Yoo

Nem is vártam tőlük mást, tudtam, hogy megjelennek. Még a bajszomat is fel mertem volna tenni, kár, hogy nem fogadtam. Garantált lett volna a győzelem. Rájuk nézve, elkapott az irigység, annyira nyilvánvaló az egymás iránt érzett szerelmük. Blööö... Ez túl nyálas nekem.

Mivel tisztában voltam vele, mi fog következni, így megragadtam Kamphan kezét, és azzal a jelszóval, hogy megmutatom neki a tábort, elrángattam. Körbevezettem, ezen az érdekesnek éppen nem nevezhető táboron. Próbáltam kiszínezni az idegenvezetést, de nagyon nem kötötte le, ahogy engem sem. Ő csak némán, és talán zavartan követett. Felettébb idegesítő, kavarjuk fel egy kicsit az állóvizet. Közelebb sompolygok hozzá, és a lehető legbúgóbb hangomat elővéve füleibe suttogom:

– Mi az, talán elvitte a cica a nyelvedet?

– Hogy mi? – Riadtan pillant fel révedezéséből. – Dehogy vitte, csak nincs mit mondanom.

– Biztos vagy benne? – Megállítom és elé állok, annyira, hogy orrunk hegye majdnem összeér.

– Biztos – feleli magabiztosan, és szemeimbe néz.

– Pedig azt hittem, hogy talán hiányoztam neked – tettetem szomorúságomat. – Ez fáj! – Teszem szívemre kezem, belül persze nevetek.

– Ha tudni akarod, nekem az a cuki szőrgombóc hiányzott, nem pedig egy... Egy...

– Micsoda? – Lehelem ajkaira.

– Egy kanegér! – Fújtat és mellé dobbant lábával.

– Még hogy én, egér? – Döbbenek meg. – Az igaz, hogy kanosnak kanos vagyok. De hogy egér?

– Nem mindegy, minek nevezlek? – Néz vidáman szemeimbe.

– Sok mindent elnézek, de ezt nem – teszem keresztbe karjaimat.

– Az a te bajod – vonja meg vállát, majd kikerülve tovább indul.

– Az talán tetszene, ha újra kiscica lennék? – Kiálltok utána, és nyomába eredek.

– Azt csinálsz, amit akarsz! Mi közöm hozzá?

– Na, ne csináld már! A kedvedben akarok járni, ez olyan nagy probléma?

– Gondoltál volna rá hamarabb.

– Olyan lelombozó vagy! – Lihegek sarkában. – Csak rád vártam! – Ragadom meg karját és megállítom.

– Higgyem is el? Becsaptál! Ráadásul... – pillant jobbra, majd balra, és halkan folytatja – lépten-nyomon csókolgatsz.

– Á, szóval ez a bajod? – Vigyorgok arcába.

– Micsoda? – Néz rám értetlenül.

– Hogy csak elvétve csókollak meg – nyúlok felé, és kisimítom arcából hajtincsét. – Miért nem mondod? – Hajolok ajkához és ahogy lepillantok, látom, a várakozástól megremegni és megnyílni.

– Dehogy baj! Félreérted! – Sóhajtva üti el kezemet, mi állát fogja.

– Azt ne mondd, hogy ellenzed, – nézek rá kihívóan – mert nem hiszem el.

– Pedig jobb, ha tudomásul veszed.

– Felejtős! – Jelentem ki, és elveszem tőle, amit akarok.

Először ellenkezik, ütlegeli mellkasomat, feszesen összezárja puha párnáit, de addig ingerlem, míg átadja magát nekem. Vékony ujjait befúrja hajtincseim közé, csókunkba belesóhajt. Derekát átölelem, tenyeremet fenekére fektetem. Másik kezemmel hátát simogatom, és szorosan tartom. Teljesen belefeledkezünk, mikor hirtelen elhúzódik, homlokát államnak dönti, és megszólal.

– Ebből nem lesz semmi – suttogja. – Mióta világ a világ, a vámpírok nem jönnek ki a macskákkal. – Eltol magától, és szomorúan pillant csodálattól terhes szemeimbe. – Tartsuk ehhez magunkat.

Ha ez továbbra is így fog folytatódni, még a végén hoppon maradok, márpedig azt nem akarom. Inkább figyelmen kívül hagyom kijelentését, nem értem miért kellene a múltban ragadnunk. Fejlődő világban élünk, és engem nem érdekel, más mit csinál. A lényeg, hogy én mit akarok, hogyan akarom. Elérem nála, hogy ő is így gondolja, különben ne legyen a nevem Yoo Yoo Shokhatsurt.

Elindulok az étkező irányába, és hagyom, hogy kövessen. Leültetem az egyik szabad asztalhoz, én pedig elmegyek pár finom falatért.

Megragadok egy tasak vért, pár aprósüteményt, és egy üveg ananászlevet. Csak azért, mert tudom, hogy szereti. Visszaérve elé rakom, és leülök mellé.

Teljesen figyelmen kívül próbál hagyni, miközben falatozik. Nem sok sikerrel. Füle vörösen ég, és mikor azt hiszi nem veszem észre, tekintetét rajtam felejti. Egyre több fej fordul felé, és elismerő pillantásokkal mérik végig. Na, ne! Ő az enyém, sokkal régebb óta kinéztem magamnak!

És ekkor eszembe jut a harapásnyom, mi azóta is a nyakamon díszeleg. Megszabadulok pólómtól, de azért még mindig nem vagyok teljesen csupasz. Ugyanis a leheletvékony fehér trikómat magamon hagyom. Felfedi kidolgozott hasfalamat, domborodó mellizmaimat, és ami a legfontosabb, a két kis vöröses színben örvénylő pontocskát.

– Köszönöm, – jön a kelletlen kedvesség – finom volt.

– Esetleg másfajta finomságot is szeretnél?

– Hmm... Mire gondolsz? – Néz rám ártatlanul, mire elmosolyodok, és füléhez hajolok.

– Olyasmire, ami a négy fal között szokott történni. – Billentem oldalra a fejem, jobban láttatva két kis foltomat. – De ha szeretnéd, tudok kivételt tenni. – Teszem tenyerem combjára, amitől kissé megrezzen, de nem löki le.

– Mi az ott a nyakadon? – Von hirtelen kérdőre.

– Vámpír létedre nem tudod micsoda? – Húzom fel vigyorogva szemöldökömet.

– Ki merészelte? – Úgy látom, ő is birtokló fajta.

– Szerinted? – Csúsztatom közelebb ágyékához tenyeremet.

– Honnan tudnám? – Túr bele hajamba és hátrafeszíti – Gondolom, te olyan típus vagy, aki röptében még a legyet is...

– Jaj! Hát ilyennek képzelsz el? – Nem akarom neki bevallani, hogy igaza van.

– Talán nincs igazam?

– Nos, hát... – Mérem végig. – Határozottan igazad van. Megbízhatatlannak tűnök.

– Macskák... – Áll fel és távozni készül, de megtorpan. – Számítóak vagytok...

– Ha megtalálom azt a személyt, akiért megéri megváltozni, akkor megteszem – mondom neki dölyfösen, mert utálom, amikor úgy ítélkezik, hogy még nem is ismer igazán.

– Sok szerencsét hozzá – veti oda foghegyről.

– Ja, és csak hogy tudd, te haraptál meg, másnak nem is hagytam volna.

Szélesen elvigyorodok, mert erre biztos nem számított. Látom arcára kiülni a döbbenetet, zavartságot és némi izgalmat is. Jó lesz ez, hagyom leülepedni benne.

– Álmos vagyok. Hol fogok aludni? – Tereli a témát, de most már végre sokkal visszafogottabb.

– Hol máshol? Hát velem... – Egy ragadozó pillantásával mérem végi, és beharapom szám szélét.

Nekem csak most kezdődik majd a lakoma. Hosszú lesz az éjszaka, és én ki fogom élvezni minden pillanatát.

Olyan keskeny az ágyam, hogy alig férünk el egymás mellett, mégis a lehető legtávolabbra húzodik, még véletlenül se érjek hozzá. Mereven fekszik, és a plafont bámulja.

– Gyere már közelebb, akkor kényelmesebb lesz! – Suttogom a minket körülvevő csöndbe.

– Ha visszaváltoznál édes kis apró cicának, akkor kényelmes lenne így is.

– De akkor nem tudnálak átölelni – búgom neki.

– Most se teszed, mi a különbség? – Hangjába egy csipet megrovást vélek felfedezni.

Felhívás keringőre, oldalamra fordulok, átkarolom, lábamat átvetem rajta.

– Így már sokkal jobb, ugye? – Kérdezem tőle bársonyos hangon.

– Nem mondanám – húzza el száját, de sarkában megjelenik egy aprócska mosoly.

– Ha gondolod, te is átölelhetsz.

– Felejtsd el, nem akarlak – fordul ő is oldalára.

Lecsúszik róla kezem, de érte nyúl, és visszahelyezi derekára. Élek a lehetőséggel, lecsúsztatom csípőjére, majd fokhagymagerezd fenekét ágyékomhoz húzom. Kicsi, de kerek, és puha. Kezem elkalandozik, és fenekének partját barangolja be. Igazán tenyérbemászó, alig várom, hogy csupasz bőrét érinthessem.

– Mi lenne, ha levennéd rólam a kezed? – Nyúl hátra, és elhessegeti kezemet. – Legalábbis a fenekemről.

– Abba belehalnék – válaszolom, és most tétlen kezemet hasára helyezem.

Becsúsztatom felcsúszott pólója alá, és finom, selymes bőrét cirógatom. Ezt már szeretem, mikor hagyja magát. Nem tolakodok, van időm kivárni, hogy megszokja érintésemet, addig is dorombolok neki.

– Nem hagynád abba? – Kérdezi.

– Mit is? – Sóhajtom, és közelebb hajolok hívogató nyakához.

Látom, ahogy hevesen lüktet benne az ér, és lejjebb pillantva mellkasának emelkedését figyelem. Egyáltalán nem hagyom hidegen, így nem is értem, miért viselkedik ilyen ridegen.

– A dorombolást – mondja akadozva.

– Már azt hittem, hogy a simogatást hagyjam abba – kuncogok fel.

– Azt is! – Szól keményebb hangon.

Nem reagálok, inkább végighúzom orromat kecses nyakán. Az illata elveszi eszemet, és másra se vágyom, csak hogy elvesszek szorosan körém fonódó combjai között.

Kezemmel végsimítok hasfalán, majd meglelem borsónyi mellbimbóját, mely már megkeményedett érintésemtől. Ujjaim közé csippentem, és morzsolgatni kezdem. Halk nyögés szakad ki édes ajkai közül, mi zene füleimnek.

Ekkor hatalmas érzéki kiáltás csapja meg fülünket, ami valószínűleg a szomszéd szobából ered.

– Nem gondolod, – nyalom meg nyakát – hogy követhetnénk példájukat.

– Egyáltalán nem – nyöszörgi.

– Pedig holnap háborúba megyek – sóhajtom. – Ki tudja, visszatérek-e majd hozzád. – Próbálok hatni a tudatalattijára, hátha megsajnál.

– Mégis mi bajod lenne? Túléled.

– Abban ne legyél olyan biztos.

Kijelentésemre felém fordul, és a gyertya pislákoló fényében szemügyre veszem megdöbbent arcát.

– Hogy érted ezt?

– Én nem vagyok halhatatlan – felelem. – Csupán csak kilenc életem van.

– Akkor még akad bőven.

– Nem úgy van az... Már négyet elhasználtam. És ki tudja, mennyit fogok elhasználni a közeljövőben? Talán az összeset... – Sajnáltatom magamat.

Elfordítja fejét, és elgondolkozik a hallottakon. Hallom, ahogy az agytekervényei zakatolnak, feldolgozzák az általam mondott információkat.

Tovább kényeztetem nyakát, megnyalom, megharapom, megszívom. Most már igazán csinálhatna ő is valamit, mert most olyan, mint egy bábu. Teljesen élményromboló, és már-már kudarcként élem meg ezt az egészet. Bántja hiúságomat. Tudom, hogy felizgatom, látom, ahogy mellbimbója átszúrja pólójának vékony anyagát. És továbbra se kapok semmiféle reakciót.

– Feladom! – Fordulok hátamra, és a repedezett plafont kezdem el bámulni.

Annyira akarom őt, hogy az elmondhatatlan, de úgy látszik, ő nem így gondolja. Hiába kíván a test, ha az elme ellenáll. Így hát, hátat fordítok neki, és lehunyom szemeimet.

Szégyen, tragédia! Oda lett minden önbecsülésem. Legyen már holnap, és elhúzok a közeléből. Még az is szóba jöhet, hogy a csata után lelépek. Elég lesz, ha néhanapján meglátogatom Veet, vele nem kell találkoznom.

Egyszer csak vékony karok ölelik át derekamat, és meleg teste hozzám simul.

– Mégis mit csinálsz? – Fordítom felé szigorú arcomat.

– Hát nem látod? – Cincogja elvékonyodott hangon.

– Nem annyira, a fal felé vagyok fordulva.

– Khmm... Kezdeményezni próbálok.

Több se kellett, visszafordulok, pillanatok alatt hátára döntöm, és befészkelem magam combjai közé. Megfogom pólójának alját és felfelé tolom, majd átbújtatom fején, és messzire hajítom. Hófehér bőr, keskeny csípő, sima, feszes has, kellemesen kiemelkedő mellizom.

– Biztos, hogy ezt akarod? Nem akarok semmit se rád erőltetni – nézek sötét szemeibe, mely most vörösen izzanak.

– Soha nem voltam ennél biztosabb semmiben! – Mosolyog fel rám. – Érezd magad megtisztelve.

Ráhajolok és megcsókolom mellkasának közepét, miközben bordáit simogatom. Tétova kezek érintik tarkómat, és már ennek az apró mozdulatnak is felettébb örülök.

Eldöntöttem, megteszek mindent, hogy magamhoz láncoljam őt, nincs menekvés.

Rátapadok bimbójára, erősen szívni kezdem, mire felszisszen, de nem kéri, hogy hagyjam abba. Inkább még jobban rászorítja ajkamat. Mikor felemelkedek és lepillantok, csak akkor veszem észre, hogy annyira megkínoztam. Mindkét bimbója és annak udvara bordós-lilás színben játszik.

– Holnapra nagyon csúnya lesz! – Simítom végig érzékeny pontjait. – Ne haragudj!

– Elfelejtetted, hogy vámpír vagyok! – Kuncog fel. – Tíz perc múlva semmi baja nem lesz!

– Szóval lehetek durvább is?

– Módjával, igen! – Húzza végig egyik ujját arcélemen.

Lenyúlok kezemmel, és az anyagon keresztül simogatni kezdem félkemény szerszámát. Halkan liheg, és érintésem alatt vonaglani kezd. Most vagy soha! Leügyeskedem magamról a nadrágomat, és már meztelen is vagyok. Félve, szégyenlősen pillant le, és szeme elkerekedik.

– Neked farkad van! – Szólal meg riadtan.

– Még jó, hogy van! És méretes is! – Kuncogok fel. – Megfogod?

– Nem, nem az! – Tágul ki pupillája, és hátrafelé mutat.

Gőzöm sincs, mi zavarta meg ennyire, de ha már ennyire kiakadt, én is megnézem magamnak. Többször pislogok, mert nem akarok hinni a szememnek! Az egy farok. Egy szőrös, hosszú cicafarok.

– Mégis hogyan? – Kérdezi.

– Ne akard tudni! – Bosszankodva hajolok le és mohón birtokba veszem puha ajkait.

Hajába túrok, és bele is markolok, szenvedélyesen csókolom, mire ő is ugyanilyen hevesen reagál. Kezei bejárják egész hátamat, felszántva, néhol vérem is kiserken.

– Óvatosabban! Nekem több idő kell regenerálódni.

– Nyuszi vagy? – Ujjaival sorra veszi csigolyáimat, majd vállamba kapaszkodik, miközben kéjesen nyögdécsel.

– Nem, tigris vagyok!

Fokozatosan haladni kezdek lefelé, nyakát, kulcscsontját, mellbimbóit kényeztetem, hasfalát, köldökét. Azt körültekintően fel is térképezem nyelvem hegyével. Majd beakasztom ujjaimat nadrágjának derekába, és egyetlen rántással megszabadítom nadrágjától.

Megnyalom ajkam, mikor szemügyre vételezem hívogató merevedését. Apró gyöngycseppként bújik elő előnedve, örömmel hajolok rá, hogy lenyaljam. Végül nyelvemet körbejáratom farkának fején, majd be is kapom, és szívogatni kezdem.

Ennek örömére hajamba túr, és szinte már tépni kezdi.

– Csináld még Tigrisem! – Könyörög nekem, és én örömmel teljesítem kívánságát.

Számba engedem teljes hosszát, és mivel nem olyan méretes, mint én, kényelmesen elfér számban, még csak öklendeznem sem kell. Lelkesen szippantom számba hosszát, és a mennyben érzem magam.

Combjait a lehető legszélesebbre tárja, csípőjét fel-fellendíti, és követeli magának jussát. A számban elegendő nyál gyűlik össze, így rendesen be tudom nyálazni ujjaimat, amit utána gyűrűjéhez igazítok. Újra számba veszem, hogy eltereljem figyelmét behatolásomról. Olyan szűk, alig akar engedni ujjaim nyomulásának, de nem adom fel. Amennyire tudom, felnyomom neki, mire kéjesen felsikít. Kihúzom, visszatolom, és így folytatom tovább, hol erősebben, hol gyengédebben. Felveszi ütememet, és erre kezdi el mozgatni testét.

Felpillantok rá, és a látvány elszédít. Ahogy átvette teste felett az irányítást a vágy, valami elképesztő. Ennél szebbet, még sosem láttam. Ajkait résnyire nyitotta, szemhéját lehunyta, csak pillái rezzennek meg.

Halk sóhajok, nyögések hagyják el száját, és egy erősebb benyomulásom valószínűleg a prosztatáját éri, mert minden előrejelzés nélkül számba robban.

– Sajnálom! – Lihegi kielégülve. – Nem akartam, de jött...

Lenyelem, majd feljebb csúszok, szemébe nézek, és haját simogatom.

– Semmi baj, kedvesem! Örülök, hogy megtetted. – És ez igaz is. – De még nem végeztünk!

Lenyúlok, és a már kitágult lyukához illesztem farkamat, és egyetlen lökéssel elmerülök csodálatos barlangjába. Homlokunkat összeérintem, közben eszméletlen iramot diktálok. Combjait derekam köré fonja, és erősen szorítani kezd. Erre vágytam igazán, térdhajlata alá nyúlok, és vállaimra teszem lábait.

– Oh! Ez jó! – Jelenti be csillogó szemekkel.

Combjaiba kapaszkodok, fejemet oldalra fordítom és csókolgatni kezdem kecses bokáját. Egyik kezét feje fölé emeli, másikkal megragadja tagját, és lökéseim ütemére verni kezdi. Bőrünk egymáshoz csattanásától hangos a szoba. Kipárolgásunk betölti ezt a kicsiny szobát.

Lepillantva rá, elönt a birtoklási vágy, azt akarom, hogy örökre hozzám tartozzon. Újonnan szerzett farkam erre a gondolatra tekeregni kezd, önálló életet él, miközben torkom mélyéről újra felhangzik dorombolásom.

– Kérlek! Repíts a mennybe! – Les ki félig lehunyt pillái alól.

– Kérésed parancs!

Ha lehet, még jobban előre lendítem csípőmet, és minden egyes lökésnél eltalálom érzékeny pontját. Nem kell sokat várni, újra elélvez, és beteríti hasfalát. A látvány fenomenális, így pár lökés után belé élvezek. A kimerültség erőt vesz rajtam, de mielőtt elhagynám magamat, lehajolok, és nedvének összes cseppjét lenyalom bársonyos bőréről.

Miután megvagyok, kihúzódom belőle, mellé fekszek, és karjaimba húzom. Apró csókokkal hintem halántékát, homlokát, szemhéját.

– Elég lesz! – Nevetve tol el magától.

– Belőled sosem elég! – Mosolygok le rá. – Ha visszatérek, minden nappal ezzel akarom elütni az időt.

– Velem?

– Ki mással? – Kérdezem.

– Most, hogy megkaptad, amit akartál...

– Nem, nem! Nem játszunk ilyet! – Fogom meg állát. – Én téged akarlak, nem pedig csak a pásztorórákat.

– Vagy úgy!

Ekkor dönt úgy farkincám, hogy előbújik, és Kamphan ujjai közé fúrja magukat, mitől elmosolyodik.

– Ez eddig nem volt? – Érdeklődve néz fel rám.

– Nem – mosolygom. – Tudod, mitől bújik elő?

– Honnan tudnám? Nem volt még macskám!

– A cicáknak csak akkor bújik elő a farkuk, ha a párjuk jelenlétében vannak.

– Mégis milyen pár? – Néz rám döbbenten.

– Az egyetlen, és igaz párjuk. – Simogatom meg karját.

– Van ilyen?

– Hogyne volna! – Kuncogok fel. – És úgy látszik, te az enyém vagy.

Elgondolkozik egy pillanatra, majd megszólal.

– Majd kiderül. Egyébként, most valahogy máshogy doromboltál, mint eddig.

– Ez a dallam még nekem is ismeretlen volt. Valami dereng régről, még anyám mesélte.

– Micsodát?

– A macskáknak akkor változik meg a dorombolásuk, ha elhálják a nászt.

– És ezt te elhiszed? – Nevet fel.

– Miért, te nem? – Nézek rá értetlenül, de mégis komolyan.

– Oh, nem hülyéskedsz! – Döbben meg.

– Nem bizony! – Rejtélyesen elmosolyodok és folytatom. – Ez nem játék, véresen komoly...

Lehajolok, hogy egy újabb csókban részesítsem, majd abból több csók lesz, azt pedig a testi örömök követik. Az éjszaka folyamán már számolni se tudom, hányszor gabalyodtunk egymásba, tökéletes összhangban mozogtunk. Talán nem is olyan nagy baj, hogy összeakadtunk, akár még valami jó is kisülhet belőle. Egy vámpír és egy vérmacska? Soha senkinek nem fordult volna meg fejében, csak nekünk. Határozottan boldognak érzem magam, amiért velem van. És a nap végére már ő is így gondolta. Aztán majd kiderül, hogy a sors csak játszott-e velünk, vagy komolyan ezt a végzetet rendelte kettőnknek.