Mark

Amilyen látvány fogadott, arra nem voltam felkészülve. Vee fejét lógatva, vérben fürödve, csüngött egy láncon. Az egyik fogvatartója éppen végezni készült vele, végérvényesen. Agyamat elöntötte a düh vörös köde, és ösztönből cselekedtem. Aki az útamba került, mind egy szálig lemészároltam. A megmaradt vámpírokat Kamphan megbízható kezeire bíztam.

Odaérve Veehez, gyengéden megfogtam állát, és megpróbálok szemeibe nézni, mi csak résnyire volt nyitva.

– Hercegem! – Suttogja. – Egy álom... – Mondata végét motyogásától nem hallom.

– Kamphan! Gyere, segíts leszedni! – Kiálltom neki.

Egyesével kezdem el kiszedegetni a késeket, nyomában pedig kibuggyan vörös vére. Az én mindent elviselő gyomrom is kezdi feladni látványára. Jól megkínozták, de most már itt vagyok. Nem lesz semmi baj.

– Kamphan! Hol vagy már? – Keresem aggódóan.

– Itt vagyok, ne pánikolj! – Feleli. – Biztos nem akarod lógva hagyni? Úgyis meg akarod ölni!

– Meggondoltam magam. – Válaszolom. – Nézd meg a fickó zsebeiben a kulcsot!

Keresni kezdi, minden zsebét áttúrja, végül a hátsó zsebében talál egy kulcscsomót.

– Megvan! – Tartsa felém boldogan.

Gyorsan kinyitom a zárat, és erre Vee nyöszörögve karjaimba omlik.

– Sietnünk kell! Ki tudja, mennyien lehetnek még itt! – Mondom Kamphannak.

– Ráadásul nemsokára felkel a nap. – Bólintok, igaza van, találnunk kell egy biztonságos helyet.

Azt se tudom, hogy fogjam meg, hogy ne okozzak neki még nagyobb kárt. Végül találok rajta egy viszonylag kíméletes fogást, és a kijárat felé vonszolom.

– Cica! Cica! – Súgja elfúló hangon.

Ne már! A macskája fontosabb, mint ő maga. Kit érdekel az a nyamvadt, koszlott szőrcsomó, de azért szólok Kamphannak, hogy nézzen körül. Ha nem találja meg, akkor így járt. Volt macska, nincs macska.

– Megtaláltam! – Kiálltja. – Ezt nekem meg kellene fognom?

– Hát a saját lábán nem fog tudni jönni. – Pillantok hátra. – Erőltesd meg magad!

– De undorító! – Húzza el száját.

– Kibírod! Hozzad! – Utasítom.

Ujjai közé csippenti marját, majd eltartva magától követni kezd.

Kiérve a kocsihoz, Kamphan beteszi a szőrgolyót a hátsó ülésre, utána előre megy és hátradönti az anyósülés háttámláját.

– Segíts betenni! – Kérem tőle.

Megkerüli az autót, és a sofőr felőli oldalról segít eligazítani Vee meggyötört testét.

– Jól van, nem lesz semmi gond! – Simogatom meg homlokát, majd becsukom az ajtót.

Beülök, és már indítok is, minél messzebb akarok kerülni ettől az átkozott helytől. Oldalra pillantok, és felmérem Veet. Helyre fog jönni, csak a sok vérveszteség meglassítja a folyamatot.

– Hová megyünk? – Kérdezi Kamphan a hátsó ülésről.

– Hmm... Mennyi időnk van napkeltéig? – Kérdezem.

– Úgy egy óra – néz órájára.

– Kockáztatnunk kell – mondom. – A csomagtartóban van sötétítő fólia.

– Mit kezdjünk mi azzal? – Teszi fel kérdését. – Azt se értettem, minek kellett berakni.

Öreg barátom, a bölcsek ritka fajtájába tartozott, és előre látott dolgokat. Gondolom ezt is látta, így felkészített minket.

Megállok, és előhalászom a fóliát, majd gyorsan nagyzolva beborítóm vele az ablakokat. Meg fogja tenni, nem lesz semmi bajunk. Ha nem ér közvetlenül napfény, akkor nem esik bántódásunk. Csak tartson ki. A térképet kiterítem a motorháztetőre és áttanulmányozom. Azt mondta az Öreg, hogy minden fontos helyet bejelölt. Tudom, hogy rajta kell lennie úticélunk is. Mindennek oka van, nem hiába hangsúlyozta ki ezt nekem.

Meg is van, továbbra is észak felé kell tartanom a hegyekbe. Van ott egy kis falu, Nan. Pár száz fős a lakosa, nagyon elszigetelt hely. Ott meg tudjuk húzni magunkat egy időre. Közelebb hajolva észreveszem, hogy koordinátákat is adott meg. Igen, oda kell mennünk.

– Köszönöm! – Adok hálát barátomnak.

Visszaülök, és újra elindulunk. Ha sietek, akkor négy, öt óra alatt odaérünk. Csak bírja ki addig a fólia.

Csöndben ülünk, csak Vee nyöszörgését hallani, mitől szívem összeszorul. Fáj ilyen állapotban látni. Néha szólongatom, de egyáltalán nem reagál, ezért óvatosan megsimogatom kezét.

– Érdekes. – Jön a hang hátulról.

– Mégis micsoda?

– Soha nem aggódtál ennyire senkiért! – Feleli. – Még értem sem.

– Dehogynem! Ne tagadd! – Bosszankodok.

– Az lehet, – vonja meg a vállát – de rá valahogy máshogy nézel.

– Mégis hogy néznék? – Rázom meg fejemet. – Képzelődsz!

– Nem is tudom... – töpreng – olyan, mintha éreznél iránta valamit.

– Most fejezd be, vagy kiteszlek az út szélére, és ott fogsz hamuvá porladni! – Fenyegetem meg.

– Jól van, feladom! – Teszi fel mindkét kezét, majd dünnyögve folytatja. – Attól még igazam van.

Újra az útra terelem figyelmemet, erősen szorítom a kormányt. Nemsokára kiderül, hogy túléljük-e a mai napot, vagy vége, ennyi volt.

Felkelt a nap, és mi még élünk. Egy óra múlva megérkezünk búvóhelyünkre. A nagyobb városokat már magunk mögött hagytuk, most már csak falukon haladunk át, de azok is egyre ritkábban fordulnak elő. Egyre fásabb területre érünk, és felfelé haladunk a hegyekbe.

Belepillantok a visszapillantóba, és amit látok, mosolyra késztet.

Kamphan combjai közé hanyatt befészkelődött a macska, akit elvileg annyira utál. Közben folyamatosan simogatja és gügyörészik neki. A szőrgombóc nehézkesen ugyan, de próbál ellenállni a kényeztetésnek, és keservesen nyávogni kezd.

– Nem gondolod, hogy nem kedvel téged? – Kérdezem tőle.

– Ugyan! Engem mindenki szeret! – Feleli, de közben rám sem néz.

– És te? A mi fajtánk nem szereti ezeket a gonosz teremtményeket.

– Nézőpont kérdése. Hát nézz rá! – Hajol a szőrcsomóhoz közelebb. – Nem tündéri?

– Óvatosabban, nem tudhatjuk, hogy mit csináltak vele.

– Jól van! Csak pihennie kell, biztos éheztették.

– Biztosan – felelem kétkedve.

Az a szörnyeteg, ott a lába között, és most nem a kígyójára gondolok, igazi veszedelem. Én már csak tudom! Átéltem a támadását és a fenyegetését. Egyáltalán nem barátságos, igazából gyilkos hajlamú. Most megjátssza magát, de én ismerem az igazi arcát. A gazdájával akar maradni, és tudja, ha nem viselkedik jól, kirakom a kocsiból, és csak az utánunk keletkezett porfelhőt bámulhatja.

A falut megkerülve követem a GPS által megadott útvonalat. Sűrű erdő között kanyarogtunk felfelé, erre már a madár se jár.

– Jó helyen járunk? – Kérdezi Kamphan.

– Ez van megadva. – Felelem kétkedve.

A következő kanyar után az útnak vége, megérkeztünk az úticélunkhoz. De itt nem látok semmit. Az erdőket, bokrokat kivéve. Most esek pánikba csak igazán. Fáradt vagyok, Veenek pihennie kellene, nem pedig a rögös úton zötykölődnie. Az üzemanyag kijelzőre pillantok, az is már fogytán van.

– Öreg, miért akartad, hogy idejöjjek? – Teszem fel halkan a öltői kérdést.

Keresgélni kezdek egy kesztyűtartóban, és kezembe akad egy távirányító.

– Hát ez? – Forgatom meg ujjaim között.

Nyomkodni kezdem, mint egy kisgyerek a buborékos fóliát. Nagy meglepetésemre, előttem a talaj elkezd remegni, a rajta lévő kavicsok pattogni kezdtek rajta, a bokrok pedig lágyan remegtetik leveleiket.

– Ez meg mi a fene? – Hajol a két ülés közé Kamphan, és eltátja száját.

– Ezt én is tudni szeretném. – Pislogok nagyokat.

Feltárult előttünk egy sötét folyosó bejárata, mi lefelé a hegy gyomrába vezet. Megrántom vállamat, és már hajtok is befelé.

– Hé! Biztos be akarunk menni?

– Ha már itt vagyunk – vonom meg vállamat. – Ráadásul, az Öreg küldött ide minket.

Lassan gurulok, minden idegszálam a környezetemre összpontosít. Alig haladtunk pár métert, a bejárat bezáródott mögöttünk, és éles fények borították el a folyosót. Mi a fene ez a hely?

Tíz métert mehettünk még tovább, mikor egy kisebb garázsba értünk. Falait hófehér csempék borították, a padlót pedig lebetonozták. Leállítottam az autót, és kikászálódtam az ülésből. Kinyújtóztattam elgémberedett testemet, majd jeleztem Kamphannak, hogy maradjon itt, én szétnézek.

Szemben volt egy ajtó, amin benyitottam. Kellemes kis meghitt elszoba fogadott, lágy megvilágítással. Tovább nézelődve felfedeztem egy újabb ajtót. Talán ez valami játék helyszíne? Szobáról szobára kell haladnom?

Bemegyek azon is, ott viszont egy tágas nappalival egybekötött konyha volt található. Bejártam az egész bunkert, találtam két hálószobát, wc-t, fürdőszobát. Elégedetten húzom mosolyra számat, tökéletes hely arra, hogy meghúzzuk magunkat. Azt is mondhatnám, igazán otthonos.

Visszamegyek a garázsba, és Kamphan segítségével bevisszük Veet a nappaliba. Tekintetemet végigvezetem meggyötört testén, és látom, hogy pár kisebb sérülése már elég szépen begyógyult. Muszáj lesz megfürdetnem, nincs mese, mocskos, büdös, és rászáradt a vér. Nagy nehezen betámogatjuk barátommal a fürdőszobába, ott egy székre ültettem. Jeleztem Kamphannak, hogy hagyjon megunkra.

Levettem alsónadrágját, majd megeresztettem a vízet, elkezdem áztatni érzékeny bőrét. Gyengéden beszappanoztam, még a haját is megmostam, végül leöblítettem. Csurom víz lettem én is, de nem érdekelt. Amennyire tudtam megszárítottam, és szóltam Kamphannak, jöjjön segíteni, bevinni az egyik hálóba.

– Tiétek a közelebbi háló! –Jelenti be boldog mosollyal.

– Mégis mit gondolsz? – Tátom el számat. – Szerinted vele fogok aludni?

– Talán velem akarsz és a kis szőrgolyóval? – Kérdezi vigyorogva.

– Te a macskát választod és nem engem?

– Most mit vagy úgy oda? – Értetlenkedik. – Tudtommal hozzá tartozol! Akkor meg nem mindegy?

– Hé! Nem tartozom hozzá! Csak...

– Ne is akarj nekem bemagyarázni semmit! Látom én, van szemem!

– És jó nagy fantáziád!

– Meglehet, na, vigyük, fáradt vagyok! – Mondja Kamphan.

Óvatosan bevisszük a hálószobánkba, ahol egy keskeny kétszemélyes ágy helyezkedett el. Óvatosan lefektetjük, majd barátom magunkra hagyott.

Feje alá párnát teszek, a törölközőt leveszem derekáról, és végignézem sérült testét. Még így összetörve is szemet gyönyörködtető. Eligazítom lábait, vállát visszarántom, és mellé fektetem. Végül betakarom, és magára hagyom.

– Fel van töltve a hűtő és a fagyasztó! – Ujjong barátom.

– Akkor egy ideig megleszünk. – Mosolyodok el halványan. – Gyorsan lefürdök, utána tedd te is azt!

– Oké, ránk fér egy kis pihenés! – Feleli. – Ja, behoztam a táskákat, a tiéd ott van a sarokban.

Odamegyek, és kiveszek egy alsót és egy pólót, majd bevonulok a fürdőszobába. Dolgom végeztével, hajamat törölve ballagok a hűtő felé. Magamhoz veszek két tasak vért, és visszatérek Veehez.

– Meg se érdemled, hogy törödjek veled! – Mondom neki duzzogva. – Igazán kinyithatnád már a szemedet.

Kinyitom a tasakot, és iszonyat lassúsággal elkezdem szájába tölteni. Mintha megérezte volna az éltető nedűt, nyelni kezdett.

– Ez az! Csak így tovább! – Biztatom kedvesen. – Igyál csak!

Úgy látszik, meghallotta, amit mondtam, mert egyre nagyobb kortyokban nyeli a folyadékot. Már el is fogyott, ezért nyúltam a következőért. Türelmesen kivártam, míg azt is elfogyasztotta.

Egyből hatott, aminek nagyon örültem. A gyógyulás felgyorsult, hallani lehetett a törött csontok helyreigazodását.

Felállok és kiviszem az üres tasakokat, majd magamhoz veszek egyet és elfogyasztom. Már mindjárt összeesek a fáradtságtól, mikor Kamphan jelenik meg.

– Hogy van? – Kérdezi.

– Jól, elkezdett gyógyulni – mondom megkönnyebbülten.

– Akkor jó. Megyek aludni. – Indul el az új szobája felé, de még visszaszol. – Egyébként a cicus is jól van, bár a fürdésnek nem örült! – Vigyorodik el.

– Fúj! Tartsd tőlem távol! – Rázkódom meg még csak a gondolatra is, hogy egy légtérben kell vele tartózkodnom.

Hátat fordítva, elindulok szobám felé. Rápillantva, már sokkal kisimultabbnak tűnik arca, a fájdalom már halványodni kezd rajta. Felkapcsolom az éjjeli lámpát, hogy annak gyenge fénye adjon egy kis világítást. Takaró után kotorászok, de nem találok. Így kelletlenül mellé csúszok be, de azt is nagyon óvatosan teszem. Felkönyökölök és kisöpröm szemébe hulló hajfürtjeit, és rácsodálkozom, hogy igenis, szép arca van. Hiányzik a szemtelen vigyor arcáról, de gyanítom, ahogy jobban lesz, vissza fog térni.

Ujjamat végighúzom egyenes orrán, majd duzzadt ajkán, mire halkan felsóhajt. Egy pillanatra ledermedek, nem akarom hallgatni, hogy mennyire odavagyok érte, mert simogatom. Tudom, hogy így lenne. Nem bírná megállni, hogy ne szívja a véremet. Ezen elmosolyodok, hát igen, ehhez nagyon ért. Továbbvezetem az ujjamat szépen ívelt nyakán, le a kulcscsontjáig.

Halkan sóhajtok, mert ugyan szívesen barangolnék még testén, visszafogom magam, így csak a takaró szélét húzom feljebb, hogy melegen tartsam őt. Közelebb hajolok hozzá, és egy puszit nyomok homlokára, majd miért is ne alapon lopok tőle egy röpke csókot.

Tettemtől fülig pirultam. Kicsit kínosan érzem magam, de szerencsére ez az én titkom marad.

Fejemet a párnára hajtom, és addig fészkelődök, amíg nyakhajlatába nem tudom fúrni arcomat, hogy beszívhassam finom illatát. Egyik kezemet kezére fektetem, és már majdnem álomba merültem, mikor megérzem, hogy ujjainkat összefűzi.

Igen, határozottan jobban van, így boldog mosollyal arcomon, mi már oly régóta rejtve volt, elalszom.