Mark

A felújítás szépen haladt, pár hónapon belül sikerült a saját ízlésünkre alakítgatni a villát. Nagyon élveztem a munkálatokat, boldog voltam, hogy nemsokára elkészülünk, és végre, egy boldog otthonban élhetünk, nem pedig elrejtve, a föld alatt. Ha bárki rákérdezett, örömmel meséltem el minden apró részletet. Egy idő után, már menekült előlem, aki élt és mozgott.

Vicces, nem akartam untatni őket, de ahogy egyre jobban kerekedtem, annál jobban unatkoztam tétlenségemben. Ezért csak beszéltem és beszéltem...

A babaszoba átalakításáról ne is beszéljünk. Én fiús színekben gondolkoztam, Vee pedig lányosban. Mivel nem tudtunk megegyezni, folyamatosan ezzel hozakodtam elő, amivel rendesen kiborítottam őt. Nem elég, hogy összevesztünk, amiért nem mondtam el a baba nemét, még a babszobával is folyamatosan nyaggattam. Nem győztem bocsánatot kérni és szabadkozni, hogy csak meg akartam lepni, és a megfelelő pillanatra vártam, hogy közölhessem vele. Persze felhúztam az orromat és besértődtem, amiért megharagudott rám. Ördögi kör ez.

Majdnem egy hétig nem szóltunk egymáshoz, ráadásul ki is lakoltattam a hálószobából arra az időre. Aki élt és mozgott kinevetett. Később persze megbántam döntésemet, de túl makacsnak bizonyultam. Pedig nappal, mikor egyedül feküdtem az ágyban eszméletlenül hiányzott Vee ölelő karja, és ahogy a fülembe duruzsolt valami halk dallamot, ami mindig jótékonyan hatott idegrendszeremre.

Mivel nem beszéltünk, így nem vitatkozhattam vele tovább a színeket illetően, de dacból se akartam cselekedni, így a semleges pasztellszínek mellett tettem le voksomat.

Híre ment az udvarban, hogy az uralkodói pár éppen szerelmi civódáson megy keresztül, és már fogadásokat is kötöttek, hogy mikor fogunk kibékülni, illetve ki lesz a békülő fél.

Kamphannak köszönhetem, hogy viszonylag hamar megbékéltünk egymással, ugyanis egyik nap sírva tört be a hálószobánkba. Akkor Vee éppen Yooval volt elfoglalva, hallgatta a nyűgjeit, amivel folyót lehetett volna rekeszteni. Még én is hallottam, pedig a szomszéd szobában tartózkodtam.

– Mark! Segíts! – Kérte Kamphan miközben patakokban folyt a könnye.

– Mi a baj? – Lépdelek oda hozzá és megsimogatom buksiját.

–Megestem! – Nyöszörgi.

– Ebből értenem kellene valamit? – Továbbra is értetlenül állok előtte.

– Mark! Babázni fogok én is!

– Tudom, nemsokára megszületik! – Mosolyogva pillantok hordóra dagadt pocakomra.

– Nem úgy! – Fogja meg fejét. – Én is... ! – Mutogat hasamra.

– ÓÓÓ! – Csak ennyit tudtam kinyögni hirtelen.

– Most mit csináljak? – Kérdezi – Nem akarok hajadon fővel babát várni!

– Nincs azzal semmi baj – bátorítom. – Én is így hozom világra.

– De én nem akarom! – Dobbant lábával. – Yoo pedig...

– Mi van vele? – Kelti fel kíváncsiságomat.

– Semmi! Neki minden olyan egyszerű!

– Ha jól tudom, ő szerette volna, hogy babázzatok.

– Persze, ez csak egy fellángolás volt nála! Ismered!

– Azt mondod, már nem akarja? – Húzom össze szemöldökömet.

– Igen! Azóta nem hozta szóba! Ráadásul a kapcsolatunkat se akarja megerősíteni. – Szomorúan hajtja le fejét. – Folyamatosan azt szajkózza, hogy jól vagyunk mi így!

– Hmm...

– Lehet, már nem is akar velem lenni! Sőt biztos!

– Rosszul gondolod.

– Dehogy is! Igyekszik távolságot tartani! Nem beszélget, csak elvonul.

–Oh, Kamphan! Még ha így is van, itt vagyunk neked és segítünk!

– Nekem ő kell!

– Akkor most figyelj! – Azzal magamra öltöm a legdühösebb ábrázatomat, felfújom magam, mint a pulykakas, hogy még a fejem is belevörösödjön.

Nem tudom pontosan, hogy mi zajlik le a két jómadár között, de ideje rendet tenni. Sietős léptekkel ott termek Yoo előtt, megfogom a grabancát és lehúzom, hogy egy szemmagasságban legyünk. Vee csak némán figyeli a jelenetet, jobbnak látja nem közbeszólni.

– Te átkozott! Te szőrcsomó! – Kiáltom mérgesen.

– Mégis mi a baj? – Kérdezi Yoo értetlenül.

– Felcsináltad! – Ordítottam magamból kikelve.

Ennek fele sem tréfa, gondolhatja Vee magában, mert azt látom, hogy hátrálni kezd, amíg a falnak nem ütközik.

– Mégis kicsodát? – Értetlenkedik tovább Yoo. – nem csináltam semmit!

– Még tagadod? – Nézek rá mindenre elszánt tekintettel.

– Nem tudom, miről beszélsz! – Láttam szemein, hogy teljesen össze van zavarodva.

– Vee! – Fordulok párom felé szigorúan, mire haptákba vágja magát. Ilyenkor nem érdemes ellenkezni velem. – A te vakarcsod! Beszélj a lelkére!

– Ohó, engem ne keverjetek bele! – Teszi fel kezeit, jelezve, hogy semmi köze ehhez az egészhez.

– Hé, nyugodj már le! – Adja a lazát Yoyo, de engem nem tud becsapni, belülről forr a méregtől. – Kit csináltam fel?

– Kamphant, te eszement!

Élvezet volt látni, ahogy minden magabiztosságát elveszíti, és megroggyannak lábai. Már éppen lendítettem öklömet, hogy behúzzak neki, mire végre a szóban forgó személy is megjelent.

– Mark! Ne bántsd! – Szipogja. – Nem tudja még!

– Hát most már igen! – Hökkenek meg egy pillanatra, majd barátomra nézek, közben leeresztem kezemet. – Nem tudja?

Kamphan hevesen rázni kezdi könnyes arcát, majd ártatlanul Yoora pillant.

– Babás vagy? – Kérdezi vigyorogva.

– Igen, most voltam a dokinál. – Szégyenlősen lesüti szemét, és arca lángba borul.

– Úgy látom, sikere lett a sok gyakorlásnak! – Teszem keresztbe karjaimat, és nevetni kezdek.

– Mi nem is... – Dünnyögi Kamphan.

– Oh, dehogynem! Az egész villa a bagzásotoktól zengett! – Áll pártomra Vee, és hogy ezt megerősítse, odajön mögém, és átölel. – Így van, Mark?

– Rengeteg fültanúja van a pásztoróráitoknak! – Vigyorgok fülig érő szájjal.

– Jaj, most nem ez a lényeg! – Yoo közelebb lép Kamphanhoz, és boldogan átöleli, majd felkapja és körbeforog vele.

– Ezt inkább hanyagold, mert kidobom a taccsot! – Végre egy halvány mosoly jelenik meg könnyektől felduzzadt arcán. – Azt hittem, nem is akarod már!

– Butuska! Mindennél jobban akarom, csak nem szerettem volna rád erőltetni, így inkább tartózkodóvá váltam.

– Én meg már bepánikoltam, hogy nem akarod, nem szeretsz és el akarsz hagyni!

– Istenemre mondom, hogy szeretlek!

– Akkor jó! – Vigyorog tiszta szívből kedvesére barátom.

– Hány babánk lesz? – Kérdezi Yoyo.

– Mi? Elég egy is, nem gondolod?

– Majd a doki megmondja! – Elkezdi húzni maga után kedvesét. – Gyere már, most azonnal tudni akarom!

– Hééé! Ne ráncigálj már! Borzasztó vagy! – Próbál ellenkezni, de nem nagyon megy neki.

– De azért szeretsz? – Incselkedik vele, miközben egyre csak távolódnak.

– Ki mondta, hogy szeretlek?

– Miért, talán nem? – Hallom a döbbenetet Yoo hangjából.

A választ már nem halljuk, csak inkább sejtjük a kuncogásból és a cuppogásokból.

Továbbra is karjai között tart párom, hosszú idő óta először. Igen, az egy hét nekem baromi hosszúnak tűnt. Állát vállamon nyugtatja, és mélyen beszívja illatomat.

– Jók vagyunk? – Félve kérdezem, mert nem akarom elrontani a pillanatot.

– Még átgondolom – de hangjából kihallom az enyhe kuncogást.

Kezeit hatalmas hasamra simítja, és a babánk egyből rugdosni kezd.

– Mindig így reagál! – Fordítom felé arcomat, ő pedig megpuszilja halántékomat. – Apa pici kislánya lesz, nem vitás.

– Ne irigykedj! Téged is szeretni fog! – Suttogja fülembe.

– Persze, de köztetek már most erős a kapocs.

– Ahogy köztetek is! Hisz benned növekszik, érzékeli minden rezdülésedet, legyen az testi vagy lelki.

– Oké, oké! Igazad van! – Fordulok meg ölelésében, lábujjhegyre állok és ajkamat csücsörítem.

Boldogan hajol puha párnácskáimra, először csak kóstolgatom, majd elmélyítem csókunkat, mi egyre szenvedélyesebbé válik.

Ekkor jut el fülünkbe Yoo hangos kiálltássorozata, hogy apa lesz. Az egész udvart körbeszaladja, és mindenkinek eldicsekszik, aki él és mozog. És persze annak is, aki nem. Összenézünk és elmosolyodunk.

– Gyerekzsivajtól lesz hangos a villa, – ábrándosan nézek az ajtó felé – nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára.

– Akkor majd teszünk róla, hogy többször legyen!

– Vee! Te és a piszkos gondolataid!

– De most miért? Te is szereted, én is szeretem, hol itt a gond?

– Nem neked kell kihordanod! – Csapom meg vállát.

– Mintha belerokkannál! – Vigyorog rám fülig érő szájjal.

– Hát igen. Így is van!

– De azért csak jó volna egy kistestvér a mi kis angyalkánknak?

– Még meggondolom! – Mosolyodok el sejtelmesen.

Ebből már tudhatja, hogy nyert ügye van. Már alig várom, hogy újra dolgozhassunk a gyerekprojekten. Igen, szeretnék még babát. A következő alkalommal másabb lesz. Most nem a felelőtlenségünk miatt lesz babánk, hanem mert úgy akarjuk. Mi ketten. Félreértés ne essék. Nagyon örülök, a mi kis angyalkánknak, de mind tudjuk milyen körülmények között fogant. Mondjuk, nem lehetek eléggé hálás a sorsnak, amiért így intézte a dolgokat. Ha valaki azt mondja nekem egy évvel ezelőtt, hogy szerelmes leszek, gyerekem lesz és uralkodó válik belőlem, bolondnak nézem. És tessék! Minden megadatott nekem, amire csak vágytam.

Vee meglepetést szervezett nekem, ezért bekötötte szememet, hogy semmit se láthassak, majd megfogta kezemet és vezetni kezdett. Nem tudom, merre tartunk, a sokadik kanyar után elvesztettem a fonalat.

– Nemsokára odaérünk! – Hallom kuncogását.

– Ajánlom, hogy megérje!

– Azt hiszem, nagyon boldog leszel tőle!

– Mindennek örülök, aminek köze van hozzád!

Ekkor megállít. Bőrömön meleget érzek, mintha valami melegítene. Talán begyújtotta a kandallót? Ennek mi értelme lenne? Nyár van.

Ott toporgok izgatottan, és már alig várom, hogy lekerüljön rólam a szemkötő. Addig Vee lépteire koncentrálok, ami összevissza cikázik a helyiségben. Becsukja az ajtót, ami halkan nyikorog, és kattan is.

– Felkészültél? – Kérdezi izgatottan.

– Naná!

Hátam mögött elkezd babrálni, majd lehullik a szemkötő. Lassan nyitom ki szemeimet, és a meglepetéstől megdöbbenek, földbe gyökerezik a lábam. Magam elé tartom a kezeimet, és meghatódva figyelem, ahogy a nap sugarai játszadoznak ujjaimon. Az ablak felé pillantok, és életemben először látom teljes valójában a napfényben fürdő udvart.

– Vee... Ez mégis, hogy lehet? – Akadozik hangom a hitetlenkedéstől.

– Meglepetés! – Kiálltja ujjongva. –Hát nem csodás?

– Ez még annál is több! – Hunyorgok, mivel a fényes nap bántja szemeimet.

– Úgy vártam, hogy elérkezzen ez a pillanat!

– Mégis hogyan? Honnan tudtad?

– Gyere, menjünk sétálni – fogja meg kezeimet, és kivezet a fényárban úszó könyvtárból.

Félve lépek ki, de pár lépés után, mikor tudatosul bennem, hogy nincs mitől félnem, boldogan szökkenni kezdek.

– Vee! Tudni akarom! – Fordulok felé fülig érő mosollyal.

Ébenfekete haján megcsillan a szikrázó napfény, fehér bőre majdhogynem szikrázik.

– Tudod, amikor vérátömlesztésre volt szükséged, – kezd bele – utána észrevettem, hogy a szemed színe megváltozott.

– És nem mondtad volna?

– A dokival beszéltem. Ő mondta, hogy még ne mondjak semmit, a biztosra akartunk menni.

– Nem értelek!

– Vizsgálatokat végzett a véreden, és nemrég lett meg az eredmény.

– Oh...

– Igen, mivel rengeteg vért kaptál tőlem, így megváltozott a vérképed, ami kihatással volt a sejtjeidre.

– Vagyis?

– Te is fénybenjáró lettél! – Teszi derekamra kezét, és ajkaimra hajol.

Az alkalmazottak, akik kint voltak, döbbenten figyelték a jelenetet. Ami éppen a kezük ügyében volt, azt elejtették, majd ujjongva tapsviharban törtek ki.

– Köszönöm, köszönöm! – Hajolok meg kissé, amennyire pocakom engedi, majd páromra nézek. – És neked is!

– Véletlen volt, de nagyon szívesen!

Fejemet vállára húzza, és hátamat simogatja, én pedig átölelem. Ennél boldogabb már nem is lehetnék, de tévedtem.