Mark

Felriadtam. Már megint. Hangosan zihálva ülök fel az ágyban, kezemet szívemhez kapom. Újra róla álmodtam, ezt nem bírom tovább. De valamiért most sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint eddig bármikor. Megint gyönyörű szikrázóan lila szeme volt, kedvesen gügyögött, és felém nyújtotta aprócska mancsait. Majd jött egy sötét alak, és elragadta tőlem. Ami a legfurcsább az egészben, először jelent meg Vee az álmaimban, kitárta karját, én pedig hozzá rohantam. Imádtam az érzést, ahogy ölelő karjaiban biztonságban éreztem magam.

– Mi a baj? – Érkezik meg Vee álmos hangja, miközben felül és hátamat simogatja. – Rosszat álmodtál?

– Ühüm...

Hátrahajol és felkapcsolja az éjjelilámpát, utána újra ölelő karjaiban találom magam.

– Elmondod nekem? – Puszilja meg vállamat.

– Csak egy régi emlék, semmi több. – Felelem rosszkedvűen.

– Mondd el, legalább megkönnyebbülsz. – Mormolja vállamba.

– Nem tudom, hogy mennyit tudsz a volt uralkodónkról. – Felelem.

– Még a mostaniról se tudok semmit, nemhogy a régiről. – Kényszeredetten nevet fel.

– Sajnálom – fogom meg kezét. – Biztos rossz lehetett számkivetettnek lenni.

– Annyira nem, én így nőttem fel. – Feleli szomorúan. – De most nem ez a lényeg. Halljam a történetedet.

– Azt ugye tudod, hogy a mostani király az apám?

– Magasra török! – Viccelődik. – A király az apósom! Igaz, meg akar öletni, de az már mellékes.

– Ahhoz, hogy az apósod legyen, el kellene venned! Nem gondolod?

– Azon ne múljon. Én a tiéd te az enyém? – Kérdezi.

– Ez nem vicces! – Tolom el kezét.

Egyre jobban kötődök hozzá, az érzelmeim mélyülnek.

– Nem is vicceltem! – Mondja komoly hangon, és vállamra fekteti fejét. – Komolyan gondolom.

– Mit mondasz? – Kérdőjelezem meg épelméjűségét.

– Nem most azonnal, de úgyis hozzám tartozol. Szóval, akár még meg is történhet.

– Bolond vagy! – Jelentem ki.

– Tudom, ahogy azt is, hogy összetartozunk. Megmondtam, nem eresztelek el!

– Oké, oké. – Húzom mosolyra ajkamat.

Talán mégse vagyunk olyan reménytelenek. Talán ő is úgy érez, mint én, csak tovább tart ráébrednie. Egy biztos, ragaszkodik hozzá, és jelenleg ez is megteszi.

– Szóval, hol tartottunk? – Ölel át szorosabban.

Töviről hegyire elmesélem neki gyerekkori emlékeimet, és hogy azóta folyamatosan megjelenik álmomban. Lehet egy két apróságot kihagytam, de azok csak részletek. Megértően hümmög, vigasztalásul megpuszil.

– Sajnálom, hogy rémálmaid vannak.

– Ne sajnáld, nem te tehetsz róla. – Fordulok meg, és mikor szemeibe nézek, egyszerre döbbenek meg és esik le állam.

– Vee! – Több hang nem jön ki ajkamon.

– Igen? – Emeli fel államat. – Milyen cuki vagy most!

– Vee! – Köszörülöm meg torkomat. – Te... Te...

– Mondd ki! – Vigyorog rám.

– Te vagy a bukott király fia. – Jelentem ki.

– Miről beszélsz? – Hitetlenkedve csóválja fejét. – Én egy senki vagyok, és mindig is az voltam.

Ölébe mászok, és megfogom az arcát, majd jobban szemügyre veszem. Hófehér bőr, ébenfekete haj, és az a gyönyörű, szikrázó lila szempár, amit életemben először láttam, és már akkor tudtam, hogy közös a sorsunk. És ebben a pillanatban, mintha villámcsapás ért volna, úgy tudatosult bennem minden. A gyerekkori élményem, amiért ragaszkodtam egy álomképhez. Most értem meg igazán, hogy akkor, amikor rápillantottam ott az emelvényen a kisbabára, már akkor bevésődtem. Azért kisértett hosszú évszázadokon keresztül. Ezért nem tudtam túllépni rajta, és ezért nem találtam a helyemet a világban. Mindig is őt kerestem tudat alatt. De hogyan lehetséges ez?

Valószínűleg, mivel gyermekek voltunk, másként hatott ránk. Más magyarázat nincs, de biztos, ami biztos, legközelebb megkérdezem Öreg barátomat, ő tudni fogja.

– Hé! Mark! Jól vagy? – Kérdezi félve.

Nyaka köré fűzöm karjaimat, és érzelmekkel teli pillantással nézek rá.

– A mi sorsunk, már gyerekkorunkban összefonódott! – Mondom neki, miközben ujjaim köré tekerek egy hajtincsét.

– Magyarázatott követelek! – Markol fenekembe.

– Vee, hol jár a kezed? – Húzom fel szemöldökömet.

– Ahol a helye van! – Válaszolja vidáman. – Szóval..., hol a magyarázatom? – Komolyodik el.

– Te vagy a végzetem! – Hintek röpke csókot ajkára. – Mikor először megláttalak, már akkor bevésődtem, és erre most jöttem rá.

– Az meg mi? – Kérdezi kíváncsian.

– Olyasmi, mint a sors által elrendelt társ. Az életünk fonala összefonódott, egy a sorsunk. – Billentem oldalra fejemet. – Legalábbis részemről. – Félénken pillantok rá.

– Olyan érzés, mintha megbabonáztak volna? A szívem hol lelassul, hol hevesen ver? – Hajol közelebb. – Folyton csak te jársz a fejemben, és bármivel próbállak kiverni a fejemből, nem megy.

– Ühüm...

– Egyszerűen nem tudok neked ellenállni, folyton a közeledben akarok lenni.

– Ühüm...

– És az is vele jár, hogy nem tudom levenni rólad a kezem, illetve újra és újra benned akarok lenni, beléd élvezni?

– Így is mondhatod! – Sóhajtom remegve, miközben megérzem alattam keményedő szerszámát.

– Tudod, hogy most nagy bajban vagy? – Kérdezi vigyorogva.

– Miért is? – Húzom hátra fejét.

– Felelősséget kell vállalnod! – Szorít éledező farkamra. – Mivel nagyon úgy néz ki, hogy te meg az én végzetem vagy!

Megilletődve nézek rá, és nem hiszek a füleimnek. Valóban úgy van, ahogy gondolom? Nem egyoldalú a dolog? Lehet ekkora szerencsém?

– Vállalok! – Suttogom kéjes hangon, közben megmozgatom csípőmet.

– Csókolj meg! – Nem kér, hanem parancsol, amit boldogan teljesítek.

Úgy faljuk egymás ajkait, mintha nem lenne holnap. Minden elmulasztott pillanatot be akarunk pótolni. Kemény farkunk egymásnak feszülnek, vívnak, de nem bírnak egymással, mindkettő legyőzhetetlen. Lenyúlok mindkét kezemmel, és körbefonom rajtuk ujjaimat.

– Tarts meg kérlek! – Suttogom, miközben egyszerre verni kezdem farkainkat.

Az élvezet hullámokban tör rám, és terjed szét testemben. Tekintetemet rávezetem, és látom, ahogy félig lecsukódott szemhéja alól izzó tekintettel figyeli mozdulataimat.

– Te vagy a legjobb dolog, ami eddig történt velem! – Simít arcomra, és pihekönnyű csókot lehel ajkaimra, miközben az élvezettől nyögdécsel. – Mindennél és mindenkinél jobban kívánlak!

Kijelentésére szívem nagyot dobban, és most már tényleg boldog vagyok, hogy találkoztunk.

– Én is! – Felelem szaggatottan. – Mindjárt elmegyek... – Suttogom.

– Azt nem engedhetem! – Súgja édesen. – Nélkülem nem...

Elhúzza kezemet, kissé megemel, közben megnyalja és szívja mellbimbóimat, amitől csak nyöszörgésre vagyok képes. Elvesztem tőle a maradék józan eszemet is.

– Húzd szét a feneked! – Sziszegi két szívás között.

Boldogan engedelmeskedek, mert már tudom mi vár rám.

Kezével alám nyúl, és ujjával dörzsölni kezdi gyűrűmet, majd felcsúsztatja. Csak nyikkanni tudok, annyira belemerülök, hogy csak többet és többet akarok!

– Tedd be! – Könyörgök, és ujjaimat vállaiba mélyesztem. – Megörülök, ha most azonnal nem rakod be!

– De türelmetlen valaki! – Fújja a hűvös levegőt nyálas mellbimbómra, mire beleremegek.

– Kérlek! – Nézek szemeibe, miből sugárzik a szeretet és az odaadás.

– Jól van! Megteszem... Kapaszkodj erősen!

– Nem fog fájni neked?

– Ha neked örömet okoz, engem nem zavar! Kibírom!

Farkát gyűrűmhöz igazítja és lassan magára ereszt. Mivel nem tágultam ki eléggé, kicsit fáj, de nem vészes. Ennyire fájjon legjobban, ezt nevetve, boldogan elviselem, főleg, ha miatta fáj.

Körmeimet vállába mélyesztem, mitől kiserken a vére, és pedig odahajolok és lenyalom. Eszméletlen finom íze van, legközelebb jobban is megkóstolom, de most megelégszem azzal, amiben most részesít.

Fejemet vállára támasztom, és segítségével elkezdem mozgatni a csípőmet. Előre, hátra, körkörösen, fel, le.

– Annyira jó vagy! – Ölel magához. – Nem fáradtál még el?

– Egy kicsit! – Lihegem.

– Várj egy kicsit! Segítek.

Hátradönti testét, és jelez, hogy támaszkodjak rá. Szélesebbre tárja lábaimat, és most ő kezd el mozogni alattam, nekem csak meg kell tartanom magam. Nyirkos testén meg-megcsúszik kezem, ezért nem bírom tartani magam és ráesek. Szorosan átölel, homlokomat csókolja, de közben nem hagyja abba, folyamatosan támad. Felemeli fejemet és megcsókol. Minden érzelmét hordozza szenvedélye csókja, és most már tényleg úgy érzem, összetartozunk.

Olyan boldog vagyok, hogy azt elmondani nem lehet. Kicsit megemelem testemet, csak annyira, hogy beférjen a kezem, és simogatni tudjam magamat.

– Mondd, élvezed? – Hallom meg akadozó kérdését.

– Nem is tudod mennyire! – Nyögöm pumpálása ritmusára.

– Akkor jó! – Lihegi. – Nem bírom tovább tartani!

– Akkor ne tedd!

Mivel azt akarom, hogy most ő menjen el, így gyűrűmmel rászorítok, de nem gondoltam volna, hogy tettemtől hangos hörgés közepette elélvez.

Ekkor megragadja kezemet, és együtt verjük farkamat, miközben még utoljára párat döf rajtam. És az utolsó lökésével elmegyek, de kiáltásomat elfojtsa ajkamra tapadó puha párnácskái.

Abbahagyjuk a csókolózást és vidáman csillogó szemekkel nézek fel rá.

– Tudtad, hogy mikor mosolyogsz édes kis gödröcskék jelennek meg arcodon?

– Még nem mondta senki! – Felelem kuncogva.

– Akkor jó, örülök, hogy ebben is én lehetek neked az első!

Pirulva boxolok vállába, majd nyakába temetem boldogságtól kipirosodott arcomat. Vagy a kielégüléstől?

Már egy ideje némán pihengetek, szoros karjai körbe ölelnek, állát fejemre támasztja.

– Tudod, miért akar apám megöletni? – Kérdezem.

– Honnan tudnám? – Puszil bele hajamba.

– Fenyegetést lát benned.

– Miért is? – Érdeklődik.

– Követelheted a „trónt" ! – Simítom végig karját.

– Badarság! Én egyvalamit követelek tőle... – Fordít hátamra, és fölém tornyosul. – Méghozzá, a fiát. – Mosolyodik el.

– Ennyivel megelégszel? – Húzom agyát.

– Még hogy csak ennyivel? – Mér végig örvénylő lila szemeivel, amelybe az idők végezetéig elvesznék legszívesebben.

– Te nem csak ennyi vagy nekem, te a minden vagy! – Jelenti ki, közben lehajol, és apró csókokkal borítja egész arcomat.

– A szex elvette az eszed! – Kuncogok fel, mert csiklandoz a haja, ahogy a bőrömhöz ér.

– Olyan kis buta vagy – suttogja – te vetted el.

– Oké, oké! – Feladom. Beszéljünk komolyan.

– Rendben, figyelek.

– Szerintem, apám nem adja fel. Főleg most, hogy már veled vagyok. – Nézek rá komolyan.

– Megoldjuk valahogy. Utazzunk el... Messzire...

– Az nem megoldás, mindenhová elér a keze.

– Akkor megmondom neki, hogy nem érdekel a pozíciója, engem csak te érdekelsz.

– Olyan cuki vagy! – Simogatom meg arcát. – De nem fogja érdekelni. Engem is holtan akar látni.

Erre a kijelentésemre elkomorodik, és látom a dühöt fellobbanni szemeiben. Védelmi ösztön ez, amit irányomba érez, hát meg kell zabáljam!

– Holnapól komolyabban fogunk edzeni! – Jelenti ki.

Ezen meglepődök, mert amikor én mondtam, akkor a háta közepére kívánta az edzést, de most, hogy rólam van szó, megváltozott. És ezt imádom benne. Ábrándos tekintettel nézek fel rá, majd ebben a pillanatban érzem meg a fahéj erőteljes, jellegzetes illatát. Szimatolni kezdek, és Veenek tényleg igaza volt, belőlem jön. Mi a fene? A bevésődés miatt lenne?

Rengeteg mindent átbeszéltünk még, sokat nevettünk. Elmesélte, hogy mik történtek azalatt az idő alatt, mikor különváltunk. Elmesélte a jelenést, mikor engem látott, és hogy milyen állapotban voltam. Megdöbbentem, mert amit elmondott, az szóról szóra úgy is volt. Tényleg erős a kötődésünk, mert amit látott az nem a jelölés miatt volt, hanem a bevésődésünk miatt.

– Megint vörösen izzik a szemed! – Fúrja orrát nyakamba. – És az illatod! Mmm... Isteni...

Mikor felpillant, nevetni kezdek, ugyanis az ő szeme is örvénylik, csak éppen lilásan.

– Azt hiszem, készen állok egy újabb körre! – Mondom neki reménykedve.

– Vagy inkább kettőre...

Testünket betakarta a takaróval, és alóla csak a kuncogásunk, cuppogásunk, sóhajaink, nyögéseink és bőrünk súrlódásának hangjai hallatszódottak ki.