Mark

– Ott vagyunk már? – Kérdezem izgatottan.

– Ha még egyszer megkérdezed, megfojtalak egy kanál vízben! – Morog rám Kamphan.

– Jól van, na! – Húzom be fülem-farkam.

Elöl a doki és a nővérke kuncog szóváltásunkon. Ők már rég letettek arról, hogy visszafogjanak. Egész úton kérdezősködtem, mikor érünk oda, hány kilométer van még hátra? Folyamatosan az órámat lestem, amin vánszorogva múltak a percek.

Tudom, nem fog lelkesen fogadni, de kit érdekel? Nekem csak az a lényeg, hogy együtt legyünk. Az már mellékes, hogy mit fogok én ezért hallgatni.

– Ne izgulj már annyira, nem lesz tőlünk elragadtatva. – Jelenti ki Kamphan.

– Azt hiszem, ez most nem fontos! – Vigyorgok rá. – Nem is tudom, hogy gondolta, mikor magunkra hagyott.

– Talán, mert józanul gondolkozott. Nem úgy, mint te!

– Hmm... Nem tudsz meghatni! Látni akarom! – Karomat keresztbe fonom, és felfújom arcomat.

– Most meg duzzogsz! Olyan vagy, mint egy lány!

– És még sértegetsz is! – Felelem bosszankodva.

– Ha közbe szólhatok – köszörüli meg torkát a doki – ez csak a terhesség tünete, el fog múlni.

– De mikor? – Nyafogja barátom, amit talán, a szívem mélyén meg is értek.

– Körülbelül négy hónap múlva olyan lesz, mint régen. – Mosolyog a visszapillantóba a nővérke.

– Na látod, nem tart örökké! – Szólal meg a doktor.

Ez azért megnyugtató. Már néha én is azt gondolom magamról, hogy hisztérika lettem. Az út mentén már néhol fel lehet fedezni a tengert, érzem a sós illatát. Kicsit eltávolodunk tőle, és egyre erdősebb területre érünk. Nem tudom, hol vagyunk, de bízok a dokiban, tudja, merre kell menni.

Végül mindenhol csak fákat látunk, szerteágazó lombkoronájuk összeérnek, és árnyékot vetnek az aszfaltra. Az aljnövényzet olyan sűrű, hogy nem látok be az erdő belsejébe. Behajtunk egy kisebb faluba, igencsak gyéren lakott, alig pár száz főt számlálhat. Kíváncsian pillantok ki a lesötétített ablakon, és azt látom, hogy eléggé szegényes a környezet. A házak nem téglából, de nem is farönkökből készültek, hanem lemezekből. Amerre nézek lemez bódékat látok elszórva, semmi rendezettséget nem fedezek fel bennük. Túl sok időm nincs nézelődni, már át is hajtottunk a falun.

– Most kérdezd meg, hogy ott vagyunk-e már? – Nevet fel a nővérke.

Egyből felvillanyozódtam, és Kamphant arrébb lökve, a két ülés közé előre dőltem, hogy minél hamarabb megpillantsam úticélunkat. És végre ott terül el előttem a bázisunk. Ahogy látom, elég nagy a mozgólódás. Közelebb érve megszámlálhatatlan sátrat látok felállítva, rengeteg gyakorlatozó lénnyel. Lassan közéjük hajtunk, és a doki leengedi az ablakot, vált pár szót egy idegennel, aki útba igazit minket.

Egy féltetős épület előtt leállítjuk az autót, majd a doki és a nővérke kiszáll. Nekem még kell pár perc, hogy összeszedjem magamat és a gondolataimat. Ekkor pillantom meg Veet, ahogy próbál átjutni az épület mögött felállított sátortengeren. Több se kellett, nyitottam az ajtót és már repültem is felé. A mosoly leolvadt arcáról, tekintete elfelhősödött, és megtorpant. Lassítottam lépteimen, és óvatosan közelítettem meg. Azt se vettem észre, hogy elég nagy nézőközönségünk akadt.

– Azt tudod, hogy most nagy bajban vagy – szólal meg keményen csengő hangon.

– Lehetne, hogy azután szidj meg, miután átöleltél? – Kérem tőle nagy szemeket meresztve, ez mindig be szokott válni.

– Nem.

– Légyszíves! – Somfordálok közelebb.

– Ne nézz így rám! – Sóhajtja. – Tudod, hogy ennek a nézésnek nem tudok ellenállni.

– És a mosolyomnak? – Húzom csábító mosolyra ajkaimat.

– Ez még büntetést fog maga után vonni! – Tárja szét karjait, én pedig beleveszek ölelésébe.

– Hiányoztál – suttogom mellkasába.

– Még két hét sem telt el – fonja szorosabbra karjait.

Felemelem államat, és ajkamat csókra csücsörítem, mit örömmel teljesít. Körülöttünk hatalmas üdvrivalgás és tapsvihar támad, mitől fülig pirulok.

– Eljött a herceg! Nem bírta a párja nélkül! Nézd, mennyire szeretik egymást! – Skandálja a tömeg.

Megfogja kezemet, összefűzi ujjainkat és visszasétálunk az autóhoz. Vee köszön mindenkinek, majd hátulról átöleli derekamat. Érintésére a baba egyből reagál, mocorogni kezd, és erősen rugdal.

– Hahó Föni! – Jelenik meg egy fiatal kislány, és vigyorogva belecsap Vee tenyerébe. – Nem is mutatsz be? – Néz rá szemrehányó szemekkel.

– Mark, és mindenki más! Ő itt az árnyékom – mutatja be a lányt.

– Nevem is van! – Mérgesen pillant rá. – Thanya vagyok, nem pedig az árnyéka! – Vigyorog ránk.

– Biztos? Folyton a nyomomban lihegsz! – Nevet fel Vee.

Aranyos a szóváltásuk, sikerült beilleszkednie, aminek nagyon örülök. Megsimogatom pocakomon pihentetett kezét, mire szorosabban magához húz.

– Jaj, látom, dúl a szerelem! – Csúfolódik a lány. – Megyek, szólok Yoonak, hogy vendégeink érkeztek.

Yoo neve hallatára Kamphanból egy halk nyögés szakad fel, amit szerencséjére csak én hallok meg. A többiek el vannak foglalva, így elkerüli figyelmüket. Barátom lesüti szemét, és gyűrögetni kezdi pulóverének alját.

– Mi a helyzet Vee? Kik jöttek? – Jön hátunk mögül az ismerős hang.

Elnézek barátom válla fölött és széles mosollyal üdvözlöm őt.

– Szia Yoyo! – Nevetek rá. – Tudom, hogy hiányoztam neked, szóval jöttem idegesíteni téged!

Pillantása ide-oda cikázik, mintha keresne valamit vagy éppen valakit, úgy látszik, nem ismeri fel Kamphant hátulról. Főleg, hogy az autó jobbára eltakarja. Tovább figyelem Yoyot, aki éppen beleszimatol a levegőbe. Megcsillan szeme, melyet barátom hátára szegez, és egy ragadozó óvatosságával közelíti meg. Kamphan észre sem veszi, annyira leköti, hogy a cipője orrával a fűcsomót rugdossa. Vicces jelenet, meg kell hagyni, jót szórakozom rajta. Yoyo közvetlenül a háta mögött áll meg, és egyszerre öleli át, és teszi állát vállára. Barátom a hirtelen érintéstől megugrik, de Yoo öleléséből nem szabadul, olyan szorosan tartja, hogy el ne szaladjon.

– Van esetleg valaki más is, akinek hiányoztam? – Dorombolja Kamphan fülébe.

Ő meg se mer mukkanni, lesüti szemét, és vörösödni kezd.

– Yoo, hagyd már békén szegényt, még csak most érkezett! – Vee nevetésébe beleremeg teste.

– Nem lehet! – Húzza végig orrát barátom nyakán. – Túl finom falat, és nem akarom, hogy valaki elorozza előlem!

– Engedj el... – Nyöszörög Kamphan. – Nem szökök el – suttogja.

– Nem is engedném. Ahhoz túlságosan hiányoztál.

A szemem sarkából látom, hogy valaki közeledik barátomat méregetve. Yoo észreveszi, és a macskákra jellemzően fújni kezd rá, amitől az ismeretlen egyből meggondolja magát, hátat fordít és elmenekül. A cicuskánk ezt megelégedéssel nyugtázza, és újra jellegzetesen dorombolni kezd, amit ha jól gondolok, csak Kamphannak tartogat. Szerelmet szimatolok a levegőben.

– Vee, fáradt vagyok! – Fordulok felé. – Fürdenék és lepihennék.

– Rendben, úgyis felkel a nap nemsokára – válaszolja.

Körbepillantva látom, hogy oszlik a tömeg, mindenki megy a maga dolgára. Vee megfogja kezem és bevezet a féltetős házba, én pedig a lépcsőn felérve visszaszólok.

– Yoo, rád bízom Kamphant, nem ismer senkit. Vigyázz rá.

– Abban hiba nem lesz! – Kacsint, majd megragadja barátom kezét és elrángatja jó messzire.

Lefürödtem, és már az ágyban vagyunk, mikor elérkezett a fejmosás ideje.

– Mit érdemel az a bűnös, aki nem tartja magát a megbeszéltekhez? – Kérdezi Vee.

Felülök és tétován pillantok rá.

– Esetleg egy szép álmokat puszit?

– Szerintem... A minimum egy fenekelés! – Ragadja meg derekamat, és a lábaira fektet.

– Ne!!! – Emelem fel figyelmeztetően hangomat. – Vee! Szeretlek, de ha megteszed!

– Akkor mi lesz?

– Ha meg mered tenni, eltöröm kezed lábad! – Felelem makacsul. – Felnőtt férfi vagyok, aki meg tudja hozni a saját döntéseit.

– De...

– Nincs de. Megértem az álláspontodat, de nekem is van döntési jogom. Az meg, hogy elfenekelj! Túlzás!

– Megérdemelnéd pedig! Miben állapodtunk meg? – Szigorúan szól a hangja.

– Tudom, de ne haragudj! Meg kellett tennem – nézek rá bűnbánóan. – Nem teszek többé ilyet... Ha velem maradsz! – Makacskodok tovább.

– Veszélybe sodortad magadat és a babát is! – Üt fenekemre, amitől kissé megugrok.

– Az is veszélyes, ha nem vagyok veled! – Érvelek, miközben próbálok felülni, de nem hagyja.

– Csak titeket akarlak megvédeni, miért nem veszed észre? – Hallom szinte már könyörgő hangját.

– Vee, védj meg, nem akadályozlak benne, de ne hagyj hátra! – Kérem tőle kedvesen. – Ne kezelj úgy, mintha egy gyenge nő lennék.

Elgondolkozik ezen, így kihasználom az alkalmat és végre felülök.

– Egyébként is... – Döntöm hátra, és csípőjére ülök. – Hiányzott az érintésed – duruzsolom neki.

Ez hatott. A vágy lángjai felizzanak lila szemeibe, amit kihasználok. Alfelemet megmozgatom, és már érzem is meredező tagját. Benyúlok közénk, és simogatni kezdem, mitől nyögdécselni kezd. Olyan izgató látványt nyújt, ahogy hátrafeszíti fejét, lehunyja szemeit, és a vágy ezer fajtája suhan át arcán.

– Vee... Érezni akarlak! – Suttogom neki, miközben kicsit előre hajolok, és mellkasát cirógatom, ahogy szereti.

– De a baba! – Sóhajtja kelletlenül.

– Majd óvatosak leszünk. – Teljes testemmel betakarom, és állát csókokkal borítom el. – Erősebb vagyok, mint gondolnád.

Tudom, ha tovább folytatom nem fog tudni ellenállni, és ez is a célom. Tétován felemeli kezeit, és csípőmre helyezi, majd elkezdi lassan mozgatni, amely őt is és engem is kellemes érzésekkel tölt el.

– Csókolj meg, kérlek! Akarom! – Nyöszörgöm neki, mire állam alá nyúl felemeli, és teljesíti kívánságomat.

Ez már annyira hiányzott, el se tudja képzelni, mennyire. Tovább dörgölöm hozzá alfelemet, kéjesen felsóhajt, és már kezdi is leszenvedni magáról a nadrágot. Gyorsan lemászok róla, megszabadulok alsómtól, és már vissza is pattanok az engem megillető helyre. Farka már tüntetően rángatózik, minél hamarabb el akar merülni hívogató barlangomban. Megragadom kezét, és végighúzom fedett mellkasomon. Felül és lerángatja rólam pólómat, majd forró csókokkal borítja el felsőtestemet. Lejjebb halad, és célba veszi egyre növekvő pocakomat.

– Olyan gyönyörű vagy! – Néz fel rám örömtől csillogó szemekkel. – És az még szebbé tesz, hogy a gyermekemet várod!

– Úgy gondolod? – Túrok bele hajába, és megcsókolom. – Pedig olyan dagadt vagyok.

– Szerintem, te vagy a legszebb lény a világon! – Simít végig hátamon. – És az enyém vagy! Kívánhatnék ennél többet?

– Nem is tudom – évődök vele.

Elkezdi félgömbjeimet masszírozni, amitől vonaglani kezdek.

– Kérlek, gyorsan! – Intézem hozzá szavaimat. – Nem bírom tovább.

Egyik kezét felemeli, ujjaimat számba tolja, én pedig élvezettel körbenyalom. Szívok rajta párat, szopogatom, és már alig várom, hogy belém csúsztassa. Mikor már elég nedvesnek találja, alám nyúl és egyesével felhelyezi.

– Szólj, ha fáj! – Kéri tőlem, de eszem ágában sincs.

Még ha fáj is, teljesen tűrhető, az általa okozott élvezet mindent felülír.

– Kész vagy már? – Lihegem sürgetőn.

– Azt hiszem igen – suttogja.

Lenyúlok és verni kezdem farkát, hogy elérjem a tökéletes keménységet, ami pillanatok alatt sikerül is. Lyukamhoz vezetem, bepozícionálom, és óvatosan ráengedem testemet. Lassan, a behatolás minden centiméterét ki akarom élvezni. Átölelem nyakát, hogy tartani tudjam magam, ő vállaimra hajol és harapdálni kezdem. Mikor már teljesen befogadom, elöntenek a kéjes hullámok, gyűrűm lüktet, és már csak arra várok, hogy elkezdjen mozogni.

– Kezdhetem? – Kérdezi.

– Már azt hittem, nem is fogod elkezdeni! – Panaszkodok neki.

Erre csak mosolyog, és keményen döngetni kezd. Oh, igen! Erre vártam! Erre volt szükségem! Lihegek, nyögök, kiáltok, ami csak a torkomon kifér. Annyira belefeledkezem az élvezetekbe, hogy észre se veszem, amikor a fogait belém mélyeszti. Imádom ezt az eufórikus érzést, és büszke vagyok rá, hogy ő az én párom. Mindig, minden körülmények között tudja mire van szükségem, és azt meg is adja nekem.

Viszonzásul én is nyakhajlatára tapadok és megharapom. Egyszerre minden érzés felerősödik, megduplázódik, vagy éppen triplázódik. De ebben a pillanatban kit érdekel?

Lovagolni kezdek, egyre feszítettebb tempóban, hajszolom az élvezetet, és persze az övét is.

– Fantasztikus vagy! – Suttogja nyakamba, és csókolni kezdi.

– Még szép! – Kuncogok fel. – Te váltod ki belőlem!

– Mindjárt jövök! – Kiáltja, és abban a pillanatban érzem, ahogy meleg nedvével betölti belsőmet.

Megragadja pattanásig duzzadó farkamat, és elég neki egy rántás, és be is terítem mellkasát. Nevetve döntöm hátra, és mellkasára simulok.

– Úgy dorombolsz, mint Yoyo szokott! – Kuncog fel, miközben homlokra ad egy nedves puszit, majd hátamat kezdi el simogatni.

– Legalább van egy dolog, amit érdemes tőle eltanulni! – Húzom mosolyra ajkamat, majd megcsókolom mellkasát. – Ne hagyj el újra, nem szeretem! – Suttogom.

– Csak értetek tettem – feleli.

– Tudom, de ez nem megoldás! – Mondom neki szigorúan. – Egyenrangúak vagyunk, együtt kell döntéseket hoznunk.

– Találni fogok más megoldást, de nem lesz legközelebb.

– Megígéred? – Emelem fel fejemet, és szikrázó szemeibe nézek.

– Neked még a csillagokat is lehoznám...

– Ez alap! – Vigyorodom el.

Kelletlenül felemelkedek, és rendbe teszem magamat, majd utána őt is letakarítom. Kicsit fázom, így bevackolom magam a hóna alá, ő pedig betakar.

– Holnap éjjel indulunk – töri meg a csendet.

– Mégis hová? – Kérdezem játékosan, de aztán leesik. – Oh...

– Úgy bizony. Oh...

Talán nem is baj, legyünk túl rajta, és akkor visszakapom őt. Utána mondhatom majd azt, és boldogan éltek, míg meg nem... Ja, a vége felesleges, mosolyodom el és lehunyom pilláimat.