Mark

Izzadtságtól csatakosan ébredtem, már megint. Rémálmaimban folyton ugyanaz a jelenet játszódik le, újra és újra. Nem tudok tőle szabadulni, talán nem is akarok.

Folyamatosan arról a napról álmodom, mikor gyermekként megpillantottam a legigézőbb tekintetet. Kezdem is az elején.

Visszaemlékezés

A körülményekre annyira nem emlékszem, jómagam is csak pár évet tudhattam a hátam mögött. Azt tudom, hogy nagy volt a felhajtás az uradalomban, ugyanis a uralkodónk elárulta népét. Beleszeretett egy haszontalan emberbe.

Különleges szerelem volt az övék, a romantikus lelkek sóhajtva emlegették. Ugyanis ritkán fordul elő, hogy egy vámpír bevésődjön egy számunkra alantas emberi lénybe, de mégis megtörtént. A nép csendben tűrte ezt a fordulatot, de mikor kiderült, hogy gyermekáldásban részesülnek, felkelés tört ki. Apám benne volt az akkori tanácsban, és nagyon helytelenítette az uralkodó körül zajló eseményeket. Azt tanácsolta a feljebbvalójának, hogy vetessék el a gyermeket, mert csak bajt fog hozni a fejünkre. Az urunk még hajlott volna rá, de az asszonya addig könyörgött, míg megadta magát. Így lemondott az uradalmunkban betöltött pozíciójáról, és feleségével együtt bujdosásra adta fejét.

Nem is lett volna semmi baj, de a bölcsek megjövendölték, hogy születendő gyermekük uralkodásra fog születni. Minden meglesz benne, ami a vámpírok vezetéséhez szükséges. Midőn felcseperedik, hatalmas harcok árán a trónra kerül, és méltósággal vezeti népét.

Ez nagyon nem tetszett az új uralkodónak, és addig ármánykodott, míg a tanács fülébe bogarat ültetett. Megfélemlítette őket, hogy a születendő gyermektől rettegni kell, nem tisztavérű vámpír, csak egy torzszülött. Nem ismerjük az erejét, ki tudja milyen alávaló dolgokra lesz képes, és folyamatosan azt sugallta, hogy az ismeretlentől félni kell.

Meg is lett a suttogásainak hatása. Vérdíjat tűztek ki a volt uralkodó és feleségének fejére. Árkot-bokrot felkutattak értük, és végül sikerrel is jártak, de akkor már késő volt. Az asszonyból vámpír lett, és a gyermek megszületett.

Csak egyszer pillantottam meg, de azt a pillanatot sosem tudtam elfelejteni.

Városunk főutcáján sorakoztak a rideg éjszaka leple alatt az alattvalók, és mikor megjelent a gárda, a tömeg kettéoszlott, vékony utat hozva létre az előttük elvonuló seregnek. A volt uralkodói párt, vasra verve, közrefogva kisérték a főtéren felállított pódium felé. Ruháik megtépázva lógtak meggyötört testükön, és az asszony egy rongycsomót szorongatott reszkető karjaiban. Lassan lépdelve mentek fel az emelvényre, és akkor pillantottam meg a kis jövevényt. Talán még a lélegzetem is elállt tőle. Gyönyörű, hófehér bőre volt, ébenfekete haja, és szikrázóan fényes sötétlila szeme. Szempillája majdnem a szemöldökéig felért, hosszú, sűrű és ugyanolyan sötét, mint a haja. Puha párnácskái csak úgy cuppogtak miközben öklöcskéit harapdálta. Oly finom babaillat lengte be, amit azóta se éreztem. Ugyanakkor már lehetett érezni a saját jellegzetes illatát is, mely a szantálfára emlékeztetett. Akkor még nem tudtam, milyen hatással lesz is ez rám.

Mikor megálltak a pódium közepén, harsonák jelezték, hogy mindenki maradjon csendben. A tömeg abbahagyta a zúgolódást, és mindenki az emelvény felé vezette tekintetét. Kihirdettetésre kerültek bűneik, majd a méltó büntetésük is, melynél könyörtelenebbet el se tudtam volna képzelni. Kikötözték őket egy oszlophoz, hogy a nap felkelő sugarai felperzseljék őket, és csak hamu maradjon utánuk. A vámpírokat megosztotta ez a kegyetlen büntetés, de ellenkezésre nem volt esélyük. Eldöntetett, nem volt hát mit tenni.

Miután kikötözték őket, a tömeg szétszéledt, a gárda tagjai visszavonultak, akárcsak a tanács tagjai is. Apám megfogta törékeny kis kezemet, és elvezetett. Nem bírtam megállni, és visszanéztem. Az asszony, sírt, rimánkodott kisbabája életéért, de süket fülekre talált könyörgése. A volt uralkodó csöndben nézte szerelmét, nem szólt egy szót sem, de szemében ott izzott a fájdalom. Ez volt az utolsó kép, melyre emlékszem.

Kikászálódok az ágyból, és megmozgatom testemet, mikor hangos robajjal ront be szobámba barátom.

– Végre felkeltél! A király hívat. – Mondja Kamphan.

– Mit akar már megint tőlem? – Kérdezem ásítva.

– Szerinted mindig akar valamit! – Csóválja fejét, miközben a becsukott ajtó lapjának dönti hátát.

– Tudod, hogy igazam van – felelem. – Csak akkor kéret, ha valamit akar tőlem, egyébként levegőnek néz.

– És ez kinek a hibája? – Húzza fel sötét szemöldökét.

– Ne hibáztass, hogy nem táncolok úgy, ahogy ő fütyül.

– Pedig tehetnéd, az apád. Nem mellesleg a királyunk.

– A királyunk, mi? – Puffogok. – Te is tudod, hogy vált azzá, ne szépítsük a dolgokat.

Az apám, a király. Ennél rosszabbat el se tudnék képzelni. Amikor a volt uralkodót megfosztották hatalmától, a tanács apámat nevezte meg utódjául. Persze, csak számításból, hatalomvágyból. Sikerült minden egyes tagot megvezetnie, de miután magához ragadta a hatalmat, senkit se hagyott életben.

Apámnak nem tetszett a rangjának megnevezése, olyan alantasnak tartotta, csupán csak uralkodó. Ő ennél többet akart, így kihirdette, hogy azt a titulust eltörölték, és helyette királyi cím lépett érvénybe. Sok időbe telt rájönnöm apám természetére, rengeteg tanulás és tapasztalat árán.

Engem is csak a bábjának tart, egy sakkbábunak, akit ide-oda tologathat, ahogy éppen neki tetszik. Ha a helyzete úgy kívánná, egy könnycsepp nélkül feláldozna, csak hogy megszerezze, amit akar. Végtelenül szánalmasnak tartom, sőt egyenesen hányingert keltőnek.

A lehető legtávolabb tart a hatalomtól, nehogy ellene tudjak fordulni. Mindenki előtt félkegyelmű bolondnak állít be, és teszek is érte, hogy annak tartsanak. Ugyanis féltem az életem. Apám bármire képes, ha veszélyben látja bebetonozott pozícióját. Igen, én is veszélyfaktor vagyok a számára, semmi egyéb.

– Mozogj már, ne várasd meg! – Szólongat Kamphan.

– Jól van már, megyek. – Sóhajtom unottan, majd magamra kapom ruháimat, és már indulok is.

A fogadóterem elé érve még egy nagyot sóhajtok, és bekopogok. Az ajtók kitárulnak és az őrök figyelő tekintetének kereszttűzében besétálok apám lábai elé.

– Hívattál, apám? – Hajolok meg, majd jéghideg szemeibe nézek.

– Igen. Feladatom van számodra. – Jelenti be.

– Mégis micsoda? – Húzom fel érdeklődve szemöldökömet.

– Illendően beszélj velem, vagy megbüntetlek.

– Épp elég büntetés vagy te nekem. – Dünnyögöm az orrom alatt.

– Mondtál valamit? – Kérdezi szigorúan.

– Semmi különöset, apám. – Felelem.

– Hívj illendően, vagy inkább hallgass. – Utasít rendre.

– Igenis, Krat Király. Miben lehetek a szolgálatára?

Szemtelenségemet sötét tekintettel jutalmazza, de szó nélkül hagyja. Tudatában van annak, hogy nem hagyom magam, és nem akarja, hogy az őrök előtt szálljunk egymással szembe. Sértené a büszkeségét.

– Hagyjanak magunkra, beszédem van négyszemközt a fiammal.

Az őrök rá se néznek apámra, egyszerre mozdulnak, és hagyják el a termet.

– Most már mondhatod, magunk vagyunk. – Ülök le a lépcsőre, és egyik lábamat felhúzom, majd rátámaszkodom.

– Le kell vadásznod valakit. – Kezdi el a műsort.

– Kiről lenne szó? – Érdeklődöm.

– Csak egy kis senkiről.

– Nem lehet csak egy senki, ha felkeltette Krat Királyunk figyelmét. – Nézek rá furcsán.

– Ha azt mondom, akkor úgy van. – Hangja hangosan dörren.

– Hát jó, fogjuk rá, hogy elhiszem. – Vonom meg vállamat. – Mit kapok cserébe?

– A szabadságodat.

Ez már felkelti figyelmemet. Itt a lehetőség, hogy megszabaduljak kötelékeimtől. Nem tartoznék ide, utazgathatnék, élhetném az életem, ahogy én akarom. Nem függnék a kényétől-kedvétől.

– Miért én?

– Te vagy a legjobb vámpírvadász, nincs tőled jobb. – Kelletlenül ismeri el.

– Ebben igazad van. – Húzom ki magamat büszkén.

– Mit vétett a szerencsétlen a mi nagyra becsült Krat Királyunk ellen?

– Megszületett.

Kíváncsivá tesz. Ki lehet az a szerencsétlen, kinek az apám a halálát kívánja. Hiába gondolkozom, nem jut eszembe senki. Nincs olyan vámpír a földön, aki ellent merne szegülni apámnak, mivel mindenhová elér a keze. De ha belemegyek az egyezségbe, megszabadulhatok tőle, és nekem ennyi elég.

– Hol találom? – Kérdezem.

– Fogd ezt a borítékot, minden információ benne van, a többit oldd meg magad.

– Mennyi időm van?

– Minél hamarabb, annál jobb. Most pedig eredj, megfájdul tőled a fejem. – Kezdi el dörzsölgetni halántékát.

Felállok, és átveszem a borítékot, és jókedvűen kisétálok apám trónterméből.

Mielőtt elindulnék a vadászatra, meglátogatom öreg barátomat, a villa bölcsét. Kopogás nélkül lépek be, ugyanis ő mindig tudja, hogy mikor érkezem.

– Szép éjt! – Vigyorgok rá.

– Neked is hasonlókat, hercegem. – Mosolyog rám. – Már megint róla álmodtál?

– Minek kérdezed, mikor úgy is tudod. – Vetem le magam egy székre.

– Megszokásból. – Feleli.

– El kell mennem, küldetésem van. – Mondom ki szomorúan.

– Tudom, de ne búslakodj. Eljött a te időd. – Jelenti ki.

– Ezt hogy érted? – Érdeklődve kérdezem.

– A sorsod meg van írva, és itt az idő, hogy beteljesítsd – mondja.

– Nem tudnál világosabban fogalmazni, nem értelek.

– Amire mindig is vágytál, megkapod, csak nem úgy, ahogy azt elképzelted.

– Öreg, folyton rébuszokban beszélsz. – Puffogok. – Létezik olyan lény, aki megérti?

– Majd megérted, ha eljön az ideje.

Erre felállok, mert még össze kell pakolnom, és el kell indulnom. Biztonságos helyet kell találnom magamnak, mielőtt felkelne a nap. A vámpírlétben ez a legrosszabb. Soha nem érezhetem hideg bőrömön a napfény meleg simogatását. Még csak elképzelni se tudom milyen érzés, és ezt nagyon sajnálom. Az ajtó felé sétálok, de még hallom, ahogy a Bölcs dünnyög magában.

– Emlékezz a vörös fonálra, mi összeköt. Ne hagyd figyelmen kívül.

Visszanézek, de nem szólok, inkább kilépek a szobájából, és becsukom az ajtót magam mögött. Visszaérve a lakrészembe, bepakolom a kedvenc ruháimat, majd lesétálok a garázsba. Közben beugrok a fegyverraktárunkba, ahonnan magamhoz veszem kedvenc fegyvereimet. Mint például a pengeéles karambit késeimet, aminek kiképzése miatt tökéletesen simulnak tenyerembe. Marokkéseimet, melyeket az övembe tudok rejteni, így folyton kéznél vannak. Őket követi pár dobókés, egy bajonett, kettő harci tőr, és egy tanto, amit kihúzok tokjából és megcsodálom. Ez a fegyver mindig csodálatra késztet. Gyönyörű fegyver, a maga harminc centiméter hosszúságával, enyhe ívével. Ráadásul olyan éles, hogy meg se érzem, ha elválasztom egy vámpír fejét a testétől.

– Úgy nézed, mintha szerelmes lennél a fegyverbe. – Nevetve szól Kamphan a hátam mögül.

– Van benne valami. – Megfordulok és rávigyorgok. – Többre becsülöm, mint szeretőimet.

– Ajjaj, erős szavak!

– Lehet, de így érzem. – Vonom meg vállamat.

– Vigyél egy pisztolyt is. – Fordul a falra erősített fegyverek felé.

– Mégis minek? – Kérdezem. – Nem érnek semmit.

– Azt azért nem mondanám. Lelassítja az ellenfelet.

Nézelődik egy darabig, majd kiválaszt számomra egy berettát.

– Mit találtál nekem?

– Ez tökéletes, csúszásmentes és ergonomikus a markolata, szeretni fogod.

– Rugózása milyen?

– Kisebb, mint társaié. – Nyomja kezembe. – A töltényeket viszem utánad.

Elégedetten nézek végig fegyvertáramon, elrendezem őket egy táskában, majd az autómhoz lépek. Nagyokat sóhajtok, és már izgatottan várom, hogy elhagyhassam börtönömet. Nem mintha élvezném a munkámat, de ehhez értek, erre képeztek ki. Ráadásul csak és szigorúan munkavégzés céljából végzek ellenfelemmel, vagy önvédelemből, de semmiképpen sem élvezetből.

– Mikor jössz vissza? – Kérdezi Kamphan.

– Nem tudom, majd jelentkezem. – Felelem.

– Mmm... Vigyázz magadra! – Kéri tőlem.

– Tudod, rossz pénz...

– Sose vész el, tudom. De attól még féltelek.

– Fúj, ez olyan nyálas volt!

– Jól van! – Kezd el nevetni hangosan. – Gyere vissza gyorsan, és csapunk egy jó bulit.

– Legyen úgy! – Csapom meg vállát.

– Na, menj... Mielőtt sírva fakadnál! Aztán csak ügyesen! – Kacsint, majd folytatja. – Addig vigasztalom helyetted a lányokat.

– Felejtsd el, amíg vissza nem térek, az egereket fogják itatni!

– Te csak azt hiszed, öreg barátom! – Neveti el magát.

– Nem csak hiszem, hanem tudom is! – Válaszolom.

Végül beülök a kocsimba, feltekerem a hangerőt, és a nyüzsgő éjszakába hajtok.