Mark

Ez hihetetlen! Engem is váratlanul ért, sőt megrázott a hír, de nem estem össze! Veet meg úgy kell felmosni a padlóról. Vicces látvány, meg kell hagyni, bár a helyzetünk egyáltalán nem az. Nem akartam gyereket, főleg úgy, hogy én hozom a világra. Mindig is tiltakoztam ellene, fogadkoztam, hogy nekem ugyan nem lesz, és tessék.

Nővérke felnyalábolta Veet a földről, és leültették a székre, ahonnan majdnem lefojt. Gondolom, az orvos megunta, és hozott egy pohár vizet, amit arcába öntött. Nem tudom, honnan szalasztották, de egyáltalán nem barátságos.

Vee prüszkölve magához tért, rám pillantott, és láttam rajta, hogy újra leperegnek előtte az események. Félek, hogy ezek után hogyan fog hozzám, hozzánk viszonyulni. Simítok még lapos pocakomra, ahol egy új élet növekszik.

– Ideje volt felébredni fiatalúr! – Mondja neki az orvos. – Nem maga terhes, és mégis összeesik itt nekem!

– De hogyan? Hogy lehet? Miért, mikor? – Sorolja kérdéseit kétségbeesett hangon, szinte pánikol.

– Egyszerre csak egy kérdést! – Feleli a nővérke.

Összeszedi magát, és tántorogva idejön hozzám és megszorítja kezemet. Ez az én Veem, csak össze kell szednie magát. Megoldjuk, ezt is.

– Mégis hogyan? Ő is férfi. – Teszi fel újabb kérdését.

– Fiatalember! – Pillant rá az orvos komolyan. – Azt hiszem, tudja, hogy készülnek a kisbabák, és mint látom, gyakorlata is van benne.

Kijelentésére kissé elpirulok, kényelmetlenül érint a téma. Még nekem is szoknom kell a tényt, hogy egy férfit szeretek.

– Azt tudom. – Pirul el ő is. – De ő férfi! – Szorítja meg kezemet.

– Ahogyan vámpír is!

– Mi köze a kettőnek egymáshoz?

– Hol nőtt fel? Burokban?

– Valami olyasmi... – Dünnyögi.

– Vee elszigetelten nőtt fel, keveset tud a mi világunkról. – Mentegetem páromat, végül is, ez az igazság.

– Vagy úgy! – Feleli az orvos. – Hát akkor tudnia kell, hogy a vámpíroknak nemtől függetlenül születhet gyermeke. Csak nem olyan sűrűn, mint az embereknek.

– És... És... Mennyi idős? – Kérdezi remegő hangon, miközben a nővérke a háttérben kuncog.

– Körülbelül két hónapos lehet a magzat – mondja az orvos. – Körülbelül 14-20mm hosszú lehet, és 1,5gramm.

– Az még nagyon pici – suttogja maga elé meredve.

Érzem jéghideg kezét, mi reszketni kezd. Ezért bátorítóan megszorítom és felmosolygok rá, amit egyből viszonoz is.

– A terhességi idő meddig tart? – Kérdezi Vee.

– Az nem tér el az emberekétől, kilenc hónap.

– Értem. – Bólint, majd újra megszólal. – De nincs baj ugye? Mert Mark rosszul lett, és...

– Pánikra semmi ok. A magzat egészségesebb, mint gondolná.

– Akkor, mégis mi történt? – Értetlenkedik.

– Veszekedtek?

– Hát, volt egy apróbb szóváltásunk, de semmi komoly. – Húzza ki magát Vee.

– Mivel nem egyszerű magzatról beszélünk, – sóhajt – érzékel minden külső és belső hatást.

– Nem értem...

– Megérezte szülője lelki állapotát, ami kihatással volt rá. Csupán csak ennyi történt.

– Akkor nem veszítjük el, ugye? – Teszem fel rémült kérdésemet.

– Szó sincs róla! Csak legyen jó kispapa! – Mosolyog rám az orvos. – Kerülje a feszültséget, egyen sok vitaminfélét, és rendszeresen fogyasszon vért.

– Mikor kell vizsgálatra jönni? – Veszi vissza a szót Vee. – Mert ugye kell jönni?

– Havonta egyszer ránézünk a picire. – Szól a nővérke. – Ha minden rendben, akkor nem kell sűrűbben.

– És hogy fog kijönni belőle? – Mármint értik... Nem olyan a szervezete, mint a nőknek.

– Ha eljön az idő, egyszerűen csak kivágjuk belőle. – Feleli az orvos.

Veet patakokban önti el az izzadtság, gyöngyözik homlokán, és imbolyog. Ha nem szedi össze magát, újra össze fog esni. Ezért megrángatom kezét, és figyelmeztetem, hogy szedje össze magát.

– Nem lesz veszélyes? – Érdeklődik tovább.

– Ugyan, ez gyerekjáték. – Mérgelődik a doki. – Vámpír, mi sem egyszerűbb.

Látom, ahogy nagy kő gördül le Vee szívéről, és kissé abba is marad remegése.

– Köszönöm, doktor úr! – Hálálkodik párom. – Mivel tartozunk?

– Semmivel. Én érzem magam megtisztelve, hogy a vámpírok hercegének segíthetek életet adni. Nekem ennyi elég.

– Kérem, ezt ne nagyon hangoztassa. – Intem óvatosságra. – Mostanában keresett személyek vagyunk.

– A titkuk nálam jó helyen van – teszi szívére kezét. – én, vagyis mi, – mutat a nővérre – és még sokan mások, az ön illetve az önök pártján állunk.

– Sokan tudják, hogy életben vagyunk?

Ideje feltennem ezt a kérdést, és legalább olyan személynek teszem, aki válaszolni is tud. A mi világunkban, mindig mindennek híre megy. Ahhoz kis közösség vagyunk, hogy titokban maradjanak a dolgok.

– Ne aggódjon hercegem! – Mosolyodik el az orvos. – Csak a beavatottak tudják, hogy ön és a bukott király fia életben van!

– Ezt is tudják? – Döbbenek meg. – Mit tudnak még?

– Azt, hogy önök összetartoznak. – Csapja össze tenyerét. – A sors akarata, hogy együtt legyenek.

Nyelek egyet, és Veere nézek. Nem tudom, hogy fogadja ezeket a dolgokat, de ahogy látom, teljesen máshol jár gondolatban.

– Tudja, – csicsergi a nővérke – hogy gyülekeznek a sötét felhők fölöttünk.

– Mire gondol? – Kíváncsiskodom.

– Jaj, hát maga semmit se tud? – Bosszankodik csípőre tett kézzel, kedvesen. – Mi, természetfeletti lények, arra várunk, hogy a király hatalmát megdöntsék.

– Ki fogja megdönteni? – Tér magához Vee.

– Hát maguk, butuskáim! – Kuncogja el magát. – Már csapatok szerveződnek, hogy ha eljön az idő, maguk mellé álljanak.

– A jogos uralkodót akarják a lények! Nem pedig, a hitvány árulót, csalót. – Köpi a szavakat az orvos.

– Támogatni fogom Markot! – Őszinte tekintetét veti rám Vee.

– Valamit félreért fiatalember! – Szól közbe a nővérke. – Nem a hercegre várnak, bár őt is nagyon szereti a nép. Hanem magára!

– Rám? – Döbben meg, – De miért?

– Mert jogtalanul lett kisemmizve. Csalárd módon – mondja az apró tünemény. – Ki akarták végezni mikor pici baba volt, és mikor ez nem sikerült, száműzték.

– Sokunknak nem tetszett, – csóválja fejét az orvos – de nem volt bátorságunk akkor még ellenszegülni. Mára minden megváltozott.

– Van mit átgondolnunk – mondja Vee. – Most mehetünk?

– Igen, természetesen – válaszolja a nővérke. – Szedje a vitaminokat, amiket felírtunk önnek. Illetve itt egy kezdőcsomag is.

Nyom kezembe egy szatyornyi tablettát, mire csak pislogni tudtam.

– Ezt mind? – Kérdezem elhaló hangon.

– Ez nem sok! Egye csak, jót tesz a babának!

Felállok, és Veebe kapaszkodok, majd másik kezemmel a hasamat simogatom. Nagyon váratlan volt, nem sejtettem, és nem is gondoltam. De most, hogy tudom, boldog vagyok, vigyorodom el.

– Tartsuk a kapcsolatot. – Szólal meg az orvos szigorúan. – A baba miatt, és más miatt is. – Néz ránk jelentőségteljesen, amit nem kellett megmagyarázni. Vee és én is tudtuk miről van szó.

Mivel már nem csak ketten vagyunk a képlettben, minden megváltozik, mindennek meg kell változnia. A picikémnek kell egy otthon, ahol nem les rá ezer veszély, ő a mi felelősségünk, és mindent meg kell tennünk érte.

Vee támogatva ki az autóhoz, majd segít beszállni. Kamphan és a dög beült hátra, de nem szólalt meg, türelmesen várt, pedig tisztában vagyok vele, hogy mennyire aggódik.

Nem is gondoltam volna, hogy ennyi időt töltöttünk az orvosnál. Alig pár óra, és kezd felkelni a nap.

Vee beült a kocsiba, és már gurultunk és szép lassan, sőt mi több, inkább csak araszoltunk hazafelé.

– Miért mész ilyen lassan? – Kérdezem őt fáradt hangon.

– Fő az óvatosság! – Feleli. – A biztonság az első.

– Vee! Ez egy állapot, nem vagyok halálos beteg! – Kiáltok fel.

– Te az én felelősségem vagy, így úgy csinálom, ahogy én akarom. – Pillant rám megenyhült tekintettel.

Elfáradtam, sok volt ez nekem, ezért fejemet Vee vállának döntöm, és kicsit pihentetem.

– Na, jó! Most már elég! – Jön a dühöngő hang hátulról. – Az egy dolog, hogy ti tudjátok, de én is akarom!

Figyelmen kívül hagyom barátomat, nincs erőm válaszolni. Kezemet Vee combjára fektetem, és simogatni kezdem. Megnyugtat és ellazít. Olyan jó érzés, hogy el se tudom mondani. Kamphan tovább duzzog, és puffog, hogy nem vagyunk hajlandóak semmit se mondani. Vee megunhatta, mert kezemre simított és megszólalt.

– Gyerekünk lesz. Jelenti be, és az autót egyszeriben megszállja mélységes csönd.

Hosszú és nyomasztó percek után végre szóhoz jut barátom.

– Ez remek! – Ujjon, mire én meglepődök, de nem emelem fel fejem. – Nagybácsi leszek!

– De nem is vagy a rokonunk! – Mondja ártatlanul Vee.

– Most megsértesz! – Üt fejére Kamphan. – Mark olyan, mintha a testvérem lenne! Még szép, hogy én leszek a nagybácsija!

– Oké, oké! Értem! – Vigyorodik el. – Az leszel!

– És Yoyo is! – Nyújta előre a macskát.

– Ő biztosan nem! – Jelentem ki kemény hangon.

– De bizony! – Feleli Vee. – Ha Kamphan lehet, akkor Yoyo is.

Rápillantok a macskára, aki kinyújtja rám a nyelvét és elvigyorodik.

– Feladom! – Sóhajtom. – Egy macskával nem vitatkozom!

– Hallod Yoyo! – Húzza vissza a macskát, és tovább gügyög neki. – Nagybácsik leszünk, hát nem nagyszerű?

A szőrös vakarcs hangosan nyávogni kezd, ezzel fejezve ki örömét, talán, legalábbis úgy gondolom.

– Mikorra várjátok? – Érdeklődik tovább.

– Most két hónapos. Úgy hét hónap múlva érkezik. – Válaszol Vee.

– Akkor már... – Gondolkodik el Kamphan, majd folytatja. – Az első alkalommal teherbe estél? – döbben meg. – Milyen fogékony vagy! – Csodálkozik el.

– Az! – Kezd el kuncogni a páromnak nevezett valaki. – Már az elsőnél! – Hangjában büszkeség bujkál.

– Hééé! – Kiáltom. – Azt az éjszakát ne emlegessük!

– Pedig én határozottan emlékszem, mennyire élvezted! – Gúnyolódás miatt belecsípek combjába, de nem is zavartatja magát.

Hazaérve mindenki ment a saját dolgára, és én már alig vártam, hogy négyszemközt maradjunk. Ledobom magam az ágyra, és a plafont kezdem el bámulni.

– Jól vagy? – Érdeklődik Vee.

Bólintok, és nem szólok semmit.

– Zavar a pici érkezése? – Kérdezi.

– Nem. – Válaszolom. – Meglepődtem, váratlanul ért és nem számítottam rá. Téged?

– Sose akartam gyereket. – Mondja lassan.

– És akkor most mi legyen? – Kérdezem, miközben rettegek válaszától.

– Mi lenne? – Pillant rám értetlenül. – A miénk! Ha már így alakult, nem akarom elveszíteni, semmi pénzért.

– Biztos?!

– Figyelj jól rám. – Fekszik le mellém, és mellkasára von. – Nem azért nem akartam gyereket, mert nem szeretem őket. – Suttogja, miközben hajamat simogatja. – Hanem egy ártatlan léleknek nem kívántam azt az életet, ami nekem jutott.

– Hmm...

– Már csak a gondolatra is, hogy baja eshetne, kivert a veríték. Nem akartam.

– Értem. – Piszkálni kezdem felgyűrődött pólóját.

– Attól függetlenül, vágytam arra, hogy tartozhassak valakihez. Aki vér a véremből. És te megadod nekem. – Megáll egy kicsit, majd folytatja. – Nem tudom, hogy köszönjem meg neked.

– Sehogy, te kis ... ! – Könyökölök fel, és úgy pillantok le rá. – Tudom, hogy váratlan, és nem a legjobbkor, de...

– Semmi de! A sors akarta. – Néz szemeimbe. – És ki lennék én, hogy ellentmondjak a sorsnak?

– Nem akarom, hogy tehernek érezd! – Suttogom fájdalmasan.

Hátamra fordít, és most ő kerekedik felém. Szeretetteljesen pillant rám, azzal az izgató lila szemével. Kezét pocakomra helyezi, és ott is tartja.

– Egyáltalán nem teher. Hozzám tartozol! És ez a kis jövevény, a mi gyümölcsünk. Még ha nem is szerelemben fogant! – Kezd el kuncogni.

– Muszáj erre emlékeztetned? – Fordítom el fejemet, de ő visszafordítja.

– Mark! Teljesen mindegy, hogy hogyan és miért alakult úgy az az éjszaka! – Hajol közelebb. – Mindent megpecsételt.

Könnyes szemekkel nézek rá, és átölelem nyakát. Azt érzem, hogy szerencsém van vele. Megért engem, mellettem áll, és minden nehézséget együtt fogunk átvészelni, és csak ez számít.

– Vee Vivis! Szeretlek attól a naptól fogva, hogy megpillantottalak. – Suttogom halkan, de annál több érzelemmel hangomban.

– Ami mikor is volt? – Nevet fel. – Kicsit több, mint két hónapja?

–Vee! Nem... Kicsit több, mint ötszáz éve! – Jelentem ki magabiztosan.

Mert igen, mikor kisbabaként vetettem rá egy pillantást, már akkor belém égett. És a hosszú évek során se múlt el, csak erősödött ez az érzés.

– Kár, hogy én ezt nem mondhatom el rólad! – Viccelődik, és ezért vállába boxolok.

– Utállak! – Kezdek el duzzogni.

– Dehogy utálsz! – Nevet fel.

Lehajol hasamhoz, és megpuszilja, egyszer, kétszer majd többször. Végül újra a szemembe néz és folytatja.

– Én is szeretlek, de nem tudom megmondani mióta. – Villan szomorúan szeme. – Sajnálom! De az biztos, hogy most mindennél jobban szeretlek, és ezt a picit is, aki még meg sem született!

Hajol ajkamra és szenvedélyesen megcsókol. Végül a csókból is egyre több lett, szépen lassan lekerültek a ruhák, és életemben először, lassan, ráérősen, minden érintést kiélvezve szeretkeztem, azzal a személlyel, ki első pillantásra elrabolta a szívem, és még csak nem is tudtam.

kísér