Vee

Az elmúlt pár napot munkakereséssel töltöttem, ami meghozta gyümölcsét. Egy kétes hírű éjszakai bárba kerestek pultost, ami pont kapóra jött. Ilyen helyeken nem kérdeznek sokat az emberről, hogy honnan jött, mit keres itt, és hasonlók. A lényeg, hogy tisztességesen elvégezd a munkádat, a többi nem érdekli a munkaadókat. A fizetés pedig duplája, mint egy normál szórakozóhelyen.

Idióták pedig mindenhol vannak, úgyhogy teljesen mindegy, milyen környéken dolgozom. Ha úgy hozza a helyzet, meg tudom védeni magam, és amikor távozásra kerül a sor, akkor sem akadékoskodnak. Megszokták már, hogy a személyzet gyorsan cserélődik.

Amúgy a hely igazán hangulatos. Lilába öltözött félhomály uralkodik a helyiségben, majdhogynem sötét van, csak a neonszínű fények és a dekorációs táblák ontják magukból a villogó fényeket. Kicsit zavarja a szememet, nekem túl vibráló, de majdcsak kibírom valahogy.

– Mikor tudsz kezdeni? – Kérdezi a tagbaszakadt fickó.

– Már ma este, ha önnek megfelel – válaszolom.

– Lehet róla szó. – Mér végig éhes tekintetével. – A különleges kérésekkel hogy állsz?

– Mifélékkel? – Húzom fel szemöldökömet.

– Szép tested van, a pofid pedig elképesztő. – Fogja meg államat, amit egyből ki is rántok ujjai közül.

– A testem nem eladó. – Mondom keményen.

– Kár, nagy kár. – Csóválja meg fejét a főnök. – Pedig sokat fizetnének érte.

– Köszönöm, de inkább maradnék a kétkezi munkánál, az inkább nekem való.

Semmim sincs úgy igazán, egyedül a testemet mondhatom magaménak, szeretném megtartani, illetve annak adni, akinek én akarom.

– Jól van, semmi sem kötelező, de ha meggondolnád magad...

– Nem fogom. – Felelem magabiztosan.

– Rendben. Yoo keres neked méretben megfelelő munkaruhát.

– Köszönöm.

– Este nyolckor kezdődik a munka, ne késs el. Most pedig mehetsz. – Kezével intve jelez, hogy távozhatok.

Felveszem a szemkontaktust a nevezett személlyel, aki bólint, hogy kövessem. Hátra vezet egy raktárhelyiségbe, ami teli van dobozokkal, a sarokban egy hevenyészve összedobál összerámolt alvóalkalmatosság volt. Ágynak nem nevezném, talán matrac lehet, de még abban se vagyok biztos.

– Hé, ne stíröld a helyemet, nem adom. – Szól az idegen.

– Nem is kérem. – Felelem szenvtelenül.

– Akkor jó, nem fogunk összeveszni! – Vigyorog rám fülig érő szájjal. – Tessék, szerintem ez a méreted.

Megnézem az átadott ruhák címkéit, és csodálkozok, hogy egyből ráhibázott.

– Köszönöm.

– Nincs mit, a főnök fizeti. – Von vállat. – Most megyek, este koccanunk.

Nevet, majd kitessékel, és bezárja az ajtót. Figyelem távolodó alakját, és ingatom fejem. Fura alak, meg kell hagyni. Még ebben a félhomályban is napszemüveget hord, ami számomra érthetetlen. De nem az én dolgom, gyorsan tovább lépek és hazafelé veszem az irányt.

Csak bolyongok a lakásban, nem találom a helyem. A ruháimat már kikészítettem, egy vasalás is rájuk fért, eléggé gyűröttek voltak. Odamegyek a hűtőhöz és kitárom ajtaját, majd szemrevételezem tartalmát.

– Valamit enni kellene – motyogom magamnak.

Előveszem a már elkészített rizst a grillezett hússal, nekitámaszkodok a pultnak és magam elé meredve elfogyasztom. Közben a múlton merengek.

Figyelem a körülöttem vihorászva rohangáló gyereksereget, és elfog az irigység. Nekem sosem voltak játszópajtásaim, inkább messziről kerültek és összesúgtak a hátam mögött.

– Mi a baj, kicsi Vee? – Kérdezi a Vén bölcs, miközben leül mellém egy farönkre.

– Miért kerülnek a gyerekek? – Kérdezem értetlenül.

– Mert más vagy – feleli kedvesen.

– Ez olyan nagy baj?

– Nem, egyáltalán nem. – Simogatja meg az ég felé meredő hajamat. – Másnak lenni, jó dolog.

– Nem úgy érzem. – Könnyesedik be szemem.

– Gondolj bele – kezd bele a mesélésbe. – Mi lenne, ha minden lény átlagos lenne? Egyforma?

– Nem tudom.

– Nézz rájuk. Boldogan játszanak, miközben nem törődnek semmivel. De te itt vagy, és folyamatosan gondolkozol.

– Ez miért jó? – Nézek á kitágult szemekkel.

– Az a lény, aki gondolkodik, előbb utóbb kitűnik a tömegből, és többre fogja vinni az életben. Mint ők – mutat a gyerekek felé – csak beállnak a sorba, és tenni fogják, amit mondanak nekik.

– Én is azt akarom.

– Ne akard, te többre vagy hívatott.

– Mégis mire? – Kíváncsiskodom.

– Vezetésre. Mikor eljön az idő, nagy harcokat fogsz megvívni.

– Nem hiszem. Ki akarna mellém állni?

– Onnan jön a segítség, ahonnan legkevésbé várod.

– Te tudod, ki az?

– Egy jövőbe látó ne tudná? – Húzza mosolyra száját.

– mondd el! – Kérlelem.

– Talán egy másik alkalommal – feleli. – De most gyere, sakkozzunk.

– Már megint? Nem unod? – Állok fel, és leporolom nadrágomat.

– Sose unom meg. Rengeteget lehet belőle tanulni.

– Na persze – Sóhajtom.

– Hidd el, a sakk jó tanító. Az ész játéka, egyszer majd megérted.

Azzal feláll ő is, megfogja kezem, és elvezet. Egy idő után ráéreztem a játékra, és megértettem, miért is akarta annyira a Vén bölcs, hogy minél többet sakkozzak.

A mai napig nem vettem hasznát, a játékban való jártasságomnak. Rengeteg versenyt néztem már végig, de semmi újdonságot nem tudott már mutatni nekem. Mindig előre láttam már az első lépésekből mi lesz a játszma eredménye, és soha nem csalódtam.

Újra megkordul a gyomrom, és a hűtő felé pillantok. Itt az ideje egy adag vér elfogyasztásának. Szerencsére válogathatok, feltöltöttem készleteimet. Egy nullás vércsoportút veszek elő, az a kedvencem, kissé édeskés, de mégis van egy kis fanyar utóíze. Kitöltöm egy pohárba és teszek bele egy szívószálat is. Bekapcsolom a tévét, és kényelmesen elhelyezkedek a kanapén. Rengeteg időm van még a munkakezdésig.

Pontosan nyolc órakor állok munkába, kevesen vannak, így Yoo bevezet a munka rejtelmeibe, és az itteni szokásokba. gyorsan tanulok, elsőre megjegyzek minden információt. Játékosan megveregeti vállamat és elégedetten megpaskolja lapockámat.

– Kösd föl a gatyádat, hosszú lesz az éjszaka.

– Nincs bajom a kemény munkával. – Felelem távolságtartóan.

– Oh, tőled megfagy a levegő is! Engedj fel egy kicsit!

Értetlenül nézek rá, nem értem mi baja van velem. De ahogy elfigyelem őt munka közben, kezdek rájönni. Olyan vidám aurája van, hogy megirigylem. Mindenkihez van egy kedves szava, a vendégekkel elviccelődik, de ha valaki közeledni akar felé, határozottan visszautasítja.

Egy idő után kibukik belőlem a kérdés, ami már délelőtt óta a fejemben motoszkál.

– Miért alszol a hátsó raktárban?

– Nincs hova mennem, így pedig kényelmes – feleli egyszerűen.

– A főnök mit szól hozzá?

– Ő? – nevet fel, majd válaszol. – Csak örül neki, így többet dolgozhatok neki.

– A családodat nem zavarja? – Kérdésemre megmerevedik, de azért megadja a választ.

– Nem érdekli őket. Ha elérted a nagykorúságot menned kell a mi családunkban, nincs mese.

– Legalább van családod. ­– Suttogom.

– Mit mondtál? Nem értettem.

– Nem érdekes.

– Oh, dehogynem – csillog szeme. – Te magad vagy az érdekesség.

Nem tudom, hogy mire gondol, de nem is akarom forszírozni, ráadásul egyre több vendég érkezik. Nem győzzük kiszolgálni őket, a műszak végére el is fáradok rendesen. Régen volt már, hogy egy munka ennyire le tudta szívni az energiáimat, mégis olyan jó érzéssel tölt el.

Hajnalra Yoonak nyoma veszett, és mikor megkérdeztem a főnököt, ő csak vállat vont, és azt felelte, már megszokta, elég sűrűn előfordul, ne foglalkozzak vele.

A munkám befejeztével elköszöntem, a hátsó raktárban átöltöztem, elpakoltam a ruháimat, és immár utcai ruhában hagytam el munkahelyemet.

Már majdnem elértem a sikátor végét, mikor éles nyivákolásra leszek figyelmes. Követni kezdem a jajveszékelést, és a kuka mögött találok egy ártatlan, vörös kis szőrgombócot. Szőre mocsoktól összetapadva simul vékony kis testére. Leguggolok és szólongatni kezdem, mire keservesen nyarvogva megpróbál felém közeledni, de nem megy neki. Pár lépés után összeesik, és bánatosan néz rám.

– Na, még csak ez hiányzott nekem! – Sóhajtom, majd magamhoz veszem a kis szörnyeteget.

Hálásan pillant fel rám azzal a cuki kerek szemeivel, amivel még az én kemény szívemet is meglágyítja.

– Most elmegyünk a doktor bácsihoz. – Mondom neki, mintha értené.

Kikeresem a legközelebbi állatorvosi rendelőt, és megindulok irányába.

Dühösen csapom be magam után a bejárati ajtót. A sarokba ledobálom az újonnan vásárolt cicafelszereléseket.

– Néz rám, te kis vakarcs! – Emelem szemmagasságba a szőrgombócot. – Én csak segíteni akartam rajtad, most pedig a nyakamon maradtál! – Beszélek hozzá, ő pedig úgy néz rám, mintha értené.

Kisebb zúzódásai vannak, de fel fog épülni, legalábbis ezt mondta a doktor úr. Kapott immunerősítő injekciót, vitaminokat, és lekezelte paraziták ellen is. Ott akartam hagyni, de az orvos azt mondta, azzal, hogy elhoztam, felelősséggel tartozom érte. Pedig ezt nagyon nem akartam. Ezzel csak újabb gondot akasztottak a nyakamba. De ahogy bánatosan, szinte könnybe lábadt szemekkel rám nézett, nos, hát, nem tudtam ellenállni.

– Mi legyen a neved? – Nézek rá elgondolkozva, és valamiért kollégámat juttatta eszembe. – Legyen a neved, Yoyo. Igen, ez tökéletes lesz, olyan kis kóbor vagy, mint ő.

Leteszem a földre, és előveszek egy tálkát, amibe tejet öntök. Éhesen veti rá magát, és már lefetyeli is. Észre se veszem, és már mosolyt csal az arcomra. Talán, mégse lesz vele olyan sok gond, simogatom meg immár tiszta bundáját.

– Ha jól viselkedsz, barátok leszünk.

– Miau...

– Jól van, egyél csak! Addig én elmegyek fürdeni. – Lehet, káprázik a szemem, de a macska bólintott.

Biztos csak a fáradtságtól láttam azt, amit. Magára hagyom a kiscicát, és dudorászva megyek a fürdőszobába. Ilyen se mostanában történt velem.

Arra ébredek, hogy valami meleg és szőrös a nyakhajlatomba fészkelődik. Észreveszi, hogy felébredtem, ezért felemeli fejét, és rám néz. Feláll, nyújtózkodik egyet, majd szépen lassan lemegy az ágyról. Nem akarok még felkelni, bőven van még időm, de ez az átkozott macska nyarvogni kezd. Biztos, éhes. Felkelek, kimegyek a konyhába, és egy kistálba teszek macskatápot. Megszaglássza, majd egyik mancsával arrébb löki.

– Ne legyél válogatós, edd meg! – Tolom vissza az edényt az orra elé.

Erre ugyanaz a reakció, mint az előbb.

– Hát, jó. Te maradsz éhes. – Mondom neki.

Előveszek egy kis sonkát és kenyeret, majd az asztalhoz ülök. Elkezdek falatozni, és abban a pillanatban Yoyo ott terem előttem. Kinyújtja mancsát, és enni kér.

– A táp nem tetszik, de a sonka jöhet? –­ Kérdezem. – Kóbor macskához képest eléggé válogatós vagy.

Fejét oldalra hajtja, és néz rám azokkal a nagy szemeivel. Nem bírom megállni, így neki is jut a sonkából.

– Szemtelen vagy! – Nézek rá komolyan, majd felállok és elpakolok magam után.

Téblábolok még egy kicsit a lakásban, takarítok, néha Yoyora pillantok, aki összegömbölyödve szundikál a kanapén. Mikor végeztem, úgy döntöttem, hogy munkakezdés előtt még sétálok egyet a közeli parkban. Magamhoz veszem a munkaruhámat, elbúcsúzom Yoyotól és utamra indulok.