Vee

Csak akkor nyugodtam meg, mikor láttam, hogy a vérzés elállt. Továbbra is mellette térdeltem, eszméletlen testét a karjaimba vettem, és némán könnyezve ringattam.

Mi a fene történhetett? Mondtam, hogy maradjon otthon!

– Vee! Menjünk, vigyük a gyengélkedőbe – noszogat az Öreg. – Meg fog gyógyulni.

Rátettük egy hordágyra, hideg kezét szorongatva indultunk meg. Mikor odaértünk, áttettük őt a betegágyra, és a doki tüsténkedni kezdett.

– Vérre lesz szükségünk – mondta. – Jó sokra, legjobb lenne egy vérátömlesztés.

– Az enyémet használhatjuk? – Kérdezem reménykedve.

– Vércsoportja?

– Az fontos? – Nézek rá kisírt szemekkel.

– Még a mi fajtánk bélieknél is fontos – hümmögi. – Nem lehet, csak úgy bármivel vegyíteni.

– Nullás vagyok.

– Tökéletes! A legjobb! – Paskolja meg vállamat, és már hozza is a szükséges felszereléseket.

Mark mellé fektetnek, én pedig folyamatosan merev arcát nézem. Nem veszíthetem el. Vérmintát vesznek tőlem és Marktól is, majd egy üveglapon elegyítik, hogy a savó összeférhető-e a véremmel.

– Negatív! – Ujjong az orvos.

– Ez most jó? – Kérdőn pillantok rá.

– Azt jelenti, hogy megfelelő donor.

Levesznek tőlem pár milliméter vért, és Mark vénájába juttatják. Biztos, ami biztos alapon kétszer megismétlik, és mindent rendben találnak. Mark szervezet jól reagál.

Elkezdődhet a transzfúzió. Mindkettőnk vénájába tűt helyeznek. Marké szerelékkel van ellátva, ami biztosítja a véráramlást, illetve speciálisszűrővel is el van látva, hogy véletlenül se kerüljön összecsapódott alvadék vénájába.

Hihetetlen, de egyből mutatkozik a javulás. Arcába szín költözik, pillái meg-megrebbennek.

– Mennyi vérre van szüksége? – Szólalok meg, de tekintetemet továbbra is Markra szegezem.

– Nyolcszáz mililiter. Annyinak elégnek kell lennie.

– Mennyi idő mire átcsorog? – Érdeklődöm tovább.

– Körülbelül két óra. Addig pihenjen.

– Úgy lesz, köszönöm doktor úr! – Mosolygok fel rá. – És a baba hogy van?

Előveszi sztetoszkópját és Mark domborodó hasára rakja. Hallgatózik egy kicsit, közben vigyorogva pillant felém.

– Minden rendben van a kislánnyal – jelenti be.

– Ki-kislány? – Kérdezem döbbenten.

– Hát nem tudta? – Hervad le mosolya arcáról. – Azt hittem, Mark elmondta.

– Hát ezt valahogy elfelejtette közölni! – Mondom szemrehányóan, miközben Markra nézek.

Nem tudok rá haragudni, most nem. Kislányunk lesz! Megkönnyebbülve dőlök hátra. Szívem legbelül mosolyog. Hogy őszinte legyek, nem gondolkoztam a nemén, nekem csak az volt a lényeg, hogy a mi gyermekünk, és hogy egészséges legyen.

De már most tudom, hogy apuci kicsi lánya lesz! Mark szigorúbb lesz nálam, én mindent megteszek majd érte. Előre látom, hogy tipeg majd felém, ha szeretne valamit, de párom nem engedi neki. Tudni fogja, hogy én úgy is megengedem majd neki. Remélem, ébenfekete hajamat örökli, Marknak meg azt az édes kis gödröcskéit. Melody! Igen, így fogják hívni. Olyan édesen cseng, és mindig arra fog emlékeztetni, hogy szívemnek ő a lágy dallama. Már most mindent megtennék érte.

Azt hiszem beájultam. A vérveszteségtől és a fáradtságtól. Egyből Markra pillantok, és találkozik tekintetem csillogó szemeivel.

– Végre felébredtél! – Suttogja, megvillantva gödröcskéit.

– Ne haragudj! – Ülök fel, de megszédülök. – Hogy érzed magad?

– Már sokkal jobban, hála neked!

– Ennek örülök! – Óvatosan felállok, de meg kell kapaszkodnom.

Mikor elmúlik a szédülés odamegyek ágyához, és leülök mellé. Vékony kezét tenyerembe fektetem, és simogatni kezdem.

– Nagyon megijesztettél! – Rovom meg kicsit. – Ne csinálj többé ilyet!

– Veszélyben voltál! – Nyitja nagyobbra szemeit. – Muszáj volt!

– De te fontosabb vagy, és ott a baba is!

– Igazad van... – Feleli sajnálkozva. – De ösztönből cselekedtem.

– Köszönöm – mosolyodom el.

Szemeiből szerelem sugárzik, legszívesebben megszorongatnám, de nem lehet. Álla alá nyúlok, és megnézem gyógyulófélben lévő nyakát. Még cafrangos egy kicsit, de szépen gyógyul, nemsokára meg se fog látszódni. Minden csupán csak egy rossz álom lesz. Fáradtan állok fel, és ekkor bevillan barátom utolsó emlékképei.

– Valamit meg kell néznem – mondom Marknak. – Nemsokára visszajövök.

Elkomolyodik, vágyakozva néz fel rám, de azért bólint, jóváhagyva távozásomat.

– Mindjárt visszajövök! – Suttogom, és ajkaira hajolok egy röpke csókért, majd szemeibe nézek.

A megszokott vörös örvény helyet, most más színt vélek felfedezni benne, amitől kicsit megijedek. Marknak nem mondom, nehogy megijedjen. Majd beszélek az orvossal, hogy ez mi lehet. Még egy utolsó pillantást vetek rá, és távozom.

Aki csak szembe jött velem, feltettem kérdésemet. Nem láttak egy tigrist valamerre? Vagy egy szemtelen macskaszemű férfit? Tudják, aki mellett biztosan egy vámpír kuksol. Senki nem tudott róluk semmit. Kezdtem kétségbeesni. Azt mondta, hogy még van pár élete, csak nem használta el az összeset?

Nem történhetett ez ugye? Eluralkodik rajtam a rettegés. Szobáról szobára rohangáltam, hol az ő, hol Kamphan nevét kiáltottam. Szerintem mindenki bolondnak nézett, de nem foglalkoztam velee.

Egy cél lebegett szemeim előtt, méghozzá megtalálni ezt a két jómadarat. Lassan pirkad, Kamphannak valahol itt kell lennie.

A hátsó szárny egyik eldugott szobájából érdekes hangok szűrődtek ki. Hallgatózni kezdtem. Néha halk dorombolást hallottam, nyögésekkel keveredve. Mi a szösz? Húzom össze szemeimet, és tovább fülelek.

– Yoo, óvatosabban! – Nyögi Kamphan. – Alig éledtél újra, és már ezen jár az eszed!

– Mit tehetnék? – Hallom meg barátom vágytól rekedtes hangját. – Akarlak...

– Pont most? – Lihegi a kisebbik.

– Miért ne? – Sóhajtja. – Neked is jó, nekem is jó!

– Legyen, de akkor meglovagollak! – Kezd el kuncogni.

Fintorogni kezdek, nekem ebből ennyi éppen elég. Eressz össze egy folyton bagzó macskát egy vámpírral és ez lesz a vége. Gyanítom nem egyhamar fognak előjönni a szobából.

Eltávolodom tőlük, és most már nyugodt szívvel megyek vissza a betegszobába. Útközben sokan megállítanak, mindenkivel váltok pár szót, majd Markra hivatkozva sietősen távozok, de megígértem mindenkinek, hogy később mindent átbeszélünk.

Már majdnem odaértem, mikor megláttam az orvost, így odasiettem.

– Doki, – kezdek bele – Mark biztos jól van?

– Miért? Mi baja lenne? – Néz rám értetlenül.

– Tudja, a szeme – mutatok az enyémre – nem olyan, mint régen.

– Akkor milyen? – Kérdezi türelmetlenül. – Siessen, dolgom van.

– Eddig vörösen izzott, ha izgatott lett, de most inkább lilás árnyalatú.

– Mitől jött izgalomba? – Szélesen elvigyorodva teszi fel kérdését.

– Csak megcsókoltam, semmi több! – Védekezek.

– Hmm... Érdekes... Érdekes...

– Mégis micsoda?

– Először megvizsgálom, és utána nyilatkozok – ezzel magamra hagyott.

Kivagyok én vele a vízből. Na mindegy, vonom meg vállamat, és bemegyek a szobába.

Mark félig leeresztett szemhéja alól kandikál kifelé.

– Megtaláltad, amit kerestél?

– Igen. – Felelem megkönnyebbülve. – Kamphan és Yoo jól vannak.

Húzok közelebb hozzá egy széket, majd ágyára könyökölök.

– Ez jó hír! – Emeli fel kezét és fürtjeim közé túr ujjaival. – Minden rendben van a többiekkel?

– A doki mindenkit ellát. Sajnos még vannak sérültek.

– Az Öreg?

– Irányítja a lényeket. Próbál viszonylag rendet teremteni, amíg mi felépülünk.

– Ő már csak ilyen – mosolyodik el –, első a kötelesség.

– Thanya?

– Azt inkább ne akard tudni! – Húzom el számat.

– Mit csinál az az isten átka? – Neveti el magát.

– A levágott fejekkel rohangál – szorítom meg kezét. – Sajnálom.

– Ugyan mit? – Könnyesedik be szeme.

– Csak az apád volt...

– Aki meg akart ölni téged, engem és a babát is. – Emeli fel állát konokul.

– Tudom, de...

– Semmi de... Ne beszéljünk róla! – Kéri. – Azért a fejét szerezd vissza, kérlek.

– Úgy lesz.

– Tisztességes temetésben akarom részesíteni. Vámpírhoz méltót.

– Az milyen?

– Nem messze a villától van egy kőből épült oltár – meséli. – Díszruhába öltöztetve fektetjük fel őket, virágokkal. És a nap első sugarai porrá változtatja a halottat, melyet elfúj majd a szél.

– Szép dolog, de miért adod meg neki ezt a tiszteletet?

– Mint mondtad, az apám volt. Ennyi jár neki.

– Legyen, ahogy szeretnéd. Most pihenj, itt maradok veled.

Fájdalmasan elmosolyodott, tudom, hogy nehéz most neki. Gyorsan elaludt, és én csak néztem, és néztem. Nem merem elhinni, hogy most már sínen van az életünk.

Mark gyorsan felépült, és az első adandó alkalommal megrendeztük a temetést. Kivittük a testeket az oltárhoz, bár Thanya eléggé neheztelt miatta. Úgy tartotta, az az ő trófeája, őt illeti. De elmagyaráztam neki, hogy Mark ezt szeretné, és meg kell adnunk neki, amit akar. Ő a feljebbvalója. Beszélgetésünk után vonakodva átadta a fejeket, amiket előkészítettek a bölcsek.

Díszes ruhába bújtatták a testeket, és felravatalozták őket. Mark ott térdelt előttük, és imádkozott a lelki üdvükért az utolsó pillanatig. Mikor eljött az idő, egyetlen könnycseppet hullatott, azt is letörölte arcáról. Végül hátat fordított, és némán távozott.

Azon a napon nem lehetett hozzá szólni, ez volt a gyász ideje. Bevackolta magát régi szobájába, és senkit nem tűrt meg maga mellett, csak engem. Összegömbölyödött az ágyon, és hangosan zokogni kezdett, végre kiereszthette a gőzt, amit mások előtt nem lehetett. Odabújtam mellé, szorosan karjaimba tartottam, némán vigasztaltam.

A gyásznap után, mintha kicserélték volna. Folyamatosan utasításokat osztogatott, mindenkinek talált valami feladatot, amivel leköthette magát. Most látszik csak meg, hogy őt erre nevelték, nekem még sok tanulnivalóm van. Amit az Öreg folyamatosan az orrom alá dörgölt. Mindennap hosszú órákat töltöttem tanulással, hogyan kell irányítani megfelelően népünket. Miképpen tudok jó uralkodóvá válni. Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire. Ráadásul látni az Öreg önelégült képét, felemelő érzés.

Már most nagy átalakuláson ment át az udvar, legalábbis Mark és a szolgálók szerint is. Sokkal boldogabban, dudorászva végezték dolgukat, nem volt hangos szó, szigorú utasítások. Ha valaki valamit rosszul csinált, Mark türelmesen elmagyarázta, hogyan képzelte el, és a másik boldogan hozta helyre hibáját.

– Olyan jól csinálod! – Dicsérem meg, miközben átölelem.

– Az uralkodó párjaként, ez a kötelességem – mosolyog fel rám.

– Inkább neked kellene uralkodnod. Nem nekem való – szomorodom el.

– Ne mondj ilyet! Csak megsúgom, hogy az Öreg megvan veled elégedve.

– Kötve hiszem, folyamatosan szid – Sóhajtok fel.

– De csak azért, hogy jobban fejlődjél – húz közelebb és megcsókol. – Azt mondja, nagyszerű vezető leszel, és hogy büszke leszek rád.

– Ezt akár mondhatná nekem is!

– De nem fogja! – Nevet fel. – Attól ő büszkébb.

– Egyébként, Thanyát kineveztem az őrség élére, ha nem bánod? – Kérdezem félve, mert azóta a nap óta Mark kerüli őt.

– Jó döntés, megérdemli – feleli szomorúan.

– De ha nem akarod...

– Jó lesz így! Megbízható lényre van szükségünk, és ő az. Nekem csak időre van szükségem.

– Megértem, tényleg.

– Akkor jó! – Fúrja arcát nyakamba. – Fáradt vagyok.

– Voltál dokinál? – Tolom el magamtól és szemeibe nézek.

– Persze! Doki és a nővérke folyamatosan körülöttem sündörögnek! – Nevet fel. – Kinevezték magukat a királyi udvar főorvosának és főnővérének.

– Ez rájuk vall, még meg se kérdezik! – Nevetem el magam. – de azt gondolom, így a lehető legjobb kezekben leszünk mi is és a népünk is.

– Én is így gondolom.

Kézen fogom, és a felújított hálószobánk felé vesszük az irányt. Anyukájának régi szobáját alakíttatta át a mi ízlésünkre, ráadásul közvetlen ajtó nyílt a gyerekszobába, csak pár lépés és már ott is tudunk lenni, ha gond adódna.

Hirtelen kivágódik az ajtó, és egy dühtől fortyogó Kamphan ütközik belénk.

– Ezt nem hiszem el! – Kiabálja.

– Mi a baj? – Kérdezi Mark aggódva.

– Elegem van! – Jelenti ki.

Mark rám néz, én pedig csak széttárom karjaimat, jelezve, hogy nem tudom, mi baja van.

– Hallgatunk... – Mondom neki kedvesen.

– A barátod! – Emeli fel ujját figyelmeztetően. – Az a macska!

– Mit csinált már megint? – Vigyorgok rá.

– Folyton csak hancúrozna! – Fakad ki. – Ráadásul babázni szeretne! Ez is a te hibád! – Mutat Mark felé.

– Mégis miért? – Értetlenül néz rá.

– Mert... – Sóhajt egy nagyot, hogy kiengedje a gőzt. – Úgy gondolja, ha neked is lehet, akkor nekem is! –Vörösödik el az arca.

– Ami azt illeti, lehet is – Jelenik meg a semmiből a doki, Yooval a nyomában.

– Na, ugye! Én megmondtam! – Áll meg mellettünk barátom, és kidülleszti mellkasát.

– De... – Akadozik Kamphan hangja.

– Kiscicákat akarok! – Vonja össze sűrű szemöldökét Yoo.

– Egy nem is lenne elég? – Döbben meg Kamphan.

– Köztudott, hogy a macskaféléknek legtöbbször több kiscicája születik egyszerre – kotyog közbe doki.

– Na, még az hiányozna! Nem vagyok én tenyészvámpír!

– De édesem! – Könyörög Yoo. – Gondolj bele, sok kis szőrös vakarcs lenne!

Markkal a háttérbe vonulunk, mielőtt akaratlanul is belefolynánk a szerelmesek civódásába.

– Nem és kész! – Teszi karba kezeit. – Még csak ismerkedünk!

– Te tudod, hogy nekem te vagy az igazi! – Szívja vérét barátom. – Már a farkamat is láttad!

Erre mindketten prüszkölni kezdünk a visszafojtott nevetéstől, de dokira pillantva, ő csak komolyan mered a párosra.

– Jaj, nem arra gondolt! – Sipítja fülig vörösödve.

– Sejtettük – feleljük egyszerre Markkal vigyorogva.

– Á! Ti is ellenem vagytok! – Emeli a plafon felé tekintetét. – Yoo! Vedd tudomásul, nem fogunk babázni!

– Szerelmem! Olyan remek szülő lennél! – Vigyorogva könyörög tovább.

Tekintetéből tudom, hogy addig nem hagyja békén, amíg igent nem mond.

– Nem! Ez az utolsó szavam – Ezzel a végszóval elvonul, Yoo pedig utána.

Összenézünk Markkal és a dokival, és hangos nevetésben törünk ki. Mert már mind tudjuk, amit Yoo akar, az úgyis meg fog történni, jobb, ha beadja a derekát, hamarabb szabadul.

És így is történt, Kamphan pár hónap múlva bejelentette, hogy megesett vámpír lett belőle. Hatalmas krokodilkönnyek között panaszkodott, hogy hajadon fővel fogja világra hozni babáit, és ez mind annak a nyamvadt szőrcsomónak a hibája, akit nem győzött átkozni. Yoo pedig büszkén körbejárta az egész udvart, és mindenkinek bejelentette, hogy apuka lesz. Ki gondolta volna, hogy az a rafinált szőrgombóc is meg tud majd komolyodni? Mert én nem.