Mark

Képes volt így itt hagyni. Megalázva érzem magam. Nem, amit most érzek, az ennél sokkal rosszabb. Dühösen rángatom meg bilincsemet, de nem enged, szorosan a falhoz szögezve tart. A vas érintése folyamatosan szívja el energiámat, érzem, hogy gyengülök.

– Ezt nem akarom elhinni! – Mérgelődök tovább.

A tegnap éjszaka eseményeit még most sem tudom felfogni. Meg akartam ölni, erre az ágyában kötöttem ki, ráadásul alatta. Az egómnak kifejezetten nem tesz jót, szörnyülködök magamban. Miért engedtem neki, hogy azt tegye velem, amit csak akar?

Lenyugtatom magam, és mivel úgy sincs más lehetőségem, átgondolom, hogy pontosan mi is történt. Elzavartam azt a nőt, aki úgy rá volt csimpaszkodva. Ha jobban belegondolok, azért tettem, mert felforrt bennem a féltékenység. Mit képzelt, hogy csak úgy fogdossa azt, ami hozzám tartozik. – Hogy mi? – Lepődök meg magamon. Nem, nem tartozik hozzám, és nem is akarom!

Oké, lépjünk tovább. Nekiszegeztem a tőrt, de gyorsan fordított a helyzetünkön. Biztos csak azért történhetett meg, mert elbódított az az átkozottul szexi illata. Szégyenszemre nem is nagyon ellenkeztem. Nyelvének érintésére még most is sóvárogva gondolok, fellobban bennem az érzés, hogy újra érezni akarom.

– Verd ki a fejedből! – Utasítom magamat, de nem tudom megtenni.

Olyan érzékien csinálta, és amikor a fogait belém mélyesztette, hát... Először a sugárzó fájdalmat érzékeltem, de utána jött az az eufóriás érzés. Úgy éreztem, ez a világ legtermészetesebb dolga.

Végül a karjaiban tartva hazacipelt, és a többi már történelem.

Nem akarhatom újra látni, érezni, és amit a legjobban el akarok kerülni, hogy újra alatta vergődjek az élvezettől.

– Hazugság! – Jelentem ki szomorúan.

Sajnos tudomásul kell vennem, hogy igenis ezt akarom, végtelenítve.

– Légy átkozott! – Sírom el magam. – Mégis mit tettél velem?

Belemerülök az önsajnálat mocsarába, hogy a végén úgy érezzem, én csak egy áldozat vagyok csupán. Ő a gonosz, hogy ezt tette velem, és elérte, hogy utána vágyakozzak.

Ráadásul ott van az az átkozott macska is! Legközelebb, ha egyáltalán még lesz, kitekerem a nyakát, letépem a fejét és odadobom a farkasoknak. Azok majd válogatás nélkül befalják. Igen, ezt fogom tenni, ígérem meg magamnak.

Több, mint egy napja szenvedek már ebben az átkozott szobában, amit beleng a szantálfa illata, és egy pillanatra se hagyja érzékeimet pihenni.

Végre csörög a telefonom, és lábamat kinyújtva, nagy kínlódások közepette közelebb húzom. Sietve persze, hogy abba ne hagyja a csörgést. Addig ügyeskedek, míg lábujjammal sikerül felvennem, és még kis is tudom hangosítani.

– Haligali! Sikerült már eltenned láb alól?

– Kamphan! De jó, hogy hívsz! Segítened kell!

– Nekem? A nagy vámpírvadásznak?

– Igen, neked! – Sóhajtom mérgesen.

– Ugyan, mit tudnék én, alantas naplopó segíteni? – Viccelődik, de valamiért nem veszem a poént.

– Gyere el értem! Szükségem van rád!

– Mikor induljak? – Kérdezi.

– Az se lenne baj, ha már itt lennél!

– Jól van, mondd a címet!

Bediktálom neki, és lerakja a telefont. Ha szerencsém van, és tényleg siet, akkor holnap reggelre ideér. Már csak ki kell várnom. Testem minden egyes porcikája elzsibbadt már, a karjaim kimerültek, az energiaveszteségtől pedig farkaséhes vagyok, mégpedig vérre. Elkapom az első szerencsétlent, aki velem szembe jön.

Nagyon ritkán van szükségünk mozgó áldozatra, és most ez az. Nem ölöm meg, csak éppen annyi vért szívok majd ki, amitől feltöltödöm. Megvan az a képességünk, hogy módosítani tudjuk az emberek emlékezetét, így sikerült túlélnünk a nyomorúságos időszakokat.

Amikor karóval, lándzsával, szablyával üldözték a fajtánkat. Szörnyű időket éltünk meg akkor, de az még azelőtt volt, hogy én megszülettem volna. Mindenféle barlangokban, lápokban, mocsarakban húztuk meg magunkat, míg meg nem nyugodott a lázongó emberiség, és a létezésünk feledésbe nem merült.

Amikor helyreállt az egyensúly, a bukott uralkodó vezette ki népünket a nyomorból. Talált számunkra egy szigetet, amit benépesíthettünk. Volt annyi vagyonunk, hogy megvásárolhattuk az emberektől. Persze, ők nem tudták, hogy kinek adják el, az a mi titkunk maradt. Így a szigetre csak azok tehették be lábukat, akiknek engedélyük volt rá. Főképpen vámpírok találtak ott menedéket, de néha más faj teremtményeit is befogadtuk. Tudtuk milyen hontalannak lenni, számkivetettnek. Onnantól fogva békére leltünk, legalábbis az emberektől. Belső viszályok mindig is voltak, és talán lesznek is. A hatalomvágy még a természetfeletti lényeket sem kerülte el. Ha így lett volna, nekem se ilyen nyomorúságos élet jutott volna.

Arra ébredek, hogy valaki bejön a lakásba. Kicsit összébb húzom magamat, nehogy nemkívánatos személy jöjjön be.

– Hahó! Mark! Merre vagy? – Hallom meg Kamphan hangját.

– Itt vagyok bent! – Kiálltom ki neki. – A hálóban.

Lassan becsoszog, és ahogy felnéz, kiül a döbbenet ártatlan arcára.

– Veled meg mi történt? – Kérdezi.

– Ne akard tudni! – Felelem. – Gyere, szabadíts ki! – Rázom meg a bilincset.

Nevetve közeledik, majd egy határozott mozdulattal kirántja a csavart a falból. Fáradtan dörzsölöm össze a kezemet, és már érzem is a zsibbadást, ahogy a vér visszaáramlik karjaimba.

– Tartozol nekem egy igencsak részletes beszámolóval – mondja barátom.

– Muszáj? Nem akarok róla beszélni. – Sütöm le szemeimet.

– Semmi pénzért nem hagynám ki ezt az érdekesnek tűnő beszámolót! – Vigyorog rám fülig érő szájjal.

– Jól van. Győztél. – Adom be derekamat. – De senkinek nem mondhatod el! – Megígéred?

– Kinek mondanám el?

– Ígérd meg!

– Jól van, megígérem!

– Oké, menjünk, közben elmesélem – mondom neki.

– Apád hazarendelt. – Ejti ki a keserű szavakat, melyek felérnek egy gyomorba vágással.

– Miért? – Kérdezem akadozó hangon.

– Tudja, hogy elbuktál...

– Mégis kitől?

– Hát nem tőlem. – Húzza ki magát.

– Akkor nincs mit tenni, induljunk.

– Khmm... Azért fel is vehetnél valamit.

Végignézek testemen, és csak most realizálom, hogy anyaszült meztelen vagyok. Magam elé kapom kezeimet, és körbenézek a földön, hogy merre lehetnek kapkodva elszórt ruháim. Mikor meglátom őket, gyorsan felöltözök, de az ingemet begombolni nem tudom, ugyanis hiányoznak róla a gombok.

– A kocsiban van váltóruha. – Néz rám kuncogva.

– Ne kezd! – Dühöngök. – Vegyük fel a cuccaimat a szállásomon, utána indulhatunk is.

– Legyen úgy. – Bólint megértően.

– Hoztál kaját? – Kérdezem, mikor kilépek a hálóból.

– Azt nem, nézz be a hűtőbe, hátha találsz valamit.

Morogva odamegyek, biztos vagyok benne, hogy teljesen kiürítette, de nem. Hagyott benne egyetlen zacskó vért, egy nekem szóló üzenettel.

„ Csak azért, mert jól teljesítettél. Remélem, még összefutunk. Csók."

Miért ennyire szemtelen és magabiztos? Vágom be a hűtőajtót, majd újra kinyitom, zsebre dugom a cetlit, a tasakot feltépem, és hevesen szívni kezdem az éltető italt. Már azon meg se lepődök, hogy a kedvencéből hagyott itt nekem.

Hosszú és fárasztó utazáson vagyunk túl, közben beszámoltam Kamphannak a történtekről, mire ő csak pislogni tudott. Úgy döntött, nem kommentálja, ami most nagyon jól esett. Általában mindenhez van valami hozzáfűznivalója, de most az egyszer elakadt a szava.

Alig vártam, hogy hazaérve bedőljek az ágyamba. Ledobom a cuccaimat a sarokba, és már boldogan csoszogok az ágyam felé, mikor megjelenik apám egyik embere.

– Kérem, jöjjön velem. A király hívatja. – Áll meg előttem, de szemembe nem néz.

– Megyek már. – Sóhajtok lemondóan, majd követni kezdem.

Próbálom lelassítani menetelésünket, de nem nagyon sikerül. Semmi kedvem most apámhoz, ráért volna később is a találkozás. Beérve a terembe a király jeges pillantásával találkozok.

– Elmehettek. – Utasítja az őröket, és ők szó nélkül távoznak, majd magukra is zárják az ajtót.

Nem nézek szemébe, így is magam előtt látom undorodó arcát.

– Elbuktál. – Jelenti ki a nyilvánvalót.

– Helyrehozom. – Felelem, miközben a padló érdekes mintáit tanulmányozom.

– Ennyi volt, nincs több lehetőséged.

– De apám! – Emelem fel fejem, miközben minden reményem odaveszni látszik.

– Nincs apelláta! Döntöttem. – Köpi a szavakat. – Bűzlesz!

Értetlenül nézek rá, mert nem értem mire gondol.

– Pedig fürödtem. – Szagolom meg magam.

– Tőle bűzlesz! Attól, akit ki kellett volna iktatnod. – Dühöng. – De te nem, inkább henteregtél vele!

– Mégis honnan... ?

– Azzal te ne törödj! – Jön közelebb és fölém magasodik. – Ahogy vártam. Szánalmas vagy!

– Nem értelek – emelem fel fejemet.

– Nem is kell. – Néz rám mereven. – A feladatodat elhanyagoltad, és inkább úgy döntöttél, hogy aláfekszel! – Sziszegi.

– Az nem úgy volt! – Kiáltok fel.

– Nem érdekel! Megtetted, csak ez a lényeg.

– De...

– Nemcsak szánalmas vagy, de undorító is. – Fordul el tőlem. – Megkapod méltó büntetésedet.

– Ezt nem teheted!

– Ó dehogynem! – Fordul vissza és rám villan kegyetlen szeme. – Mostantól nem hagyhatod el a szigetet, de még a villát se. Vendégeket nem fogadhatsz, nem beszélhetsz senkivel. A szobádba kell zárkóznod!

– Kérlek, apám! Valakivel csak beszélnem kell! – Könyörgöm. – Nem ítélhetsz magányra!

– Hmm... Legyen, de kérek érte cserébe valamit.

– Mi lenne az? – Kérdezem félve.

– Többé nem hívsz apának, méltóságomon aluli. – Mondja gőgösen.

– Rendben, többé nem teszem. – Egyezek bele, csak hogy minél hamarabb szabaduljak.

– Most elmehetsz. – Fordít ismét hátat.

Megkönnyebbülve megyek az ajtó felé, de még utánam szól, mire hangjától megrezzenek.

– Csak hogy tudd, az anyád gyermeket vár.

Egy pillanatra megállok, lemerevedek, majd tovább sétálok, és csak magam elé suttogom.

– Ő nem az anyám.

Mikor már úgy érzem, hogy senki sem figyel, utamat Öreg barátom szobája felé veszem. Muszáj beszélnem valakivel, nem akarok most egyedül lenni. Halkan bekopogok, és már jön is a válasz, hogy beléphetek.

Bemegyek, és be is csukom magam mögött az ajtót.

– Mi szél hozott hercegem?

– Nem akartam egyedül maradni. – Felelem bánatosan.

– Szóval hallottad a híreket?

– A bűntetésre gondolsz vagy, hogy az a nő gyereket vár?

– Hmm... Mindkettőre.

– Ő nem az anyám, csupán az apám szeretője. Semmi egyéb.

– Óvatosnak kell lenned, hogy ki előtt mondod ki ezeket a szavakat.

– De ha így van!

– Meglehet, de a fejedbe is kerülhet. Ezt ne felejtsd el!

– Úgy lesz. – Ülök le, és lehajtom fejemet.

A ruhám szélét kezdem el piszkálni, nem tudom, hogy kezdjem.

– Nem kell semmit se mondanod. Tudom.

– Te is érzed a szagomat? – Kérdezem.

Erre felnevet, és kedvesen szólal meg.

– Azt is érzem, ami igazán kellemes, de nem erre gondoltam. – Mosolyodik el.

– Hát akkor mire? – Nézek fel rá.

– Még mindig nem tudod? – Kérdezi. – Találkoztál a végzeteddel.

– Hogy vele? Az csak egy bosszantó bugris, akitől meg kell szabadulnom.

– Nem úgy van az! – Ül le velem szemben, majd meghúzza az ingemet, így fehér nyakam feltárul előtte. – Megjelölt.

– Mit csinált? – Képedek el.

– Ott az a két lilás pötty. – Bök ujjával nyakamra. – Hozzá tartozol.

– Nem tartozok én senkihez se! – Emelem fel hangomat.

– Lehet, hogy most még nem úgy gondolod... – tétovázik – de el kell fogadnod.

– Mégis mit? Csak belém mart.

– És együtt töltöttétek az éjszakát is. Ha jól gondolom, nem nagyon ellenkeztél.

– Én...

– Akkor gondolkozz el ezen, miért is nem tetted. – Húzza vissza az ingemet. – Talán rájössz a válaszra, de ne sokat töprengj, fogy az időd.

– Nem értelek. – Fordítom oldalra fejemet. – Ez nem jelent semmit.

– Többet, mit gondolnád! – Sejtelmesen elmosolyodik.

– Egyébként, miért lila? Általában vörös szokott lenni, nem?

– Ez a fajtától függ. – Kezébe vesz egy üvegcsét, majd kezembe adja. – Erre még szükséged lehet, vitamin.

Elveszem, majd zsebre teszem. Eszembe se jut megkérdezni, hogy minek az nekem. Hiszek neki. Ha azt mondja, hogy kell, akkor kell.

– Te tudod, mi ő? – Érdeklődöm.

– Hmm... Hmm... Gondolkozz el azon, hogy ha vámpír jelöl meg, akkor vörös, mint ahogy izzik is a szemed. Akkor az övé miért lila?

– Gőzöm sincs. Fekete a szeme. – Jelentem ki.

– Biztos? Jól megnézted?

– Ha mondom! – Magam elé képzelem azt a gyönyörű vágytól csillogó szemeit, szépen ívelő ajkát, és megborzongok a bennem feltörő vágytól.

– Úgy látom, hatással volt rád.

– Egy cseppet sem! – Háborodok fel. – Ő csak, ő csak...

– Fogadd el, hamarabb lenyugszol.

– Most mit tegyek? – Kérdezem tőle.

– Keresd meg, most már mellette a helyed – feleli. – Mellette biztonságban leszel, meg fog védeni.

– Miből gondolod?

– Csak úgy a semmiért, nem jelöl meg egy lény. – Nyúl állam alá és felemeli. – Mondtam már, ő az egyetlen esélyed.

– De mégis mire?

– A szabadulásra.