerelmesek, és én örülök a boldogságuknak.

– Vigyáztok Melodyra egy kicsit? – Kérdezem tőlük.

– Persze, menjetek csak! – Felelik egyszerre.

Bólintottam, és húzni kezdtem Markot magam után.

– Boldog vagy? – Teszem fel kérdésemet.

– Nagyon, – mosolyodik el – ennél már aligha lehetnék boldogabb.

– Akkor már meg se kérdezem...

– Mit?

Hátrapillantok, hogy elég messzire kerültünk, de már nem látom a többieket, ezért térdre ereszkedek, és előhúzom a gyűrűt, mit már egy ideje magamnál hordok.

– Hozzám jössz?

A meghatódottságtól könnyes lesz a szeme, próbálja visszatartani, de nem megy olyan könnyen neki. Felállok és elém tartott ujjára húzom a gyűrűt, ami tökéletesen illeszkedik rá.

– Igen! – Kiálltja, majd nyakamba ugrik, lábával átöleli derekamat és csókolgatni kezd.

– Végre! Éljen! Úgy tudtam! – Kórusban szólalnak meg, akik eddig lapultak.

Oldalra pillantunk, és a magas fűből hat vigyorgó fej kandikál ki. Soha nem fognak magunkra hagyni, hiába is szeretnénk. De jól van ez így, mi egy család vagyunk, kicsit furcsa, kicsit szedett-vedett, de mégis, összetartozunk.

Mark leteszi lábait, de nem enged el, boldogan ölel magához, majd lábujjhegyre áll és fülembe súgja a legváratlanabb dolgot, ami még csak eszembe se jutott volna.

– Vee, újra apa leszel...

Megcsókolom, ott mindenki előtt a lemenő nap fényében, és utána hangosan kiáltom, hogy mindenki meghallja, mennyire szeretem őt.

Ennél több már nem is kell a boldogságunkhoz, jó úton haladunk, körbevéve olyanokkal, akiket szeretünk, és akikről gondoskodni szeretnénk. Nem is akarok ennél többet, ez nekem pont elég.