Kerek szemekkel bámúltam Jungkookra, aki csak mosolygott. Nem gondolkodtam sokat a dolgon, habozás nélkül bólintottam. Nehezteltem rá, hiszen tizenhat évig egy másik személy életét éltem. Ez az élet a valódi Taehyungé volt.

~10 évvel ezelőtt~

- Gukkie... Én félek.- fogtam meg Jeong Guk karját.

Féltem a sötétben és még jobban a vadonban élő vámpíroktól. Csak hat éves voltam. Olyan törékeny és ártatlan.

- Nem kell félned. Hazaviszlek. Bízz bennem kérlek. Tudom, hogy mit csinálok.- simított le a kezemre, majd összekulcsolta az ujjainkat.

- De... Namjoon bácsi nem fog bántani minket? Ugye nem?- sírtam el magamat.

- Mindig vigyázni fogok rád Min! Eszedbe se jusson ilyesmi!

Az nap éjszaka nagyon sokat sétáltam, míg nem egy farmhoz nem értünk. Guk azt mondta, hogy maradjak kint és ne jöjjek elő amíg nem szól. Egy fiatalnak mondható nő nyitott neki ajtót és látszott rajta a döbbenet. Biztos a ruhán lévő vér okozhatta. Mikor elindultunk ide, vámpírokba akadtunk akik megérezték a vérem illatát. Nagyon éhesek lehettek, mert hajléktalannak tűntek. Meg akartak minket támadni, de nem tudták, hogy Gukkie akár egy csettintésével is végezhet velük. Fiatal volt még ő is és a varázslat legyengítette. Innia kellett a saját fajtársaiból, mit nekem fiatalon végig kellett néznem, viszont nem érdekelt, hiszen sokkal régebben már láttam inni őt.

-

Hova tartunk Gukkie?

- Haza.

~Most~

- Csomagolj be. Ha kész vagy indulunk. Megbeszéltem anyukáddal is már.- puszilt szájon.

- Kook?- néztem nagy szemekkel rá.

- Igen, szerelmem?- döntötte oldalra a fejét.

- Kérlek igyál belőlem!- kértem, határozottan.

Neki tolt a falnak, megfogta a csípőmeg és a sajátjához húzta, szorosan tartva engem. Ajkaim elnyíltak ahogy elfordította a fejemet, hogy jobban hozzá tudjon férni a nyakamhoz. Már régebben is ivott belőlem. Sokan azt hitték, hogy csak a vérem miatt kellek neki, de nem így volt. Csak akkor ivott ha én kértem meg rá.

- Biztos vagy benne?- simított végig az eremen.

- Igen. Akarom!- suttogtam.

Alig kellett neki a másodlagos engedélyem, végignyalt a nyakamon, mire belőlem egy halk sóhaj szakadt fel. A jobb kezével benyúlt a pólóm alá, s az oldalamat kezdte el simogatni, míg a másikkal tartotta a testemet. Óvatosan, lassan vájta belém éles, tejfehér fogait. A fájdalom jólesően hatott a testemre, teljesen felcsigázva, egyben elgyengítve. A tudat, hogy a szerelmem, a legerősebb lény a világon csak az enyém és az én véremből iszik, engem tart a karjai közt és az eufórikus érzés amit kelt bennem... Leírhatatlan. Jobbjával, derekamról, alhasamra vándorolt. Egy másodpercre sem szakadt el a nyakamtól. Szinte már szorított a nadrágom ott lent, annyira felizgatott minden egyes kis szívása és érintése. Lassan kezdett elhomályosulni a látásom, hiszen alig jutott vér a fejembe. Mintha érezte és tudta volna, még szívott egyet, majd elhajolt és megnyalta a sebet amit okozott. A vérem folyt a szája oldaláról, szemei vörösek voltak és csillogtak. Lihegve néztem rá, teljesen kiszolgáltatva magamat neki. Elmosolyodott, s az ajkaimra hajolt egy szenvedélyes csókkal megajándékozva engem. Éreztem a saját vérem sós ízét, és azt, hogy forró volt az egész teste. Ő is pont úgy tüzelt a vágytól ahogy én is.

- Finom vagy.- suttogta, ajkaimra, mik remegtek.- Ha nem szorítana az idő, most elvinnélek az ágyadig, letépném rólad az összes ruha darabot és addig kényeztetnélek amíg el nem ájulsz. Nagyon izgató vagy Tae, ugye tudod?- nyomta nekem ágyékát, mi pont annyira kemény volt, mint az enyém.

- Miért szorít?- vettem mély és nagy levegőket.

- Egy hét múlva elkezdek egy újabb háborút apád ellen. Szükségem lenne rád. De most nem engedem, hogy te is harcolj. Túl erősek. Erősebbek, mint régen voltak.- simított végig az arcomon.

- De te is erősebb vagy. Meg tudnál védeni vagy... Változtass át! Kérlek! A hasznodra szeretnék válni, Jeon!- fogtam meg a felsője gallérját, görcsösen szorongatva.

- Azt hittem ezt már rég megbeszéltük! Sosem foglak magam fajta szörnyeteggé változtatni! Az a boszorkány csak azt adta nekünk, hogy az idők végezetéig újra fogunk születni amíg csak világ a világ.

- De te örökké élhetsz, ha nem ölnek meg! Most már semmi sem tud téged megsebezni. Képes lennél évtizedekig vagy századokig egyedül lenni és rám várni?- könnyezett be a szemem.- Ezt pedig újra és újra az idők végezetéig.

- Rád bármeddig várnék, ha azt szeretnéd. Sosem hagynálak el. Mindig csak te kellenél nekem. Megtalállak bárhol is légy. Te az enyém vagy és én pedig a tied. Ezt a csatát most egyedül fogom megvívni ês győztesen fogok hazatérni hozzád. Sose feledd el, hogy mindent miattad és érted teszek.

- De akkor is!- csattantam fel.- Nem akarok többször meghalni és újra éledni egy másik családdal és élettel! Kérlek érts meg!- folyt le egy forró, sós könnycsepp az arcomról.

- Taehyung! Nem!- távolodott el tőlem.- És most menjünk pakolni.- törölte le ujjaival a könnyeimet.

Jungkook annyira megváltozott... Sokkal keményebb és vadabb lett. Már nem úgy bánik velem mint egy porcelánnal, hanem mint egy olyan személlyel aki legalább annyira erős mint a fajtársai. Pedig ő is tudja, hogy a halandó élet múlandó és semmi sem marad ugyan olyan amilyen volt, ha már egyszer elromlott. Félek, hogy el fogunk távolodni és nem leszünk már az a pár akik egykoron voltunk.