Vee

Hibrid vagyok. Egy genetikai mutáció eredménye, vagyis ezt mondják, de hogy mi is az igazság pontosan, magam sem tudom. Annyi biztos, hogy apám vámpír volt. Anyámról csak annyit tudok, amennyit a Vén bölcs mesélt nekem. Elvileg apám beleszeretett egy emberbe, és párjául fogadta, de népe nem nézte jó szemmel, így mikor tudomást szereztek anyám várandósságáról, kitagadták és száműzték őt a birodalmukból.

Mikor elértem azt a kort, amikor már érdeklődtem minden ismeretlen után, rákérdeztem a Vén bölcsnél, aki leültetett egy tölgyfa árnyékában és elmesélte születésemnek történetét. Szomorúan hallgattam végig, és megfogadtam magamnak, hogy soha nem fogok olyanok közé tartozni, akik a magamhoz hasonlókat megvetéssel fogadják.

Visszaemlékezés:

Szépen lassan cseperedtem, fejlődtem, és egyszer nagy unalmamban rákérdeztem.

- Vén bölcs, mi vagyok én?

Kedvesen rám mosolygott, görbe ujjait behajlította és államat felemelte.

- Te vagy a reményünk!

- Jaj, kérlek, ne viccelődj velem! - Felelem.

- Nem viccelődök, tőlem az távol áll. - Néz komolyan szemeimbe. - Tudod, hogy én mi vagyok ugye?

- Igen...

- Akkor halljam, mondd el nekem.

- Te vagy a bölcs, akit minden vámpír tisztel.

- És miért tisztel?

- Mert látod a jövőt. Mindenek felett állsz, de nem vágysz hatalomra.

- Így is mondhatjuk, de kicsit leegyszerűsítetted.

- Akkor te, hogy írnád le?

- Mi vének, hasonlóak vagyunk a vámpírokhoz, de sokban különbözünk is.

- Nem értelek - mondom.

- Életünk fonala sokkal hosszabb, mint az embereké, de a végén meghalunk. Látjuk a jövőt, de mi nem szólhatunk bele a jövő alakulásába.

- Értem, legalábbis azt hiszem.

- Ennek örülök, most pedig menj, játszál egy keveset.

- De ugye mellettem maradsz? - Kérdezem aggódva.

- Egy darabig még igen.

- Meddig?

- Majd megtudod. Vannak dolgok, amiket nem szabad kimondanunk.

Elgondolkozok, majd bólintok, és megyek a dolgomra. Ha tudtam volna, hogy hamarabb jön el az idő, mint gondoltam, sokkal több időt töltöttem volna az én bölcsemmel.

A vámpírok csak úgy hívnak, undorodva, hogy a fényben járó. Velük ellentétben képes vagyok nappal az utcákat róni. Ez a képesség már számtalanszor mentette meg hitvány kis életemet. Nem is tudom, hogy hányszor próbáltak már megölni, sikertelenül. Apámtól sok mindent örököltem, amitől biztonságban érzem magam. A Vén bölcs szerint, én is halhatatlan vagyok, és ugyanúgy képes vagyok regenerálódni, mint a többi vámpír. Nekem is szükségem van vérre, de nem olyan mértékben, mint apám fajtájának. Ugyanolyan gyors és erős vagyok, mint ők, a hallásom és látásom kiváló, de szaglásom nem annyira kifinomult, mint az övék. Ezért is kerülök bajba néha, nem tudom megkülönböztetni az embereket és a vámpírokat.

Nehezen megy a beilleszkedés, nem tartozom az emberek közé, a vámpírok közé még annyira se. Így magamra maradtam. Egy ideig próbáltam kapcsolatokat, barátságokat kiépíteni, de az emberek élete jóval rövidebb, ezért folyamatosan csak a fájdalom maradt utánuk. Ezt elkerülve magamba zárkóztam, nem foglalkoztam a körülöttem élőkkel. Míg egy tavaszi verőfényes napon meg nem ismertem őt. A szél a cseresznyevirágok illatát sodorta felém, mikor megpillantottam a leggyönyörűbb teremtést, akit valaha láttam. Mosolya beragyogta a világot, szeme csak úgy szikrázott a boldogságtól, és abban a pillanatban tudtam, hogy nekem ő kell.

Nem volt nehéz a közelébe férkőzni, örömmel vette közeledésemet. Rengeteg helyre mentünk el randevúzni, és minden egyes találkozást úgy éltem meg, mintha az első lett volna. Emlékszem arra a napra is, mikor megkértem, hogy legyen a barátnőm.

Visszaemlékezés

Már javában benne jártunk a tikkasztó nyárban, és éppen moziba készültünk, mikor eleredt az eső. Úgy esett, mintha dézsából öntenék, ezért beszaladtunk a legelső eresz alá, amit megláttunk. Világosbarna haján nagy cseppekben gördült lefelé az eső, hatalmas barna szemei kitágultak és a nevetéstől szikráztak.

- Ploy, tudod, hogy mennyire gyönyörű vagy? - Kiabálom neki, mert az eső lezúduló hangja elnyomta volna hangomat.

- Vee, ne mond ezt! Én csak egy átlagos lány vagyok. - Pillant rám pironkodva.

- Nekem nem vagy átlagos. - Felelem, miközben egy tincsét a füle mögé simítok.

- Ne hízelegj! - Teszi kezét mellkasomra, közben szívem majd kiszakad a helyéről az izgalomtól.

- Komolyan mondom! - Húzom közelebb, hogy arcunkat csak pár centi választhassa el. - Kérlek, legyél a barátnőm!

- Komolyan? Ezt szeretnéd? - Kérdezi.

- Mindennél jobban!

- Boldogan! - Ugrik bele nyakamba, és puha ajkait enyémnek nyomja.

Életem legjobb csókjában részesített, és olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem.

De ahogy szokott lenni, minden boldogság után, jön valami rossz. A mi esetünkben se történt ez másként. Telt az idő, a kapcsolatunk egyre szorosabb lett, ezért össze is költöztünk. Lakásunkat a kettőnk ízlése ötvözte, mindent megbeszéltünk, együtt tervezgettünk, de mikor szóba került az, hogy majd valamikor a messzi jövőben gyereket szeretne, én csak némán hallgattam. Nem akartam gyereket, nem azért, mert nem szeretem őket, hanem egy ártatlan léleknek se akarnám azt az életet, ami nekem járt. Ezt pedig, hogy mondhattam volna el neki.

Emlékszem arra a szörnyű napra, éppen Valentin nap volt, és egy romantikus vacsora után sétáltunk hazafelé. Megláttunk egy édesen játszadozó gyereksereget, mire vágyakozón felsóhajtott. Ki kellett ábrándítanom, újra emlékeztettem, hogy nem szeretnék gyereket, mire jól összevesztünk és egy elhagyatott sikátor felé szaladt. Követtem őt, és mikor utolértem, nem győztem bocsánatot kérni tőle. Folyamatosan azt hajtogattam, hogy sajnálom, és hogy idővel meggondolom magam. Szemeiből csak úgy potyogtak a krokodil könnyek, mik elapadhatatlanoknak bizonyultak.

Észre se vettem, hogy közben besötétedett, ki tudja meddig vigasztaltam őt. Ekkor jelentek meg a semmiből a vámpírok, kik éhesen csillogó szemekkel méregettek bennünket.

Egy percbe sem telt, és már megtámadtak bennünket. Védekeztem, amennyire csak tudtam, Ployt a hátam mögé taszítottam. Az ellenfelek viszont nem adták fel. Folyamatosan támadtak, míg sikerült nekik elszakítaniuk páromtól. Voltak legalább tucatnyian, felváltva támadtak, és már nem volt olyan testrészem, amelyikből nem dőlt volna a vér. Ekkor lefogtak, ütlegeltek, tépték, szaggatták húsomat, az ájulás kerülgetett. Utolsó emlékképem az volt, ahogy Ploy felé közeledtek, ő pedig sikoltva próbált elszaladni, de elkapták őt. Az a vérfagyasztó sikoly még most is visszhangzik elmémben, nem tudok szabadulni tőle, és az igazat megvallva, nem is akarok. Ez emlékeztet arra, hogy ne akarjak közelebb kerülni senkihez, mert arra az illetőre csak a halál vár.

Mikor magamhoz tértem, már eltűntek támadóink. Kinyitottam szemeimet, és egyből Ployt kerestem tekintettemmel, de nem találtam, csak a hatalmas vértócsát, ami nem messze tőlem terült szét az aszfalton. Közelebb másztam, és szanaszét láttam ruháinak maradványait, mit reszkető kézzel szedegettem össze.

Azóta a nap óta, csak magamat hibáztattam Ploy halála miatt. Ezért kerülöm az emberi kapcsolatokat. Szükségleteimet futó, röpke kapcsolatokkal elégítem ki, amik pontosan elegek nekem. Nem akarok érzelmileg kötődni, túl fájdalmas, megtanultam a leckét.

Most is egyújabb város felé vezetek a sötétség biztonságában. Soha nem maradok sokáig egy helyben, mert akkor könnyen rám találnak. Megélhetésemet alkalmi munkákból tartom fenn, mi legtöbbször éjszakai szórakozóhelyeken találom meg. Általában pultoskodom, vagy kidobóként dolgozom, jó ez így nekem.

Fáradtan dörzsölöm meg szemeimet, már csak néhány kilométer választ el új élőhelyemtől. Választásom Pattajára esett, ott elég nagy a turizmus, könnyű elvegyülni. Eltöltök ott pár hónapot, aztán tovább állok. Azon is gondolkoztam, hogy talán elhagyom szülőföldemet, és keletre veszem az irányt. Nyelvekkel nincs problémám, a hosszú évek alatt sikerült pár nyelvet anyanyelvi szinten elsajátítanom. Majd kiderül, ennyire nem szoktam előre gondolkozni, felesleges, az élet úgyis közbeszól.

Megérkeztem szállásom parkolójába. Leállítom az autót, és kiszállok az autóból, hogy kinyújtóztassam elgémberedett testrészeimet. Utána előveszem a telefonomat, írok a főbérlőnek, hogy megérkeztem. Előre jeleztem, hogy az éjszaka folyamán érkezek, és szeretném átvenni a kulcsokat. Fél óra múlva meg is jelent, bemutatkozott, és mondta, hogy kövessem.

- Khun Vivis, ahogy kérte előkészítettem önnek a legfelső emeleten egy nappal fényáran úszó lakást.

- Köszönöm szépen.

Majd némán követtem őt, míg megérkeztünk lakásom bejáratához. Benyitottam, és nem kellett csalódnom. Elvárásaimnak tökéletesen megfelelt. Gyorsan körbejártam, és azt kell mondanom, igencsak tetszetős volt.

- Nagyon tetszik! - Jelentem ki, mire a tulajdonos büszkén kihúzta magát.

- Ha bármire szüksége van, kérem, jelezze.

- Rendben, úgy lesz. - Felelem.

Átnyújtottam a pénzzel teli borítékot, amit előre megbeszéltünk, majd megkaptam a lakáskulcsot, és a főbérlő már távozott is. Szerencsére nem szűkölködöm, rengeteg pénzt halmoztam fel az évek során, így sosem kell aggódnom miatta. Munkát azért vállalok, hogy vissza tudjam pótolni az elköltött összegeket, biztos, ami biztos alapon. Soha nem tudhatod előre, hogy milyen akadályok gördülhetnek eléd. Jobb a biztosra menni.

Reggel elmegyek bevásárolni, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben a vámpírok és én is képesek vagyunk az emberi ételeket elfogyasztani. Talán én szerencsésebb vagyok a vérszívókkal ellentétben, ugyanis nekem elég havonta egyszer vért fogyasztanom a túléléshez. Kivétel persze akad, főleg, ha megsérülök. A regenerálódás miatt, akkor sűrűbben kell fogyasztanom, és ennyi. A vérellátást általában vérbankokból oldom meg, de ha nem jutok hozzá emberi vérhez, akkor az állati eredetű is megteszi, bár az kevésbé ízlik.

Rengeteg vámpíros filmet megnéztem már, és mindig jókat mosolygok rajtuk. Az emberek fantáziája, valami elképesztő, nem is tudom, honnan vesznek ennyi sületlenséget.

A testem nem csillog, az ezüst nem árt meg, a fokhagymát pedig imádom. Annak nem örülnék, ha karót döfnének a szívembe, ugyanis az felettébb fájdalmas tud lenni, de nem okozná halálomat. Volt már rá példa, nem is egyszer. Még a gondolatára is kiráz a hideg. Egy vámpírt két dolog ölheti meg. Mégpedig a lefejezés, vagy pedig a kivéreztetés, mikor az utolsó éltető nedű is távozik szervezetünkből. Ez igencsak lassú és kíméletlen halál. Abban viszont igazuk volt az embereknek, hogyha eltávozunk erről a világról, porrá válunk, mintha nem is léteztünk volna. Nincsenek földi maradványaink, miket eltemethetnénk, és a gyászolók oda járhatnának ki megemlékezni.

Magányos élet ez, legalábbis az enyém biztosan. A Vén bölcs, kit úgy szerettem, lassan már száz éve, hogy eltávozott. Azóta kezdődött az én üldöztetésem is, bár okát nemigazán tudom. csak azt, miután híre ment halálának, minden vámpír üldözőbe vett, és a fejemet akarták. De nem volt szerencséjük, sorra legyilkoltam mindegyiket, kik az életemre mertek törni. Néha egyet-egyet életben hagytam, és megüzentem a rám vadászóknak, hogy mindegyikre halál vár, ki az utamat keresztezni meri. Végül elmaradtak a folyamatos támadások, csak hébe-hóba próbálkoznak újabb csapással.

Ekkor még nem tudtam, hogy az életem fenekestül fel fog fordulni egy vámpírherceg miatt, ki az életemre tör, majd sorsunk fonala összegabalyodik, és már nem lehet különválasztani. Ha a Vén bölcs előre megjósolja nekem, kinevetem. Soha, még csak eszembe se jutott volna mindaz, ami rám vár. De tényleg. A legnagyobb ellenségemnek se kívánnám mindazt, ami előttem áll, és hogy mi lesz a vége? Majd kiderül.