Mark

Hazaérve kellemes illatok fogadtak, mire egyből válaszolt éhező gyomrom. Régen ettem már emberi ételt, nagyon hiányzott már. A csomagtartóból kiszedem a csomagokat, Kamphant pedig sürgettem, hogy siessen már.

A konyhába lépve csapott meg igazán az ínycsiklandozó illat, és mindent hátrahagyva rohantam a megterített asztalhoz.

– Bazsalikomos csirke, ragacsos rizzsel! – Kiáltom ujjongva.

– Szereted? – Hallom meg hangját hátam mögül, miközben egyik karját derekamra fonja.

– Igen! – Fordítom felé arcomat. – De levennéd a kezed rólam?

– Nem akarom! – Fordulok felé és a szemeibe nézek.

Teljesen elvarázsol pillantása, és egyre csak közeledik ajkaim felé. Hol a szemeimbe néz, hol pedig ajkaimra. Látom rajta, hogy ő is akarja, és ez még jobban felcsigáz. Érezni akarom forró ajkának érintését puha párnáimon, nem tehetek róla, ezt akarom. Mikor már csak pár centire vagyunk egymástól, torokköszörülésre leszünk figyelmesek, és ez miatt szétrebbenünk. Mindketten oldalra nézünk, és ott áll Kamphan keresztbe tett karral, fülig érő vigyorral. Mellette ott ül a macska, rám szegezi komor tekintetét, és mégis, mintha mosolyogna rajtunk. Közben kacsint egyet és nyávog.

Ő a legfurcsább szerzet, akivel valaha is találkoztam. Kibontakozok Vee karjaiból, amik észrevétlenül körülfontak.

Leülünk az asztalhoz és csodálkozva nézem, hogy négy teríték van az asztalon.

– Hát ez? – Bökök a negyedik tányér felé.

– Yoyo is velünk eszik. – Feleli Vee.

– Azt már nem! – Csapom le a kanalat az asztalra és felállok.

– Ne legyél már ilyen szőrös szívű! – Int nyugalomra Kamphan. – Ő is a bajtársunk, természetes, hogy velünk eszik.

Lenyelem a feltörni készülő mérgemet, és visszaülök a helyemre. A macska feljön az asztalra, és leül a velem szemben lévő tányérhoz.

– Szedjek neked? – Kérdezi Kamphan.

– Köszönöm, tudok szedni magamnak. – Válaszolom.

– Nem neked mondtam!

– Oh, te ahhoz az átkozotthoz beszélsz? – Húzom el számat.

Erre egy kar nyúl elém, és elveszi a tányéromat. Egy vidámságtól szikrázó szempárral találom szembe magam, mitől hirtelen elönt a forróság. Egy jókora adag rizst rak a tányéromra, és még annál is több húst. Kamphan közben feláll, és hoz három talpas poharat, amit megtölt vérrel. Ezt nevezem én ünnepi vacsorának.

Mindenkinek került a tányérjára jókora ízletes falat, így nekikezdhettünk elfogyasztani. Az asztal túl kicsi, ezért eléggé szorosan ülünk egymás mellett. Már megettem az adagom felét, mikor jobbról egy meleg tenyér simul combomra. Ebben a pillanatban nyelem le a falatot, de félremegy, így elkezdek köhécselni.

– Mi a baj? – Néz rám ártatlanul Kamphan. – Hozzak vizet?

– Semmi, csak félrenyeltem. – Jelentem ki, majd kezemet levezetem az asztal alá, hogy lelökjem Vee kezét.

Nem hagyja, és inkább összefűzi ujjainkat, majd hüvelykujjával körkörösen simogatni kezdi kézfejemet. Ez a mozdulat lenyugtat, így már nem akarok szabadulni. Inkább az előttem lévő finomságokra koncentrálok.

– Ízlik? – Kérdezi Vee bársonyos hangon.

– Meg lehet enni – mondom, majd egy újabb falatot teszek számba.

– Ennek örülök, mert neked csináltam. – Fülemhez hajolva súgja.

Most komolyan flörtöl velem? Hogy lehet ennyire szemtelen? De azt azért meg kell hagynom, hogy nem hagy hidegen közeledése.

– Tudtommal, mindannyian eszünk belőle. – Felelem.

– De rád gondoltam, miközben készítettem. – Szorítja meg kezemet.

A szívem hevesebben kezdett el verni kijelentésére, és félve pillantok felé. Azt hittem gúnyt látok majd azon a tökéletes arcon, de csak egy kedves mosoly terül el rajta, csillogó szemekkel párosítva. Igyekszem figyelmen kívül hagyni, és ezért előre nézek, ahol tekintetem találkozik a nyavalyás macskáéval. Gonoszan néz rám, és pár rizsszemet kipöcköl tányérjából. Én is tudok ám így nézni. Összehúzom szemöldökömet, orrommal fintorgok, és lefelé görbítem számat. Már csak a morgás hiányzik. Nem tudom, hogy csinálja, de kiereszti karmait, beleszúrja a húsba, és szájához emeli. Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el.

– Te most a macskával vitatkozol? – Kérdezi nevetve Kamphan.

– Nem alacsonyodom le az ő szintjére. – Felelem.

– Pedig én is láttam – szól közbe Vee.

Oké, összeesküdtek ellenem, és már elegem van, hogy mindenki annak a szörnyetegnek a pártján áll.

– Köszönöm, jól laktam. – Állok fel az asztaltól. – Elmegyek fürdeni.

Ezzel távozom is, magukra hagyom a szentháromságot.

Mérgesen ledobálom a ruháimat, majd később összeszedem őket. Megnyitom a csapot, és már zúdul is lefelé a zuhanyfejből a kellemesen meleg víz. A falnak támasztom mindkét kezem, és azon duzzogok, hogy miért jobb az a nyavalyás macska, mint én. Láthatóan nemcsak Kamphan fejét csavarta el, de még Vee-ét is.

Nevetséges! Csapok a falra. Féltékeny vagyok erre a... Erre a...

– Megint min gondolkozol? – Simul hozzám az egyetlen férfitest, akit a közelemben akarok érezni.

– Mit keresel itt? – Még csak hátra se nézek, úgy kérdezem.

– Csak jöttem megmosni a hátad! – Feleli kedvesen, és már nyúl is a szappanért.

– Miből gondolod, hogy szükségem van rá? – Kérdezem.

– Miből gondolod, hogy nincs? – Tromfol.

Nem válaszolok, hagyom, hogy azt gondoljon, amit akar. Gyengéden érinti bőrömet, majd beszappanozza egész hátamat. Nagyon jólesik ez a gondoskodás. Még senki nem törődött velem ennyire.

– Fordulj meg! – Kérlel.

Megteszem, de csak azért, mert ilyen szépen kéri. Tenyere lassan bebarangolja egész mellkasomat, és mikor már a délebbi tájakon jár, megragadom csuklóját és feljebb vezetem.

– Ne legyél szégyenlős – suttogja fülledt hangon. – Már volt hozzá szerencsém!

– Pont ez a baj! – Válaszolom.

Gondolatban még hozzáteszem, hogy azóta is az érintésére vágyom. Pedig, legszívesebben... Oh, hagyjuk is. Nem fogom neki bevallani, az méltóságomon aluli. Ráadásul, én, a herceg, egy olyan lény után vágyódom, akiről az égvilágon semmit se tudok. Azt már meg se merem említeni, hogy férfi, és folyamatosan kicsúfol, játszik velem.

Kezével Végigsimít kulcscsontomon, majd a két lilás pöttyön állapodik meg. Nem akarok megmozdulni, élvezem a helyzetet. Szemembe néz, majd lassan lehajol, és megcsókolja.

Érintésére minden idegszálam pattanásig feszül, és hátrálni kezdek a fal felé, ő pedig követ. Addig araszoltam, míg hátam a gőztől felmelegedett csempének nyomódik.

– Engedd meg... – Kéri könyörgő szemekkel.

– Mit szeretnél? – Kérdezem akadozva.

– Hogy újra... – Pillant a pöttyeim felé.

– Meg szeretnél jelölni újra? – Döbbenek meg. – Ez már nem fog elmúlni, mindig is ott fog maradni. Felesleges megismételned.

– De én szeretném... Kérlek. – Simít végig oldalamon. – Úgy akarom megtenni, hogy most tudom is, hogy mit csinálok.

Bólintva engedélyt adok rá, egyszerűen képtelen vagyok elutasítani kérését. Egyrészt mert olyan szépen kéri, másrészt azért, mert meg akarja tenni. Nem pedig, hirtelen felindulásból, a túlfűtöttség hevében. Most azt érzem, hogy valóban engem akar, és azt is, hogy tényleg hozzá tartozzak.

Lassan közelít ajkával, rátapad finom bőrömre, és már érzem is, ahogy a megnyúlt szemfogai húsomba hatolnak. Katartikus érzés lesz úrrá rajtam, beleremeg lábam, halk sóhaj szakad fel torkom mélyéről. Nem bírom magam megtartani, az ájulás kerülget, ezért nyaka köré fonom karjaimat.

Észreveszi, milyen hatással van rám, ezért megragadja csípőmet, és közelebb húzza magához, miközben folyamatosan a bőröm alá juttatja jelölőanyagát.

Végre elszakad nyakamtól, ködös tekintettel pillant le rám, majd elmosolyodik.

– Ezt minden nap tudnám csinálni. – Suttogja, miközben orrát végighúzza nyakamon.

– Ne szokd meg! – Akadozó hangon válaszolom neki.

– Oh, dehogynem! – Folytatja. – Tudom, hogy ugyanúgy akarod, mint én!

– Tévedsz! – Ezt is csak azért mondom, hogy ellenkezzek.

– Akkor, gondolom, te nem szeretnél...?

– Mit is? – Érdeklődök kíváncsian.

– Arra gondoltam, hogy úgy fer, ha te is megjelölsz. – Érinti meg ajkamat ujjaival.

Szemfogaim még csak a gondolat hatására is megnyúlnak, annyira akarom, hogy az már fáj.

– De felejtsd el... Nem erőltetek rád semmit.

Gyorsan beszappanozza magát, majd nyúl a zuhanyfejért, és leöblíti magát. Féloldalas mosolyt villant rám, majd kilép a zuhanyzóból és magamra hagy.

Micsoda szemét! Elhúzza előttem a mézesmadzagot, majd képes volt magamra hagyni. Erősen dörzsölve bőrömet dühöngök tovább magamban. Mikor végeztem, megszárítkoztam, majd felvettem egy feszes boxert, mi kiemeli kerek fenekemet. Rajtam ne múljon, tudok én így is játszani. A tükörbe nézve megigazítom hajamat, olyan kisfiúsan kócosra, majd felveszem a legártatlanabb tekintetemet. Kezdődhet a műsor.

Elhagyom a fürdőszobát, és lazán a hálószobánk felé veszem az irányt. Vee és Kamphan a konyhában állva beszélgetnek, de mikor megjelenek, elhallgatnak. Rájuk se pillantva bemegyek a szobánkba, ahol legnagyobb meglepetésemre az az átkozott macska az ágyunkon heverészik.

– Sicc innen!

Álmosan felpillant, majd unottan visszahajtja fejét.

– Menj már ki, kérlek! – Sírni tudnék kínomban. – Nem elég, hogy ő kínoz, még neked is kell?

Fáradtan sóhajtok, majd beletörődve helyzetembe, leülök mellé az ágyban.

– Annyira nehéz! –Kezdem el szívemet kiönteni neki. – Csak meg kellett volna ölnöm!

Felemeli fejét, és figyelmesen hallgatni kezd.

– De nem ment... És nem azért, mert együtt voltunk. Ó nem... – Ingatom fejemet. – Rég megtehettem volna.

Bánatosan nézek a macskára.

– Jó pár napig követtem őt, és egyre érdekesebbnek találtam, nem akartam még kioltani az életét.

Veszek egy mély levegőt és folytatom.

– Aztán megtörtént, aminek nem lett volna szabad. – Roskadok össze. – Nem a közös éjszakánkról beszélek, és nem is arról, hogy megjelölt.

A szőrcsomó együttérző pillantást vet rám, közelebb somfordál és egyik mancsát lábamra teszi.

– Tudod, bevésődtem. Pont belé. – Erre hegyezni kezdi fülét. – Elég nehéz elfogadni ezt a tényt.

– Miaú...

– Az isten szerelmére, ő egy férfi! Soha nem volt dolgom azonos neművel.

– Miaú...

– Oké, a mai világban ez elfogadott. De tudod mi a legnagyobb baj?

– Miaú...

– Hogy nagy a valószínűsége, ő nem vésődött be.

– Miaúúú...

– Nem akarok rajta csüngeni, mint egy púp. Folyamatosan vágyakozni, miközben tudod, hogy nem talál viszonzásra.

Dorombolva ölembe mászik, és mellkasomnak dörgölőzik. Azért annyira nem vagyunk jóban, hogy megsimogassam, de jól esett valakinek kiönteni a szívemet. Kamphannak nem mondhatom el, mivel megszakadna a szíve miattam, olyan érzékeny tud lenni. Veevel... Azt inkább felejtsük is el. Maradt Yoyo. Jó hallgatóság, ráadásul nem jár el a szája.

– Most mit csináljak cicó? – Vakarom meg feje tetejét.

– Miaú...

– Nem tudom... Majd kialakul – sóhajtok. – Muszáj mellette maradnom, nem tehetek mást.

– Miaú... – Az ajtó felé kapja fejét, ahol Vee jelenik meg, egy tányérral kezében.

Mosolyogva lép be, majd le is olvad arcáról. Elém térdel, a tányért lerakja maga mellé, és két keze közé veszi arcomat.

– Yoyo, menj ki! – Kéri a macskától, aki bólintva távozik. – Mi a baj? A cica csinált valamit?

– Nem... – Könnyesedik be szemem.

– Hát akkor? A fürdőben még nem volt semmi bajod! – Vág aggódó arcot.

– Nem tudom! Hangulatingadozásaim vannak! – Ami igaz is, ráadásul nem akartam gondolataimmal traktálni.

– Nyugodj meg! – Von mellkasára. – Nincs semmi baj. Megoldjuk! – Simítja végig hátamat.

– Megígéred? – Hüppögöm.

– Hát persze! – Mosolyodik el. – Hoztam neked egy kis finomságot! – Nyúl a tányér felé, és kanalazni kezdi tartalmát.

Az illata nagyon jó... Puding, méghozzá kókusztejes... Gyümölcspürével.

– Nyisd ki a szád! – Megteszem neki, ő pedig számba tömi a kanalat.

Ahogy nyelvemhez ér a puding, csillagokat látok a gyönyörtől, annyira finom. Kikapom a kezéből, és befalom az egészet.

– Úgy látom, nagyon ízlett! – Mosolyodik el. – Várj, itt még maradt egy kis püré. – Nyúl ajkam felé.

– Finom volt... – Suttogom.

– Nem hagytál egy falatot sem nekem, pedig megkóstoltam volna. – Pillant rám sejtelmesen. – De még maradt egy utolsó falat.

Egy ragadozó kecsességével mászik fel az ágyra, hátra dönt, és ráül a csípőmre. Rám hajol, arca folyamatosan közelít az enyémhez. Megfogja államat és szorosan tartja.

– El se tudod képzelni, mennyire kívánlak! – Érinti meg ajkával ajkamat.

– Hazudsz! – Suttogom.

– Miért tenném? – Feleli. – Az igazat mondom.

Megcsókol. Ajka forró, hívogató, hogy csak többet akarjak. Lassú, édes csókban részesít, nem kapkodja el a dolgot. Vajon érzi, hogy most erre van szükségem?

– Nem foglak elengedni, ugye tudod? – Kérdezi.

Én csak megrázom a fejemet, mert halvány lila gőzöm sincs, hogy mi járhat a fejében.

– Te nem is tudod, mennyire nagy kincs vagy! – Leheli, miközben ujjai bordáimon szántanak.

– Az jó, ha tudod! Ne felejtsd el! – Mondom szemeibe nézve. – Sose felejtsd el, hogy én egy kincs vagyok!

– Az én kincsem? – Kérdezi.

– Azt még meglátjuk! – Kuncogom és a fal felé fordulok.

– Hé! Mondd ki! – Helyezkedik el hátam mögött, és utána átölel. – Mondd, hogy az enyém vagy! – Unszol.

– Nem fogom! – Mosolygok tovább. – Szép álmokat Vee!

– Tudod, hogy most hallottam először a nevemet a szádból?

– Hmm...

– Többször akarom hallani!

– Hmm...

– Jó éjt, Mark! Álmodj szépeket!