Vee

Mikor megérkeztem, óriási káosz fogadott. Egymás hegyén-hátán álltak a sátrak, nem volt kijelölt gyakorlótér, a kantin is csak hevenyészett volt. Első látásra azt gondoltam, hogy hátat fordítok és elmenekülök. Akkor ez látszott a legjobb lehetőségnek.

Mindenki furcsán nézett rám, nem tudták ki vagyok. Végigmértek, majd elfordultak és sutyorogni kezdtek. Nagyon zavarbaejtőnek találtam, és azt éreztem, hogy semmi keresnivalóm itt. Kicsit kérdezősködtem, hogy merre találom az Öreget, de csak félfogról vetett válaszokat kaptam, vagy még azt se. És még ezek a lények akarnak mellettem harcolni? Egyszerűen nevetségesnek találtam a helyzetet. Fél éjszakán át bóklásztam a táborban, mikor végre hasznos információhoz jutottam, egy fiatal vámpírnak köszönhetően.

– Látja azt a féltetős házat ott? – Mutat a legnagyobb felé.

– Igen – felelem.

– Na, az mellett van egy kisebb piros sátor. Ott megtalálja, akit keres.

– Köszönöm – mosolyodom el, és megindulok a mutatott irányba.

Bekopogok az ajtólapon, és amikor hallom az engedélyt, belépek. Nagyobb, mint amit kívülről látni. jobb oldalt egy hevenyészett priccs foglalt helyet, középen egy asztal, teli papírhalmokkal. A gyér megvilágításban a papírok fölé görnyedve találok, és viszonylag fiatal férfit. Talán a harmincas évei elején járhat, de ezt sose lehet tudni, a mi fajtánknál.

– Kit keres? – Kérdezi fejét fel sem emelve.

– Az Öreget. – Felelem csendesen, és továbbra is az előttem álló személyt tanulmányozom.

– Ki keresi? – Jön az újabb kérdés, de már kezd idegesíteni, hogy még csak az arcomba se néz, nemhogy a szemeimbe.

– Vee Vivis – jelentem be magamat.

Erre már felpillant, és kíváncsian végigmér. Felegyenesedik, kezét háta mögött összekulcsolja és megközelít. Kicsivel alacsonyabb, mint én, vékony testalkatú, hosszú, sötétbarna haját varkocsba fogta, fekete szemei pedig a kíváncsiságtól és az értelemtől csillog.

– Szóval, te lennél az – ez nem kérdés volt, inkább kijelentés.

– Nagyon úgy néz ki – felelem. – Esetleg körbe is forduljak? Hátha kimaradt valami részlet.

– Nem kell – legyint egyet.

– Te vagy az... – Hümmög tovább, mi már kezd az agyamra menni.

Hová jöttem én? Elmebetegek táborába?

– Elnézést, de találkoznom kellene az Öreggel, tudja, merre találom?

– Persze, hogy tudom – néz rám rafináltan.

– Meg is mondaná? – Kezdem elveszíteni türelmemet.

– Itt áll maga előtt.

Kijelentésére leesik az állam, valamiért nem így képzeltem el. Hajlotthátú, kopaszodó, ráncos öregembernek képzeltem el. Hirtelen fellobban a féltékenység apró szikrája. Ő lenne a párom barátja? Túl jóképű hozzá, jó testfelépítésű, és sugárzik belőle az intelligencia. Esélyem se lenne mellette.

– Tudom ám, mi jár a fejében! – Kuncogja el magát. – De azonnal verje is ki a fejéből!

– Honnan tudja?

– Mégiscsak bölcs lennék, vagy mi a szösz! – Feleli. – Amúgy meg, a mi fajtánkat nem érdekli a test öröme.

– Elég rossz lehet maguknak.

– Hmm... Vajon, hogy hiányozhat az, amire nem vágyunk?

– Nem tudom.

– Na, látja. Minket csak a szellemi értékek tudnak lázba hozni, és az, mint tudjuk, kimeríthetetlen.

– Sajnálom, ha tapintatlan voltam.

– Semmi gond – mosolyodik el kedvesen. – Mark jól választott. Illessz hozzá.

– Mit is mondhatnék? Köszönöm. – Húzom ki magamat büszkén.

– Megmutatom a szállását, pihenjen, utána beszélünk.

Vettem az adást. Bólintottam és némán követtem. Az egyetlen épületbe vezetett, ami a környéken volt. A féltetős kis házikó, ami a sátor mellett áll. Nem túl nagy, két szoba van benne, és egy fürdőszoba, semmi más. A célnak pont megfelel. Ahogy benyitok az egyik szobába, egy kisebb franciaágyat fedezek fel, egy asztalt székkel, és egy szekrényt. Semmi extra.

– Kisebb ágy nem volt? – Kérdezem meglepetten.

– Szüksége lesz rá, – kacsint, majd folytatja – én már csak tudom.

– És a másik szoba?

– Van magának egy szőrös kis barátja nem igaz? – Feleslegesen teszi fel kérdését, mert tudja rá a választ.

– Hmm... Köszönöm.

– Ugyan, ez csak természetes. Az uralkodónak a legjobb jár, még ha szerényebb környezetben élünk most.

– Ha van hol párnára hajtanom fejemet, nincs gond.

– Ne legyen kisigényű. A rangja nem ezt diktálja.

– De...

– Semmi de. Maga uralkodó, és ezt meg is kell mutatnia a népének. Nem dicsekedve, pöffeszkedve, de érezniük kell, hogy maga a vezető.

– Értem.

– Attól még ki kell vívnia a tiszteletüket. Azt én nem tudom magának biztosítani.

Kapizsgálom, hogy mire akar kilyukadni, és igaza van. Ha már így alakult nem vehetem természetesnek pozíciómat, bár mellettem szóljon, nem is akarom. Be akarom bizonyítani, hogy méltó vagyok a vezetésükre, és szeretett hercegük kezére. A vérem ehhez kevés, tettekre van szükségem.

Reggel, mikor felébredtem, kikászálódtam az ágyból. Egy szál pizsamanadrágban és egy trikóban szambázok ki a verandára, a rózsaszín nyuszis papucsomba. Förtelmes egy valami, de mivel Marknak nagyon tetszett, így magammal hoztam. Álmosan dörzsölöm szemeimet, mikor megcsap a frissen főzött kávé illata. Nem zavartatom magam, elindulok a fenséges illat nyomában. Már félúton járok, mikor tudatosul bennem, hogy csend honol körülöttem. Elvétve látok egy-egy kóbor alakot, a többiek felszívódtak.

A kávéspulthoz érve egy aranyos kislány álldogál a pultnak támaszkodva.

– Nem vagy kicsit fiatal a kávéhoz? – Érdeklődöm kedvesen.

– Idősebb vagyok, mint te! – Jelenti ki magabiztosan mosolyogva.

– Hmm... Hány éves is lehetsz? – Kezdek el találgatózni. – Talán tíz, tizenkettő?

– Nem tudom, hogy ez sértés akarna lenni vagy bók? – Vág vissza.

– Talán bók? – Bizonytalanodom el. – Elmondod az igazat? – Villantok egy újabb mosolyt rá.

– Hogy pontos legyek, hatszázhetvenkettő.

– Akkor most már magázzam?

– Csak azt próbáld meg! – Teszi csípőre kezét, és fülig elvigyorodik. – Kávét?

– Kérlek! Sok tejjel! – Sóhajtok vágyakozóan.

Gyorsan mozog, pillanatok alatt előttem gőzölög az éltető nedű. Felemelem, beszippantom illatát, és ajkamhoz emelem.

– Hmm... Köszönöm, ez nagyon finom!

– Még szép, én csináltam! – Jelenti ki a szöszke lány.

– Megkérdezhetem, hogy milyen fajba tartozol?

– Oh, az új fiú semmit se tud rólunk?

– Valamit azért, csak-csak!

– Mégis mit? – Kérdezi hetykén.

– Hogy isteni kávét főzöl!

– Jaj, te! – Pirul el. – Értesz a szavakhoz!

– Nem csak azokhoz! – Felelem büszkén.

– Hát jó! Elhiszem – hümmögi. – Egyébként megszálló vagyok.

– Értem.

– Dehogy érted! – Legyint. – De semmi baj. Időnként megszállok embereket, lényeket, ahogy kedvem tartja.

– Veszélyesnek hangzik.

– Ahogy vesszük. Nem ártok én a légynek se, csak ha nagyon muszáj.

– És miért van szükséged a megszállásra?

– Nézz rám! Mindenki gyereknek tart, te is annak néztél.

– Bocsánat, nem akartalak megbántani.

– Nem tetted. Megértem, ki nem nézne annak?

– Hmm... Most, hogy beszélgetünk, megváltozott a véleményem.

– Ez a szerencséd! Amúgy meg, csak olyanokat szállok meg, akiknek már nincs esélyük az életre. Kómás betegekre specializálódom.

– Észben tartom! – Iszok egy újabb kortyot. – Egyébként hová lettek a többiek? Éjszaka még nagy volt a nyüzsgés.

– Mivel többnyire éjszakai lények vagyunk, így ők most alszanak. Van, akinek kimondottan árt a napfény.

– Azt tudom! Te miért nem alszol?

– Nincs szükségem rá, akkor minek?

– Jogos – vigyorgok rá.

– Egyébként te mi vagy? Nem tudok rájönni. Az illatod is olyan más, nem éreztem még ilyet.

– Egy hibrid. Vámpír és ember keveréke.

Látom a döbbenetet kiülni arcára, szemei elkerekednek, és félelem költözik beléjük.

– Mi a baj? – Megrémülök, hogy esetleg rosszat szóltam.

– Te... Te... Te... – Dadog, majd ujját rám emeli.

– Én?

– Te vagy az! Az uralkodó, kire annyira várunk.

– Talán így is lehet mondani.

– Sajnálom, ha szemtelen voltam. – Rémület villan szemeiben.

– Nincs mit sajnálni, élveztem a beszélgetésünket! – Halványan elmosolyodom.

– Akkor jó, azt hittem, már fejemet veteted!

– Miért tenném? – Most én döbbenek meg.

– Nem ez az uralkodók szokása?

– Honnan tudnám? Eddig közöm se volt hozzájuk.

– De az leszel...

– Az még nem azt jelenti, hogy úgy is kell viselkednem, nem gondolod?

– Van benne valami! – Kuncog fel. – Hát akkor, örültem, hogy beszélgettünk, most mennem kell.

– Hová?

– Dolgomra! – Kacag fel, majd rám kacsint, és már ott sincs.

Érdekes világ ez, és még annyi mindent kell megtanulnom róla. De nagyon élvezem. Talán eljött a pillanat, hogy megtaláljam a helyemet a nagyvilágban.

Dél elmúlt, de még semmi mozgolódás nincs a táborban. Úgy döntöttem felkeresem az Öreget, hátha felébredt már, és szerencsével is járok.

– Szép napot! – Köszönök neki.

– Viszont.

Nem túl bőbeszédű, vagy csak engem nem kedvel. Lehetetlenség eldönteni.

– Jöjjön be, beszélgessünk. – Kijelentésére nagyot nyelek, de azért követem.

Helyet foglalunk egymással szemben, és farkasszemet nézünk.

– Mark mesélt az apjáról?

– Egy keveset, nem nagyon került szóba.

– Ő felelős a maga apja haláláért is, többek között.

Töviről hegyire elmesélte a történetet, mi ólomsúlyként nehezedett szívemre. A szüleimnek csak azért kellett meghalniuk, mert volt egy hataloméhes vámpír, aki hiába szerezte meg a hatalmat, továbbra is féltette tőlük.

– Mégis hogy menekültem meg? – Ez mindig is rejtély volt számomra, senki nem mesélt az eredetemről.

– Volt egy nagyon jó barátom. – Kezd bele a mesélésbe. – Én voltam az Öreg, ő pedig a Vén.

Nem hiszek a füleimnek, az én Vénemről beszél? Hegyezni kezdem füleimet, és még közelebb is hajolok.

– Olyanok voltunk, mint a borsó meg a héja. Mindent együtt csináltunk. – Hangjában fáradtság csendül ki.

– Ott voltunk mi is azon a kíméletlen éjszakán. – Hajtja le fejét. – Végignéztük az egészet, azt is, mikor a szülei porrá váltak.

– Gyönyörű pár volt, és a szerelem csak úgy sütött róluk – sóhajtja. – Maga szerelemgyerek volt, nem is volt kétség senkiben.

– Jó ezt hallani – motyogom magam elé. – Mi történt azután?

– Mikor porrá lettek, az a csöpp kisbaba felsírt. Teljesen megdöbbentünk. Nem láttuk előre.

– Igazi túlélő vagyok – mosolyodok el kényszeredetten.

– Az is! A barátom közelebb merészkedett, karjaiba vett, és tudta, hogy nem hagyhat magára.

– Nem is tette...

– Elmenekült, és bujdosott veled. Az emberek földjén keresett menedéket.

– Talált is... Csak nem a legjobbat.

– Nem az ő hibája volt, tudta, hogy sokáig nem tudja megvédeni. De megpróbálta a lehető legtovább húzni az időt.

– Miért nem tartott vele?

– Gyáva voltam, azért – szomorodik el. – Ne tudja meg, hányszor bántam már meg ezt a döntésemet.

– Azt elhiszem.

– Tudtam, a király elmondta, hogy elküldte a bérgyilkosait maguk után.

– Megpróbáltam értesíteni barátomat, de elkéstem. Vége volt, maga pedig eltűnt.

– Elküldött, hogy teljesítsek egy küldetést a számára, mire visszaértem... – Lábad könnybe a szemem.

– Sajnálom, az én hibám – akadozik hangja. – Sose bocsátom meg magamnak.

– Ismerős érzés...

– Megesküdtem, hogy vigyázni fogok rád, és Markra.

– Rá miért? – Döbbenek meg.

– Egyrészt mert kedveltem, és az anyját is szerettem. Másrészt, mert tudtam, hogy egymásnak vagytok rendelve. Ti az én felelősségem vagytok.

– Túl sokat vállal magára.

– Ennyivel tartozom a barátomnak. Úgy szeretett téged, mintha a fia lennél, úgy, mint én Markot.

–Nem lehetek eléggé hálás.

– Majd én tudom. Hozzuk helyre, amit elrontottunk régen – mosolyog rám.

– Legyen úgy!

– Most pedig menjünk, fogadjuk a vendégeket! – Áll fel, és elhagyja a sátrat én pedig követem.

Ahhoz képest, hogy az előbb még alig voltak páran a szabadban, most meglepően nagy volt a tolongás. Közelebb araszólunk a tömeghez, majd az Öreg kiabálni kezd, hogy engedjenek át. Vonakodva ugyan, de átengedtek minket. Középen, hetykén az autónak támaszkodva, felszegett állal, széles vigyorral várakozott barátom.

– Uralkodóm! – Hívja fel rám a figyelmet. – Megjöttem, ahogy kérted, – hajol meg – és hoztam segítséget is.

Mögé pillantok, és egy egész hadsereget látok mögötte sorakozni. Ki autóval, ki motorral jött, de olyanok is akadtak, akik gyalog érkeztek.

Közelíteni kezdek felé, de közben hallom, ahogy a tömeg ujjongva összesúg a hátam mögött. És még azt is, hogy a kis barátnőm odasúgja nekik az alábbit.

– Én voltam az első, aki találkozott vele! – Büszkélkedik. – Engem tisztelt meg!

Erre irigykedve gratulálnak neki, és sokan mondogatják, hogy remélik velük is szóba állok. Fogok, de nem most.

Odaérve barátomhoz, átölelem, és megveregetem lapockáját.

– Örülök, hogy megjöttél!

– Ez csak természetes, – emeli meg hangját – a gazdám kérése parancs!

Nem értem mire ez a nagy kinyilatkoztatás, próbálom csitítgatni, de akkor fülembe súgja.

– Hallgass! Fontos, hogy lássák, tisztellek, és azt csinálom, amit mondasz!

– De muszáj így?

– Naná! Elég, ha később tudják csak meg, mennyire szemtelen is tudok lenni!

Még egy ilyen rafinált macskát, de belátom, igaza van. Az Öreg kiadja az utasításokat, hogy az újonnan érkezetteket szállásoljuk el, és töltsék is meg korgó gyomrukat. Elégedett moraj érkezik a vérmacskák csoportja felöl, az itt lévők pedig kedvesen elvezetik őket.

Elképedek azon, hogy az összefogás mire is képes, de egyben melegséggel is tölt el. Van remény, és csak ez számít.